Slobodan Ilić
Önéletrajzi napló

Belgrád, 2000. július 18.

Nem tudom, előttem ezt megfogalmazták-e már, akárhányszor csak másvalakiről írok, minduntalan csak önmagamról teszem. Az ilyen "önéletrajzi" szövegben azonban sehogyan sem ismerek magamra. Ebben nem az az énem rajzolódik ki, amelyben örömöm telne, ebből az énből hiányzik a vállalásához szükséges meggyőzőerő. Magával az írással az a bajom, hogy annyi mindent leírok, sohasem csupán a szükségeset. Csak ritkán sikerül pontosan arra szorítkoznom, amit leírnom kimondottan szándékomban állt. A fentiek tudatában úgy is fogalmazhatnék, hogy az irodalom a hazugságok legnagyobbika, s arra szolgál, hogy segítségével másvalaki, tehát önmagam bemutatására tegyek kísérletet.

Mi történik akkor, ha önmagamról igyekszem írni? Azt jelenti-e vajon, hogy másvalakiről írok? Az irodalom gyöngesége tapasztalható mindkét esetben. Soha nem tudok csak másvalakiről írni, és az, akiről írtam az őt megíróval soha nem lesz azonossá. Egyszóval a csak magunkról vagy a csak másvalakiről való írás lehetetlen, bár éppen az írás ellehetetlenülésében kellene az írásra magára indítékot találni. A kiindulópont paradox, míg a végeredmény célja tévesztett. Naiv az a következtetés, hogy az írás szembeszállhat a paradoxonnal, sőt, hogy mi meg arra vágyunk ellenállhatatlanul, hogy az írás eredménye minél pontatlanabb legyen. Magyarán: az írás a lehető legelőnytelebb feltételek önkéntes elfogadása mellett a lehető legkimerítőbb (egy egész életet felölelő) fáradozás valami felé, aminek végtére még a közelébe sem érünk. Figyelembe véve az írást környező mindeme nehézséget, azt is állíthatnám, hogy az írás indokolatlan fegyverletétel a győzedelmeskedő hiábavalóság előtt. Szóval, ha másokról írva magamról írok, s bármennyire is szeretném, a megjelenített mégsem én vagyok, és ha magamról írva mindjobban eltávolodom attól, aki önmagáról ír, ugyan mért nem szállok ki ebből az értelmetlen játszadozásból? Folytatni kellene a kérdések sorát. Mondjuk, hogy: vajon az énnek meghatározható-e valamely kiterjedése? Hol kezdődik a másik territóriuma? Ki az, aki a geométer feladatát magára vállalja? Akinek műszere a mese léptékével mér.

Az írás "határjáró" értelmet csak ott nyer, ahol szétválik a mindannyiszor új és új tényekkel alátámasztott valóság és a valóság talajára egyetlen ténnyel sem támaszkodó, a bizonyíthatóság felett álló mese.

Belgrád, 2000. július 20.

Elmondhatom, hogy egyetlen pillanatra sem kaptam azon magam, hogy bíztam volna benne, sikerül majd megírnom valamit, akármit valakiről vagy akár önmagamról is. Abban leltem megnyugvást, hogy rólunk írtam, a magamra és a másikra szétbonthatatlanról. Ugyanez az eset a párbeszéddel is. A párbeszéd csak azért lehetséges, mert mindegyik szereplő az alany szerepébe helyezkedik, én viszont azt, hogy én csak akkor ejtem ki, amikor olyan valakihez fordulok, akit te-nek szólíthatok. Helyet adok ezzel a másiknak is, aki bármennyire is rajtam kívüli, az én hangomat visszhangozza, aki, amikor azt mondom neki, te, ő is ugyanazt válaszolja. Fölösleges tehát azt mondanom neki, hogy én, ha ugyanezen én magába foglalja a te-t is, amellyel már a megnevezhetetlent kísértem. Máskülönben nekünk semmi jogalapunk sem volna arra, hogy szavakat mozgósítsunk, hogy a hegylábhoz vonuljunk, felette a sziklás masszívummal, a kopár kőrengeteggel, amelyen semmi esélye megkapaszkodásuknak. De a nyelv e kietlensége nélkül a visszhangokra bízott írás az erdőből ki soha nem találna.

Belgrád, 2000. július 21.

Hat és fél évesen kezdtem iskolába járni. Az idő tájt felettébb szégyenkeztem az anyám miatt. Helyette a szomszédasszony kísért el az iskolába. Ez csak rövid ideig tartott. Két-három alkalom után már egyedül akartam menni. Anyám azért nem kísért el, mert nem tud beszélni, apám pedig dolgozott.

Amíg iskolába nem jártam, soha nem firtattam, hogy anyám miért nem beszél, vagyis miért beszél másként, mint a többiek. Azt hittem, hogy csak játsza, vagy dühös valami miatt, és hogy ez mindenképp valami időleges. Iskolába indulástól már tudtam, hogy ez a valami tartós, hogy az én anyám nem tud beszélni. Ez volt mélységes szégyenérzetem egyik legfőbb oka. Évek hosszú során egy pillanatra sem szűnt meg. Iskolába induláskor anyámat valamiféle természetfölötti jelenségnek tekintettem.

