- "A zene azokat szolgálja,
- akik kiküzdik harmóniáját."
(Jehudi Menuhin)
Előszó
Legalább 20-30 évet késett ez az írás, hiszen Fellini a Saty ricont 1969-ben, a Zenekari próbát tíz évvel később 79-ben, míg a Nők Városát rá egy évre 1980-ban rendezte, stílusszerű tehát az lett volna, ha a megfelelő helyen és időben reagálok a filmalkotásokra, hasonlóan a filmkritikusokhoz, filmesztétákhoz, a filmszakmában járatos művészeti írókhoz.
Mentségemre legyen mondva, hogy pl. a Stayricon premierjén még az elemi iskola padjait koptattam, és Fellíniről még csak hírből sem hallottam. Gimnazista koromban is csak több éves késéssel jutottak el az akkori Jugoszláviába a kortárs film művészet remekei, tekintettel az akkori vasfüggönyök kultúrát "félig áteresztő" voltára, s nagy dolognak számított, hogy egyál talán bemutatták ezeket a filmremekeket. Majd csak az egyetemi évek filmklubjaiban élhettem ki a filmek, és elsősorban Fellini alkotásai iránti megmagyarázhatatlan vonzalmamat. Úgy néz tem ezeket ismeretlenül ismerős képeket a vásznon, mintha már valamikor, valahol találkoztam volna velük, talán egy korábbi életemben, álmaimban, ábrándjaimban, vagy azokban a mesék ben, amelyeket, (be kell valljam) még felnőtt koromban is szíve sen olvasok. Talán ez a kettős késés: a filmek premierhez ké pest késői első látása, s az én "későn érő" meseszerető habitu som lehet az oka annak, hogy sohasem tudtam "tárgyilagosan" nézni e sok furcsa képsort, midig elfogultan, teljes beleéléssel, elbűvölten szívtam magamba ezeknek a furcsa történeteknek a megigéző légkörét. Igazából sohasem tettem kísérletet arra (egészenaddig), hogy meg is magyarázzam magamnak a látottakat, hiszen e nélkül is belémivódtak a mester " mozgó ősképei", úgy hordoztam magamban a moziban látott képtöredékeket, mint egy-egy jelentősebb álmom emlékét.
Csak jóval később kerültek kezembe Pap Gábor művészettörténész és Jankovics Marcell írásai, amelyekből azt a tanulságot vontam le magamnak, hogy nem csak "szívvel", de "józan ésszel" is dekódolhatók azok az üzenetek, amelyeket a mesék és a mítoszok hordoznak, ahhoz viszont, hogy meg tudjuk ma gya rázni ennek a mesei, mítoszi világnak a történéseit, el kell sajá títanunk azt a nyelvet, azt az analógiákra épülő archaikus, prae ologikus gondolkodást, amelyet a XX. század végének, a keresztény-zsidó kultúrán nevelkedett városi polgára Európában vagy Amerikában már régen elfelejtett. Anélkül tehát, hogy ismertem volna a filmkritika csínját-bínját, hogy tisztában lettem volna a hagyományos filmesztétika legelemibb tudnivalóival is, tettem kísérletet arra, hogy egy Fellini filmet is belehelyezzek ab ba az asztrálmítoszi keretrendszerbe, amellyel meséket, mítoszokat stb. olyan frappánsan lehetett "megszelídíteni". Így született a Casanova Napja c. írásom, a hagyományos filmelemzés oldalhajtásaként, (Hazánk Kiadó Győr, 1993), amelyben Fellini saját maga által többre tartott filmjét, a Casanovát vettem vallatóra. Ez a filmremek, szinte magától kínálta a mesei-mítoszi pár huzamokat, a szoláris dramaturgia szerkezete könnyen áttűnt a film "lazaszövésű" zsánerén. De nemcsak a csillagmítoszi értelmezhetőség lehetősége tűnt fel az "életképi" rétegek mögött, hanem ezt megerősítve egy (mély) pszichológiai üzenet is sejteni engedte magát. Ennek a mélylélektani aspektusnak a megértéséhez nyújtott számomra nagy segítséget Bruno Bettelheim könyve: a mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, valamint C. G: Jung elmúlt évtizedben magyar nyelven hozzá férhető munkái.
