Baráth Katalin
Kis lottótörténet

A sorsjáték általában a részvevők
anyagi károsodásával jár, a véletlen nyerések
pedig a munkától való tartózkodáshoz
és a könnyelmű életmódhoz vezetnek.

/1925/

Ez a mese pedig arról szól, hogy a lottó, a sorsjátékok nagy asszonya, miféle isteni dialóg gyümölcseként kerítette hatalmába a világot és okozott szúrós bánatocskákat az emberek szívében. Persze olykor örömet is hintett a nagyvilágba, ám csak takarékosan, mert hamar kiderült, hogy az a munkától való tartózkodáshoz és könnyelmű életmódhoz vezet.

A Jóisten tavasszal teremtette a lottót. Pontosan szólva: egy zamatos májusi délutánon. Bódult tücskök verték fel in diszkrét és dallamtalan üvöltéssel az ebéd utáni szendergéseket. Csenevész, vállfa-szerű cserjék hunyorogtak az édesdeden mo so lyintó, péknék pufóka pofikájával ékeskedő napocskába, szür csölték-habzsolták az égről ömlő hő-nedűt, cukros baracknak ízé ben, langy alkonyattal. A kéjjel heverő-nyújtózó domború tá jon szétfolyt, elomlott, hömpölygött, széjjelcsorgott és ragadt a bakfis május szamócahamvasságú bája. Bimbójaikat eszeveszett rit musban világra szenvedő fák ájuldoztak teremtőgörcsökben, ter melési lázban, nem számlálva jövendő gyümölcseiket, sokszor százakat, csak szültek, nyögdicséltek. Szédült méhecskék helyezkedtek a porzók trambulinjára és ugrottak fejest a nektár árjába, világóceánba, belecuppantak és jó alaposan meg ful lad tak. Ott hevertek az idomaikat frissen fesletten kínálgató kely hekben, mint technocollal összeenyvelt hullácskák.

Szelíden rózsállt, zöldellt és narancssárgállott a lét összes jelensége.

A környék legbüszkébb idomára egy pár láb hágott fel, két szűken tavaszi, kérges talpú, higgadt szartaposó, kissé gazellát imitáló szökellések dinamikájával, vagy inkább ősöreg népe ősö reg varázstáncának méltó ütemére ügetve fel?, ki mondaná meg, mindenesetre selymes szőrerdő ölelte e két inas tappancsot, ame lyek a hegytetőn megtorpantak.

Az a fajta estbe hajló tavaszi délután volt, amikor az ember már-már úgy véli, hogy a göndör bárányfelhők hal-alakban úsz nak az égen.

Mesénk hőse, a tappancs-tulajdonos, leült egy kényelmet len kő-kiszögellésre.

- Ó, Istenem! Milyen keményen esik az ülés a te köveden! Bár teremtettél volna pihepuha felhőt alám, hogy szálldosnék a szellők szárnyán! (Bocsáss meg, az utóbbi félmondatot valahol olvastam.)

Ám lőn. Jellegzetes orrszabású öregemberünk már szállt is.

- Így már kellemes, Mózes? - szólt az Úr Sinkovits Imre hangján.

- Nagy a te dicsőséged, Uram. Köszönöm ezt a felhőt, igen kellemes. És isteni, vagyis inkább fenséges a panoráma.

- Mi van a néppel?

- Magad is láthattad, ó, Adonáj. Lekváros mannával tömik a bendőjüket, és rendkívül ritkán imádkoznak. Furcsa nép ez. Bárgyú elmém nem is képes felfogni, miként eshetett reánk a választásod.

Isten valami mosolygásfélét produkált.

- Néha én is elgondolkodom ezen, Mózeske.

Mózes nagyot és egészségeset szippantott a fűszeres légből. Az égről egy pajtási szél félresöpörte a felhőket. Mózes nyelvében felrémlett egy ködkép, egy ősminta: egy pillanatra úgy érezte, hogy messzi ősei által elfogyasztott malacok ropogós sun ki cá jának borsos íze csiklandozza hervadt ízlelőbimbóit. Aztán elillant a pillanatnyi emlék, és Mózes, amint az várható volt, mér he tet lenül nekikeseredett.