Semmi okom sem volt rá, hogy bármiért is nehezteljek rá. Otthon más nyelven beszéltem anyámmal és más nyelven apámmal, míg az iskolában megint valami egészen más nyelven.

Anyám valamelyest olvasott, míg apám alig.

Négyéves koromban játszótársaimmal a papírhulladék-tározóból képregényeket loptunk, és ezekből ismertem meg a latin és a cirill betűket.

Az általános iskola végére már enyhült valamelyest bennem a szégyen. Közben cigarettát vásároltam a helyi csavargóknak, hogy bejuthassak olyan helyekre, amelyekre kölyköknek a belépés tilos.

A középiskola során már menő játékosokkal pókereztem. Veszítettem is meg nyertem is. Megtanultam csalni.

Tizenhárom évesen jutottam első saját keresetemhez. Idősebbnek mondtam magam, hogy nyáron át egy bádogosnál dolgozhassak. A bádogos meg volt elégedve velem, az idősebb fazonok meg megloptak, ahányszor csak reggelizni mentem. Nem volt, aki megvédjen. Én persze tudtam, ennek így kell lennie. Panaszt tenni a gazdánál együgyű lépés lett volna. Különben is, én akkor már egyáltalán nem voltam együgyű.

Így aztán egyiküknek a vásárban, ahol a bádogkészítményeket árulta, egy fémrúddal bevertem a fejét.

Az idő tájt keveset tartózkodtam otthon. Anyám mindenben támogatott, apám meg csak annyit akart, hogy békén hagyják.

Úgy éreztem, hogy nem szeretnek. Ám ez egyáltalán nem rázott meg.

Tizenhat évesen felhagytam a kártyázással. Kábítószerezni kezdtem. Ezen kívül semmi mást nem akartam csinálni. Csak hogy másokat is beavassak, hogy nekem is jusson anyag. És ez eltartott. Közben anyámat felvilágosítottam drogokkal kapcsolatos nézeteimről. Ő azon kívül, hogy az valami rettenetes dolog, semmit sem tudott a narkóról. Sikerült az ellenkezőjéről meggyőznöm. Hitt nekem, és én nem vertem át. Beszéltem neki a különleges élvezetről, a kellemről, a szépségről, az ellazulásról. Nem tudom, mennyit értett meg belőle.

Az ilyen életmód dacára rengeteget olvastam, és gyűlöltem az iskolát.

A nyolcvanas évek közepe táján én kezdtem a posztmodernizmusról beszélni. Leotard, Derrida, Baudrillard. Barátaimmal folyton a rock'n roll legjelentősebb nyugati zenekarait hallgattuk.

Ha idegen érkezik egy házikók és csak néhány nagyobb épület alkotta kisvárosba, amilyen az én szülőhelyem is, az első, amire gondol, hogy elkerülendő az unalmat, legjobb, ha másfelé veszi útját. Mégis sok idegennel ismerkedtem meg szülővárosomban, s amennyire én láttam, nem is nagyon unatkoztak, sőt, azt hiszem meg is lepte őket az a töméntelen valótlanság, amit mi a barátaimmal összehordtunk.

Közben meg otthon írni tanultam. Elképzeléseimet anyámnak ecseteltem, amelyeket ő nem értett ugyan, ám mint néma hallgatóság, de még mennyire fontos volt számomra. Abból, amit írtam, semmit el nem olvasott, de roppant boldogság töltötte el, amikor csak azt látta, hogy az írógép előtt ülök.

Belgrád, 2000. július 21.

Törés. Életem tizenkilencedik esztendeje. Megértettem, hogy szüleim minden szemrehányásom ellenére is mérhetetlenül szeretnek. Ők mindig is szegények voltak és maradtak. Szereteten kívül mást nem is adhattak. Ez a megrendítő felismerés volt addigi életem legfontosabb eseménye. Ezt ők nekem soha nem mondták, kis sem mutatták. Egyszóval semmit sem tettek annak érdekében, hogy meggyőzzenek efelől. Hideg patakvízzel mostam az arcom a szomszédos hegyen, amikor valami a fülembe súgta: szeretnek.

Huszonegy voltam, amikor első verseskötetem megjelent. Anya el volt ragadtatva. Apám csak a könyv címét olvasta el: Egy fehér kutya életrajza, és felfogta azonnal, hogy az ő fia soha nem keres majd munkát azokban a gyárakban, amelyekben neki félírástudó kertészként is kiváló kapcsolatai voltak.

Nem sokkal később, legjobb barátom halála után szoktam le a drogról. Ez volt a második törés, legalább akkora, ha nem nagyobb, mint az első. Akkor találkoztam először a halállal. Megértettem, hogy mindenütt jelen van, s akkor jön értem, amikor akar, s azt is megteheti, hogy mindörökre elkerül. Tanúja voltam: mit jelent a legrettenetesebb kínok között elpusztulni. Láttam: hogyan képes a fájdalom tizenöt nap alatt az embert egynegyedére zsugorítani. De mindebben nem annyira a rettenet, mint inkább az erő megnyilvánulását láttam. S amitől idegösszeomlást kaptam.