Csakúgy mint a Casanova napja c. írásom, ez a munkám is hosszú távú vajúdás után született meg, miután újra és újra végignéztem a videokazettára rögzített filmalkotásokat, és sikerült többé-kevésbé túltennem magam azokon az első katarzis-élményeken, amelyeket kiváltottak bennem. Ezúttal könnyebb volt a dolgom, mint első kísérletemnél, hiszen a "Casanovai iskola" úgy tűnik ezúttal is jól bevált. Az ott "megfejtett" üzeneteket, képkódokat már csak be kellet helyettesíteni az új közegbe, Fel lini magánmitológiáját egyeztetnem kellett a " nagy mitoló giá val", ami tekintve a mester zseniális archaikus képalkotó logiká ját, viszonylag könnyen ment. Mivel a Zenekari próba és a Nők városa közvetlen folytatása a Casanovának (egymás után for gatta őket Fellini), szinte "szinkronfordításban" lehetett élvezni a képes beszédet, míg a Satyricon esetén, (tekintve hogy a mester ezzel a művével hagyott fel a szorosabb értelemben vett neorea lizmussal, s kezdte el archaizáló filmjeit), több időt vett igénybe a "működési elv" meghatározása, lévén ez a film a műfaj "pro to típusa". Annál nagyobb örömet adott ez az oknyomozás, mennél váratlanabbul bukkantak elő ennek a gyönyörű "képes be széd nek" az egyes "Szó-képei", komplex szimbólumhalmazai, néha ott és úgy, ahogy az ember a legkevésbé várná. Úgy tűnik, hogy az az asztrálmítoszi keret, amelynek segítségével az elemzést folytattam, használható mindhárom film esetében, (valószínűleg a mester valamennyi alkotása, de elsősorban a Satyriconnal kez dődő sorozat jó közelítéssel beleilleszthető ugyanebbe a keretrendszerbe, hasonlóan a népmesékhez, mítoszokhoz), olyannyira, hogy a "kritikusabb" részeknél ez a keret volt az irányadó, pontosabban ez mutatta meg, hogy hol és mit érdemes keresni. Úgy gondolom, hogy sok más szempont szerint is lehet (és kell is) megközelíteni a hasonló "kaliberű" műalkotásokat, meggyőződésem viszont, hogy a csillagmítosz ill. mélylélektani aspektusok azok, melyek által "a legtöbb és legtöményebb" üze net-esszenciák kivonhatók ezekből a remekművekből.
Félő, hogy "kihalófélben van" az a művésztípus, (filmrendezőkre gondolok elsősorban) mint amit Fellini kép vi selt, csakúgy mint az a fajta archetípusokra épülő, a mítoszok és a szerves élet alapritmusait magától értetődően a műalkotásokba integráló szemlélet, amelyet csak keveseknek sikerült meg va ló sítaniuk (Tarkovszkij, Paradzsanov, Kurosawa, Bergman, Hu szá rik, Bódy). Fellini és a felsorolt rendezők, Bartók Bélához hasonlóan (aki az utolsó nagy romantikus zeneszerző volt) az utolsó nagy romantikus mozgóképcsinálók lehetnek.
Keresve sem tudnám Fellini mestert s az életművét, amit megalkotott, jobban jellemezni, mint Jehudi Menuhin Bartókról írt néhány sorát:
"Muzsikája élő lelkiismeretünk, a végső kérdéseket veti fel. Hiszen láttuk:sokféle arcot és álarcot ölthet a szépség és az igazság, de vennünk kell a fáradságot, hogy felismerjük. Talán elveszítünk valamit, talán nem látjuk olyan világosan helyünket a világban, de közben újra felfedezzük másik életünket, amely eksztázisra, megvilágosodásra áhítozik. Nagyobb, általánosabb igazságot kapunk ajándékba, a teljes élet élményét, ahol a halál hozzátartozik az élethez, a bánat az öröm modulációja. Az élő sejtnek - kromoszómái parancsát követve - be kell teljesítenie végzetét. Vajon nem ugyanígy ösztökél bennünket az a csillag, amely minden művészetünk útját megvilágítja? Nem sarkall-e a vágy, amely egy pillanatra sem hagy nyugodni, de módot ad rá, hogy mesterműveket alkossunk, amelyekből kiderül, hogy ma gasabb rendű énünk kifejezései?" (Jehudi Menuhin).