- El Sáddáj, El Sáddáj! Miért hoztál ki minket, öröktől elát kozott népet, Egyiptom földjéről, ahol mégiscsak volt valami ét rendi változatosság, miért? Botor elmém kitűnően újra tudja al kotni annak a fiatal kecskének fejedelmi ízét, amit apósom szol gálója oly feledhetetlen ügyességgel készített el, hogy az étel nem maradt étel, inkább porhanyósságát és ínykényeztetését tekintve művészi alkotássá lett, olyan lett, Uram, mint majd egy zsoltár, egy főtt gödölye zsoltárzengése, Uram, te tudod, mi az, Uram, lásd, szenvedek, enyhítsd zsigereim kínjait, ámbár ha porba sújtanál evvel .

Isten a fejét csóválgatta vagy valami effélét cselekedett. Egy hollót sodort arra a szél, az szólalt meg istenül:

- Fiacskám, úgy látom, nyakig merültél az unalomba. Lás suk csak . mit szólnál, ha énekelnénk egy kicsit, te meg én, ket ten, egy korsó harmatnál, mint régen, na, erre mit szólsz? Nem akarod, mi? Hamis volt? Elsiettem? Azt mondod, botfülem van?

- Hát, Uram. te tudod, ha ülök, ha állok . a vesémbe látsz.

A holló elröppent. Egy verebecske jött helyette, az csiripelt:

- Rémesen válogatós vagy. Mindjárt megsértődöm. Hagyd ezt abba, kérlek. Kiteszem a lelkemet érted, de neked semmi sem jó.

Mózes nem válaszolt. Lekuporodott a felhőcske szélére, lógatta a lábait és duzzogott. Időnként egy-egy ürücombra ha sonlító felhő suhant el mellettük. És akkor Mózesnek köpni tá madt kedve.

Isten látta, hogy ez nem jó.

- Figyelj, Mózes, valami más jutott eszembe.

Mózesnek lámpa gyulladt a szemében:

- Teremtenél nekem egy ürücombot? Jaj, Uram, nekem egy vézna bárányborda is megtiszteltetés, egy kis keserű salátával, el szenderülnének a gyomornedveim, béke támadna ott legbelül...

- Nem, mást gondoltam. Figyelj csak: ha lehajítanék innen egy mennykövet, akkor melyik öt embert sújtanám vele halálra?

- Nem tudom, Uram, de remélem, Áron köztük lesz.

- Mégis, kire tippelsz?

- De Uram, hisz te tudod, melyik öt embert akarod Áb ra hám ölébe juttatni!

- Mózes! Ne legyél már ilyen fantáziátlanul bigott! Képzeld el, hogy nem nézek oda, hanem csak úgy, vaktában sújtok . Fi gyelj, segítek, itt van ez a papír, rajta kilencven név a nyájad ból. Akit szerinted közülük eltalálok, annak a neve mellé tégy egy pöttyöt ezzel az íróvesszővel.

Mózes a fejét vakarta.

- Uram, ennek nincs sok értelme.

- Igen. Mert még nem mondtam, hogyha eltalálod, kapsz tőlem valamit. Talán egy aranyborjú megfelel erre a célra.

- Ó, tehát egy aranyborjú! Lássuk csak azt a papírost . Imádkozom hozzád, mielőtt választok.

Á, Mózes, teljesen fölösleges. Úgysem segítek.

Legalább a születésnapi dátumodat közöld velem, Adonáj, hogy legyen valami tippem. Azt se? De így meg se nyerhetem az aranyborjút!

Isten vállat vont. Mózes arra gondolt, ha eladja az arany borjút egy oázisban, vehet rajta legalább tizenöt rabszolganőt. Vagy negyven tevét. Párducbőrös tevenyereggel. És több száz gö dölyét meg egy nagy tehetségű beduin szakácsot. A csudába a mannával. És Áronnak egy lyukon esne ki mindkét szeme az ámulattól.

- Kérem a listát, Adonáj.