Nem voltam képes elviselni ezt az erőt. Csak feküdtem egy nyári délutánon az ágyon, és azt mondtam neki: végy magadhoz, halál! Felkínáltam neked mindenemet. Semmit sem akartam megtartani. Legyen a tiéd minden szenvedélyem! Ez minden, ami belőlem megmaradt. Soha fel nem épülök e felismerésből. De az életemet sem tudom elképzelni nélküle. Ha létezik ilyen, isteni kéz volt az, ami megérintett. Porrá is égethetett volna, de nem tette. Egyszerűen csak kiragadott az ujja hegyével, s az egyik világból és áthelyezett egy másikba, amelyikben csak naplopás és álarc nélkül lehet élni.

Belgrád, 2000. július 22.

Ez az életem egy szakaszára vonatkozó visszatekintés goromba, szinte erőszakos ecsetvonásokkal készült, amilyeneket Van Gogh ejtett, s aminek eredményeképp a búzatábla akár fel is gyúlhatna, illetve a kíméletlenül éles arckép darabokra is törhetne a vásznon.

Belgrád, 2000. július 23.

De mit is jelentenek mindezek a rólam szóló vallomások?

Ami mélyen belül foglalkoztat, kibúvik a szavak alól, és szinte saját figyelmemet is megkerüli. Valójában valamennyi mély érzés kimondhatatlan. Megnevezésük megcsalásukkal egyenlő. S az igazi vallomás eltakarja a vallomástevőt. Minden erőteljes érzésünk az üresség eszményét csalogatja elő. Nehéz bármi valószerűt is mondanunk, mert ez a mondat tagadással, akadályokkal, ellentmondásokkal teli, és ez nyomja felszín alá a többi mondatot.

Belgrád, 2000. július 23.

Számomra külön felfedezés volt az, hogy anyám nem beszél. Szóval afáziája van, afáziás beszédzavara, ami egyfajta hangos és értelmetlen mormolásban nyilvánul meg. Az én anyám mormol. Az én anyám nem tud olvasni sem. Neki a szavak mondattá fűzése nem jelent kihívást. Az ő gondolatai a mágia világához tartoznak. Ezért aztán a kávézaccból való jóslást szereti. Ő szimbólumok útján társalog. Így az ő beszéde is szimbolikus. Egyszóval, a száját csak jelzésszerűen nyitja ki, de amit gondol, ki sosem mondja. Olyan ez, mint a próza. Azt is mondhatnám, hogy a próza maga a süketnémaság. A költészet pedig maga a vakság. Eszembe jutott Joyce egy epés leírása, amelyben hősét süketnéma vakként jellemezte. Ez legyen az esszé.

Anyám azonban kitart a prózánál. Más szóval: annál, amire én a legtöbbet bízom. A költészet még jobban elvakítana.

Anyámtól ily módon két életet kaptam, egy fiziológiait, amely a jelek szerint anyagi is, de összegzésképp nevezzük csak figurálisnak, és egy másikat, amely elvont és tudatalatti. A külső hátrányokból származik az én belső nyereségem.

Budapest, 2000. július 25.

Barátnőmmel beszélgetek a hathidú városban, és megütközöm egyik mondatán: ha tehát süketnéma az anyád, ha nem tud beszélni, neked tulajdonképpen nincs is anyanyelved.

Budapest, 2000. július 26.

Soká foglalkoztat ez a gyönyörű meglátás. Azt hiszem, hogy kevés ennyire finom megfogalmazással találkoztam, ha előtte süketnéma anyámról beszéltem.

Budapest, 2000. július 26.

Az utolsó tíz évben ritkán találkozom anyámmal. Más városban élek, és naponta olyan szavakat igyekszem feltalálni, amelyeket ő szeretne is meg nem is kimondani. Így tehát egy köztes térben élek, és jól vigyázok arra, hibát ne vétsek. Pedig képtelen lennék bármit is elvéteni, bármit is írjak, ő az én olvasószerkesztőm és korrektorom, s ha valamelyikünk meghalna: az immár tévedhetetlen.

Belgrád, 2000. július 28.

Csak a szüleim esetében vagyok biztos abban, hogy semmit sem fognak tőlem elolvasni. Ahogyan írni sem ők tanítottak. Azt is tudom, hogy az én nyelvem görcsben formálódik, ezért olyan darabos és hibás. Azt is tudom, hogy ezért nem számíthatok bocsánatra. Ez minden, amit tudok.

Belgrád, 2000. július 29.

Naplót írni nincs elég erőm, önéletírásra viszont túlontúl sok van. Naplót vagy az ír, aki öngyilkos lesz, vagy pedig, aki soká fog élni. Önéletrajzot bárki. Anyám és én. Önéletrajzi naplót.

(Beszédes István fordítása)