Zenekari próba
(Prova d'orcestra)
1979
Színes szinkronizált olasz film
Rendező: Federico Fellini
Cselekmény
Még mielőtt a film tényleges cselekménye elkezdődne, a feliratozásnál (egy alig észrevehetően) rezgő falfelület látható (mintha erre volna írva a szöveg). A háttérből (odakintről) egy nagyváros közlekedésének robaja hallatszik, berregő autók, sziréna stb.
Egy templomhajó belseje tűnik fel, ezzel egyidőben a kottatáros hangja hallatszik, aki egy éneklő "A" hangon demonstrálja a terem jó akusztikáját. A falnak támasztva képek, régi dom borművek tűnnek fel, meg egy létra. Megjelenik a fekete pulpitus, majd áttűnéssel egy hárfa vonalai sejtetik a hangszer jelenlétét, megjelennek a kottatartók, és egy letakart zongora. A kottatáros (idősebb, franciasapkás, vörös sálas, öregúr) a kottatartókra rakja a kottákat, közben folyamatosan beszél, dicséri a próbaterem jó tulajdonságait. Ahogy az állványok között járkál, egyik-másikról le-lehullnak a kották. Visszarakja őket a he lyükre, de máshol csúszik a padlóra helyette. Úgy beszélget ve lük (a kottákkal), mintha élőlények volnának. Felcsapja a vil lanyt, és egyszerre láthatóvá válik az egész helyiség, a sok állvánnyal, rajtuk a kottákkal. Odaül egy íróasztal mellé s közben arról be szél, hogy hamarosan nyugdíjba vonul, és egész életét a zenének szentelheti.
A kamera még egyszer végigpásztázik a kottákon, a hang jegyek is láthatóvá válnak. Megjelenik az első hegedűs. Kalapos, balonkabátos középkorú ember. Kalapot emel nekünk és a TV-nek, s mesélni kezdi a próbaterem történetét. A kottatáros figyel mezteti, hogy maga már elmondta a templom históriáját. Sorra érkeznek a többi zenészek. A helyiség megtelik mozgással, élet tel. A zongorista kitakarja a zongorát, közben az első hegedűs odasúgja neki, hogy viselkedjen természetesen, itt a televízió. Egy kopaszfejű balonkabátos úr a székéről veri le a port egy ruhadarabbal. Közelről is megvizsgálja, meg is szagolja a letisztított széket. Tovább érkeznek a zenészek, ki-ki cipeli a saját hangszerét. Mindenki a helyét, a székét keresi. Két fiatalabb muzsikus székeket dobál egymásnak. Mindenki mondja a magáét. Van aki szaunába akar menni délután, van aki a szellemi koncentrációt emlegeti, stb. Két idősebb zenész egy aggastyán csellistát támogat a helyére, akinek szinte jártányi ereje sincs már. Talpig feketében van és fehér a haja. Egy másik szögletben szexlapot nézeget egy fiatalabb és egy idősebb úr. A vibrafonos azt kérdi a többiektől, hogy vajon ki írhatta Werter leveleit. Meg érkezik a szemüveges trombitás, és elmondja, hogy az utcán va laki pancsernek nézte. Egy fehéröltönyös úr tranzisztoros rádión hallgatja egy labdarúgó mérkőzés közvetítését. Az elsőhegedűs egy higrométert vesz elő, és megállapítja, hogy milyen a helyiség pá ratartalma. Megérkezik egy újabb hegedűs. Állítólag polipja van, vagy csak egyszerűen neurotikus. A trombitások közül az egyik kipróbálja a hangszert. Tréfából egy óvszert dugtak a trombitába zenésztársai, s most, a próbafújásnál az léggömbbé fúvódik, majd szétdurran, a társaság legnagyobb derülésére. A polipos hegedűs az iránt érdeklődik, hogy vajon a nyolc és fél c. film, pszichoanalitikus-e vagy sem. Az elsőhegedűs és a polipos" hegedűs összevesznek azon, hogy hol legyen a szék. Megjelenik a menedzser is. Magas, kövér, kihajtott ingnyakú, szürke öltö nyös, ellenszenves figura. Vele van a szakszervezetis is aki fiata labb, bajuszos, kopaszodó fekete férfi. A menedzser feláll a pul pitusra és közli a zenészekkel, hogy itt a TV, és azt is hozzá te szi, hogy az interjúkért nem jár honorárium, ami nagy fel há bo ro