Paul Austerről

Paul Auster Miért írok? című írása az író közvetlenebbül önéletrajzi jellegű munkái közül való. Kérdés, hogy ez a fogalom, az önéletrajziság az ő munkáit illetően mennyire használható, hiszen fikciós prózai műveit (melyek közül a New York-trilógia, a Holdpalota, A véletlen zenéje, a Leviathán, a Mr. Vertigo magyarul is olvasható, előkészületben van legutóbbi regényének, a Timbuktunak a magyar kiadása, s ha megjelenik Az elveszett dolgok birodalmában című regénye is, akkor a teljes fikciós korpusz előttünk áll majd) át- meg áthatja az önéletrajzi elemek sokasága, regényeiben helyenként valósággal megszűnik a kitalált és a dokumentumszerű közötti határ. Érdekes módon a szándék szerint önéletrajzként megírt Auster-írásokból eddig semmi nem jelent meg magyarul, pedig az író ilyen írásai is kitesznek körülbelül két kötetnyit: az 1982-es The Invention of Solitude (A magányosság felfedezése) valóban önálló tétel az Auster-bibliográfiában, s önálló tétel az 1997-es Hand to Mouth: A Chronicle of Early Failure (Máról holnapra: a korai kudarcok krónikája) című könyv is, noha ennek csak első negyede a tényleges önéletrajz, a kötet nagyobbik részét a korai évek kudarcainak dokumentumai képezik. E két könyv mellé sorolható oda Auster esszéinek egy része is, az 1995-ben közreadott The Red Notebook (A piros jegyzetfüzet) anyaga, különösen annak címadó ciklusa, a 13 rövid epizódból álló szövegfüzér -- ennek a kötetnek jellegben a nyitó ciklushoz nagyon hasonló záró darabja a fenti írás.

Auster különböző korszakaiban írt önéletrajzainak más-más a közelebbi tárgyhoz, a saját életúthoz való viszonyuk. A két részből álló The Invention of Solitude első része, a Portrait of an Invisible Man (Egy láthatatlan ember arcképe) apjáról és apja családjának történetéről szól, a könyv második felét, a The Book of Memory (Az emlékezet könyve) című részt olyan esszének nevezném, amely a magányosság témáját az apa alakján keresztül járja körül -- viszont elmondható, hogy mindkét részben egyaránt fontos hangsúlyt kap a fiú, az író kapcsolata felmenőihez, valamint e viszonyok pontos, dokumentumszerű érzékeltetése. A Hand to Mouth közvetlenebbül és programszerűen önéletírás, az említett epizódesszék pedig egyenként olyan rövid történeteket, megélt-megtörtént eseményeket mondanak el, amelyek részletesebben kifejtve vagy a közvetlenebb önéletrajzokban, vagy az Auster-regényekben valamilyen módon helyet kaptak már. (A Holdpalota olvasói számára a Miért írok? harmadik darabjában leírt jelenet a villámsújtotta fiú ápolásáról nem véletlenül ismerős.) Auster mindegyik önéletrajzi írásában közös az erős referencialitás -- ez önmagában egy önéletrajztól persze nem meglepő --, ami az ő esetében olyan térképet hoz létre, amelynek alapján regényeiben is eligazodunk, vagy pontosabb úgy: másképp igazodunk el.

A Miért írok? egy tekintetben mégis rendhagyó a most ötvenhárom éves amerikai író pályáján: jóllehet, regényei rendkívül önreflexívek, az írás és a megírás problémája szinte mindegyik fikciós művében középponti szerepet kap -- ez talán egyetlen olyan írása, amely ars poeticusnak nevezhető Az ars poetica azonban végig fedve van a szövegben, megjelenése a szöveg végén ironikusan elnagyoltnak tekinthető, miközben Auster folyamatosan kitárja és rendkívül nyílttá teszi műveinek egyik, alighanem legfontosabb motívumrendjét, a nemzedékek egymáshoz való viszonyát, az apa-gyerek kapcsolatot; a várt ars poetica helyett tulajdonképpen egy váratlan ars poeticát kapunk. Az apa-gyerek viszony önleleplezés-szerű megmutatása, úgy gondolom, magától értetődően "autobiografizálja" Paul Auster kafkaian egyszerűnek tűnő szövegét.

Cs. I.