dást vált ki a társaságban. Amíg a zenészek és a menedzser, meg a szakszervezetisek vitatkoznak, veszekednek, morajló dübörgés hal latszik odakintről, amit szinte senki sem érzékel, a zongorista nőt kivéve. Megérkezik Klára, a hárfás. Mintha már láttuk volna a hangszere mellett korábban, ezért furcsa mostani bevonulása. Zenésztársai a nőt Stan és Pan ismert dallamait játszva kísérik. Kolléganőjének arról panaszkodik, hogy milyen rossz álma volt (egy ló tört be a szobájába álmában). Az első, aki mond magáról, és a hangszeréről valamit a TV riporternek, a zongorista nő. Megemlíti, hogy a zongora olyan, mint a király a trónján, oda kell járulni elébe, meghajolni, oda húzni a széket mellé. Olyan mint egy mitológiai szörnyeteg. Az a szoba, ahová zongorát állítanak, a zongoráé lesz. Magáról szólván megemlíti, hogy övé a világ összes zongorája, ezért nincs neki egy állandó. Fontosnak tartja, hogy az ember ismeretséget kössön mindenféle embe rek kel, csakis így tudja magát kibontakoztatni. Zenésztársai körül veszik amíg az interjút adja, kommentálják a beszédét. A fuvolás is bemutatkozik. Fiatal, szőke, nagyorrú teremtés, amolyan sze leburdi fajta. Elmondja, hogy Marina di Pizában született, fuvolázni viszont Californiában tanult, ahol másfajta az énekstílus stb. A hangszerről megemlíti, hogy az nagyon érzé keny, s hogy a fuvola hangja hasonlít leginkább az emberi hang hoz. Varázslatokra képes ez a kis instrumentum, az állatokat is megszelídíti, s a halottakat is életre kelti. A Napé és a Holdé, az éjszakáé és a nappalé. Beszéde közben ugratják ezt, a végig neve tő hölgyeményt, flúgosnak nevezik, amire rá is szolgál hiszen a szemünk láttára mutat be egy akrobáciát. A harsonás párat lan nak, különlegesnek tartja a hangszerét. Egyszerre komor és hu moros ez az instrumentum, a zenebohócok kedvence, de az angyalok is ezt fújják. Egyik barátja hozzáteszi ehhez a nyilat ko zathoz, hogy ha már az atyaúristennél van az embernek jelenése, legalább a harsona is legyen jelen. Egy újabb pozanos is bekap csolódik a beszélgetésbe. A tengerparton magányosan megszó la ló hangszert illusztrálja játékával, mire valamennyi harsonás rá zendít. Egy franciasapkás öregúr a harsonák hangjára lengő pók hálót figyeli, ahelyett, hogy interjút adna a riporternek. Az egyik do bos csukló gyakorlatokat végez, a másik éppen a zakóját ke fé li. Alacsony, bőrkabátos figura a dobos, cigarettázás közben vá laszol a feltett kérdésekre. Megjegyzi, hogy a dob a bőgővel passzol. Egy fiatalabb hosszú hajú dobos hozzáteszi, hogy a nápolyiak a legjobb dobosok, nekik van a legjobb ritmusérzékük, míg Olaszországban általában az embereknek csak a melódiára van fülük. Véleménye szerint a dobosok a legkeményebb faszik, a legbelevalóbb legények. Állítólag a dobosok között sokkal na gyobb az egyetértés, mint a többi zenész között, sokkal szeré nyebbek a többieknél, nem olyan fennhéjázóak, mint a többi hangszeresek
Egy csellistára áll rá a kamera, aki nem akar nyilatkozni, helyette egyik kollégája mondja el erről a hangszerről, hogy a ze nekar egyik alappillére, míg a másik oszlop a hegedű, rájuk tá maszkodik az egész zenekar bonyolult építménye. Közbeszól egy másik hangszeres, egy elsőhegedűs, hogy az első hegedű a zenekar esze, sőt szíve is. Visszaveszi a szót a gordonkás és az ideális jó baráthoz hasonlítja a gordonkát, szembe a hegedűvel, amely elcsábítja az embert, elcsavarja a fejét. Egy hegedűs kolle gina ismét közbeszól megjegyezvén, hogy a hegedű a leg fér fia sabb hangszer, a legfallikusabb, behatoló, amihez egy hege dűs társa még azt teszi hozzá, hogy a legvibrálóbb, legmodernebb hangja a hegedűnek van, s hogy távol áll ettől a hangszertől mindenféle női magakelletés. A vitatkozókat a kontrafagott mély böfögésének hangja szakítja félbe, s ismét a gordonkás veszi át a szót, azzal hogy a gordonka a legszomorúbb hangszer. A prím he gedűsök ismét közbeszólnak, hogy a hegedű a legnagyobb sztár minden hangszer között, ha kell még a karmester szerepét is átveszi. Hogy a hegedű a legfontosabb, abból is következik, mondja az első hegedűs, hogy a karmester vele, mármint a hege dű gazdájával fog először kezet. A gordonkás ismét átveszi a szót s a hangszer hűségéről beszél, miközben újra a kontrafagott röfög közbe, mindenki röhögésére. A polipos hegedűs köz be ve ti, hogy hegedűjének köszönheti, hogy sikerült megtalálnia he lyét az életben, a hangszer vezette rá, hogyan teremtsen békét magában. A klarinétos, aki eddig a gordonkások között ült, hogy elmondja véleményét hangszeréről, visszaül saját helyére a fú vó sok közé és onnan beszél. Kopasz, szürke öltönyös idősebb úr. Állítólag a klarinétnak köszönheti, hogy kijutott saját faluja kö déből. A nagyvilág akkor nyílt meg számára, amikor elkezdett klarinétozni, addig semmit sem látott, még a saját faluja temp lomtornyát sem. Többi zenésztársához hasonlóan őt is heccelik kollégái miközben beszél. Egy ötven év körüli őszes hangszerész beszél trombitájáról, csodálatosnak nevezi, igazi akrobatának titulálja, amely mindent kihoz az emberből, amit csak lehet, felerősíti a jókedvet, a szomorúságot, a csendet. Monológját a menedzser telefonbeszélgetése szakítja félbe, pontosabban Claudiót keresik (a szakszervezetist), aki átveszi főnökétől a kagylót, és átadja neki a trombitatokot, amelyet a kezében tart. Megint a trombitás szólhat, új dimenziókat emleget, amelyekbe a trombitajátékkal lehet eljutni. Fontosnak tartja azt is elmon dani, hogy órákig kell a rezeseknek a szájukat nedvezni a játék előtt, hogy elpuhuljon, ne cserepesedjen ki. Olyan hatással van az emberre, hogy felemeli a vérnyomását, alvajáróvá teszi, meg be tegíti. Újra egy bevágás: a menedzser dühös hangja hallik a telefonban, miszerint ő, mármint a menedzser, maga a zenekar.
A szakaszervezeti bizalmis is nyilatkozik, elmeséli, hogy milyen eredményeket ért el a szakszervezet a zenekarnál, hogy a zenészek mennyire nem kiszolgáltatottjai már a karmesternek, stb. Két csellós is összeveszik, a kottaállványon vitatkoznak, hogy ki előtt álljon. Valaki hirtelen észrevesz egy patkányt a te remben. Egyesek az üldözésére indulnak, a nők sikoltoznak.
A szerencsétlen állat egy falnak támasztott, szentet ábrá zoló dombormű mögött keres menedéket, de kifüstölik egy meg gyújtott papírtekerccsel, s tűz elől menekülő patkányt egy söp rű nyéllel agyonverik, majd néhány poén kíséretében, a farkánál fog va himbálva kiviszik. Szinte észrevétlenül jelenik meg a pul pituson a karmester, nemcsak mi nézők, de a zenekar is alig vesz tudomást a jelenlétéről. A kamera is lassan rááll a nem éppen legjobb kedvében lévő, sértődött karnagyra, aki tiltakozva, sze mét eltakarva védekezik a vakító reflektorok fényétől, majd arra hivatkozik, hogy neki nincs ideje az efféle interjúkhoz. Máris megkezdi a próbát. Az oboást inti be először, ő adja meg a kez dőhangot, amihez a többiek is hozzástimmelik hangszereiket. Közben fél lábon állva beköti fehér tornacipőjének kiódzódott fűzőjét, és mégiscsak a riporter kamerájába beszél. Mintegy ma gá val társalogva teszi fel a kérdést, hogy mi is ennek a próbának a célja. A választ is megkísérli megadni, mondván, hogy valamit létre kellene hozni, de hogy mit és hogyan, azt maga sem tudja pontosan.
Ígéretet tesz, hogy talán később mégiscsak hajlandó lesz az interjúhoz, most azonban próbálni kell. Kikapcsoltatja a szemét megvakító reflektort s a hegedűsöket beintvén, megkezdődik a munka. Néhány taktus után azonban leállítja a zenekart, össze szidja a hegedűsöket, megkérdvén, hogy haragban vannak-e egy mással, vagy esetleg más pártnak a tagjai e, ezért játszanak annyiféleképpen ahányan vannak. Néhány pillanat múlva újra le kell állítania a zenekart, tekintve, hogy a hegedűsök túl harsá nyak. Arra kérné őket, ha lehet, hogy visszafogottabban ját sza nak. Közben megjegyzést tesz a fuvolásnak, aki Esz helyett E-t játszik. A hangszer tulajdonosa tiltakozik, és váltig azt állítja, hogy a saját kottájába E van beírva. A hangmester kijavíttatja a hibás hangjegyeket. A klarinétosoknak nevetségesnek tűnik a zene ezen szakasza, és röhögve játsszák el a szólamot, amelyben a karmester természetesen nem lát semmi humorosat. Újra be int, elindul a zene. Akinek éppen szünete van, az beszélget, a rá dió közvetítést hallgatja, vagy csak egyszerűen magával van elfoglalva, míg a többiek bőszen játszanak. A karmester rövid idő alatt újra kiborul, görcsbe rándul az arca, és szitkok árját, meg a kotta lapját szórja a zenekarra dühében. A társaság kárör vendve, cinikus és sértő szavakkal válaszol. Szemernyit sem tisztelik a maesztrót. Közben a menedzser valakivel ismét tele fonbeszélgetést folytat, s az derül ki a társalgásból, hogy felsőbb utasításra, kénytelen a zenekarba bevenni olyan embert is zenésznek, aki semmiféle hangszeren nem játszik. A kottatáros összeszedi a szétdobált kottalapokat. A karmester újra beinti a "galoppot", amelyet egy zongoraszóló vezet be. Az elbűvölő zon goristanő kihívóan figyeli a karmester, miközben a saját szólamát játsza. Végre úgy tűnik, hogy beindul a gépezet, a ze nészek is, a karmester is egyre inkább belefeledkeznek a zenébe ennél az újbóli nekirugaszkodásnál olyannyira, hogy egyesek igyekeznek megszabadulni pulóvereiktől, zakóiktól, ingeiktől a muzsikálás hevében. A karmester arca végül azonban mégis el torzul, majd nagy hévvel leállítja a játékot, hogy újabb meg jegyzéseket tegyen a hallottakra. Kéri a klarinétost, hogy is mételje meg az utolsó három taktust, ez viszont a kollektív szer ződésre hivatkozván elutasítja a kérést. Szó-szót követ, egyre trágárabb kifejezésekkel csepülik a karmester képességeit, aki most erőt vesz magán, s mintha meg sem hallaná a sértő, mega lázó káromlásokat, újabb kísérletet tesz, és beint. Kiderül, hogy a szárnykürtös nem jött el a próbára, ami újra konfliktust teremt a karmester, a zenészek és a szakszervezetis között. A helyzet annyira kiélezett, hogy a maesztró dühös tehetetlenségében a fenekét mutatja a zenekarnak, amire a szakszervezetis dupla szünetet rendel el. Egyesek a füstös büfébe vonulnak, ahol rock zene, zaj és tömeg fogadja a nézőt. Némelyek dicsérik, mások szidják a karnagyot, ismét mások arról beszélnek, hogy a közön ségnek a zenészek között kellene lennie stb. A büfé a zené szek kel, egy igénytelen, züllött emberek gyülekezetére emlékeztető lebuj. A foghíjas alkoholista kinézetű kocsmáros szintjén mozog az egész társaság. Fogy a sör, az üdítők, a kávé meg a rövid italok. A kocsmáros is bedobja magát, elénekel egy éppen ak tu ális slágert. A kontrafagottos (vörös-pulóveres fiatalember) itt mutatja be a hangszerét. Búbánatos tehéndudának nevezi instru mentumát. Veszélyesnek tartja az ormótlan hangszert, amiből csak fingás jön ki. Az elhülyülés, a szellemi bénulás jelképének tartja a kontrafagottot. Úgy gondolja, hogy ez a zene szerszám jól kifejezi a zenekaron belüli egyetnemértést. Egy dobos fiatal ember is szót kap. Elismeri, hogy a zenészek alapjában véve egy szerű emberek, akiket semmi nem érdekel, s egy életen át össze vannak zárva a hangszereikkel. Egy ismeretlen zenész megjegy zi, hogy nem érdekli az egész, hiszen neki úgy sem áll fel a farka, ez a legnagyobb bánata.
A kamera újara a próbaterembe levő eseményeket rögzíti, ahol egy zenészházaspár civakodik. A nő minden bizonnyal zugivó, a férfinak pedig ferde hajlamai lehetnek a feleség elmon dása szerint. Kölcsönösen szidják, vádolják egymást. Megszólal egy kövér, puha basszustubás. Arról beszél, hogy mennyire érzékeny, mennyire zavarja az, hogy az emberek rosszak, s hogy igazából szeretne vissza menni a papájához. A basszustubát azért választotta, mert az nem kellett senkinek, s megsajnálta. Hasonlónak érzi magát ezzel a hangszerrel, tekintve hogy az is ormótlan, mint saját maga. Néha oda szokott állni az ablakhoz, nézi a holdvilágot, s szomorú, dalokat játszik. Hogy illusztrálja is, amit mond, egy szomorú, de ismerős melódiát kezd hangsze rén megszólaltatni, amit a hárfás hölgy lekísér. Az oboás fiatal, szemüveges, göndör hajú testes férfi. Hangszeréről elmondja, hogy a legősibb minden zeneszerszám között, s hogy a kínaiak találták fel. Hozzáteszi, hogy a legkényelmesebb, a legmagá nyo sabb hangszer, s hogy az oboások elkülönülnek a többiektől, akik irigykedve néznek rájuk. Az oboa diktál a zenekarnak, állít ja a fiatal fúvós. Miközben beszél, a kamera egy pillanatra a zsi dó orgonista nőre ál, aki a szünetet arra használja ki, hogy kár tyából jósoljon a menedzsernek és a szakszervezetisnek. Nagy fel bolydulást mutat a kártya, amit a két nemzenész csodálkozva vesz tudomásul. Az oboás fontosnak tartja megjegyezni azt is, hogy az oboa gyűlöli a hegedűt, s a hegedű az oboát. Lelki emel kedettséget fejez ki ez a hangszer abban, aki játszik rajta. Pl. a belső látás képességét, azt hogy a hangszerész megláthassa az egyes hangok színét. Aranyló foltot lát az ember a szeme előtt a hangszert megszólaltatván, tündöklő fényt. A kiselőadás végén játszik néhány akkordot a hangszeren. A kottatáros a karnagy után megy, aki most éppen zuhanyozik. Ha már ismét szót ka pott ez az öregúr, elmondja, hogy régen sokkal nagyobb tisz te lettel voltak a karmester iránt, s hogy maga a karmester is sokkal szigorúbban bánt a zenekarral. Nem volt műszak, munkaidő, s volt úgy is, hogy egész éjjel próbálni kellett. Mindennek ellenére reggel a zenészek tapssal köszöntötték szeretett vezetőjüket. A monológ közben egyesek tiltakozó feliratokat írnak a falra. A kar nagy, aki éppen most jött ki a zuhany alól, törölközővel a nya ká ban filozofálgat a zene értelméről. A beszédén érződik, hogy né met akcentussal fűzi a szavakat, s néhol német kife je zé se ket is a mondandójába kever. Bevallja, hogy nevetségesnek érzi magát vezénylés közben, olyannak mintha kísértet volna. Lassan rátér igazi mondandójára, miszerint számára a zene az egész világ, s hogy vezénylés közben a világ urának, királyának érzi magát. Aztán, önmagának ellentmondva cinikusan hozzá te szi, hogy kiképző őrmesternek érzi magát, aki kénytelen farba rugdosni kétballábas katonáit. A riport közben tölt magának egy pohár pezsgőt, s arról beszél, hogy egyszer mennyire zavarta egyik ze nészének fénylő, tükröződő gyűrűje, amely a szemébe világított és elvakította. Elviselhetetlennek látja néha az egész zenekart, nem vesz róluk tudomást, annyira sem becsüli őket. Arra kéri a televíziót, hogy ezt az utolsó mondatot vágják ki a riportból, kü lönben lábon lövik a feldühödött muzsikusok. Megint emel kedettebb hangnemben folytatja. Azt részletezi, hogy milyen különleges érzés volt, amikor vezénylésre emelte karjait, s a karmesteri pálca mintha láthatatlan szálakkal lett vol na összekötve a hangszeresekkel. Megint cinikusra veszi, "kri ti zálja" a demok rá ciát, ahol mindenkinek hasonlónak kell lennie, neki is pl. a hege dűsre kellene hasonlítania, akinek hentes ujjai vannak. Aztán arról kezd beszélni, hogy üzleteléssel foglakozik, pontosabban házakat szokott venni. Inget cserél, majd a zenekar szakrális vol táról elmélkedik, a miséről, amikor a bort vérré, a kenyeret testté változtatják. (ezen a riporter nevet) Beszéd köz ben a tükör elé megy és aprólékosan igazgatja magán az ing nya kát, a pulóvert, s a szemüveget, mintha az volna a szándéka, hogy spontánul lezser benyomást keltsen az emberekben, akik látják. A monológ vége felé mintha újból megmozdulna a padló, megremegne a föld, s furcsa morajlás hallik odakintről. Folytat ván a diskurzust a karnagy állítja, hogy a szeretet, amely egykor a karmesterek és a zenekar között fennállt, mára kiveszett. A két kedés kiszorította a hitet. Mint egy tönkrement házasságot, a ze nészeket is a gyű lö let tart egybe. Leüt néhány akkordot a feke te zongorán, majd hirtelen elsötétül minden, elmegy az áram. A kottatáros egy szál gyertyával jön be, s tanácstalanul kérdi a "gazdáját", hogy most mi legyen, mire a karnagy hidegen ki je lenti, hogy a próba foly ta tódik. A próbaterembe érve pokoli hangulat fogadja a karna gyot. A zenészek fellázadtak a karmes ter ellen, forradalmi a han gulat. Hatalmas a hangzavar, a kia bá lás, a hurrogás. A falakon mindenféle jelszavak, tiltakozó írások látszanak, meg a fel hör dült emberek óriási, fekete, mozgó árnyai.
A zeneszerzőket ábrázoló képeket mindenféle anyaggal mocskolják be. Az öreg kottatáros, a karnagy, valamint a szak szervezetis és a menedzser csak állnak, és bámulnak te he tet le nül. Az ütősök püfölik hangszereiket, mintha igazi harci dobok volnának. Egyre fokozódik a pszihózis, dühös mindenki. A csel lista összegyűri a kottalapokat és torz arccal vágja földhöz az egészet. A káoszt kihasználva a kontrafagottos és a zongorista nő a fekete zongora alatt szeretkeznek, miközben a nő zsemlét maj szol. Nemcsak odabenn a teremben van világvége hangulat, ha nem odakinn is, hiszen az egész terem beleremeg, úgy mozog odakinn is a talaj. Hajbakap a szakszervezetis és a menedzser is. Egyre intenzívebben reng a padló és a falak, mintha odakinn valaki dörömbölne. A mennyezetről furcsa kártyaszerű fekete nyúlós anyag csöpög az emberek fejére. Két hegedűs (a polipos és az első hegedűs) egymást pofozza bőszen. Egy levegőbe repülő hegedű eltalálja s véresre sebzi a csendben ülő Klárát, a hárfást. Ezt kihasználva szólal meg (utolsónak a zenészek sorában) a sebzett szájú idősödő kissé molett hölgy. Megemlíti, hogy a hárfát először álmában látta meg, 4-5 éves korában. Visszaemlékszik a gyermekkorára, amikor a képeskönyvekben Néró császárt látta, amint egy hárfához hasonló hangszerrel a kezében nézte Róma égését. Míg Klára beszél, egyre magasabbra hág a forradalmi zaj. Civakodó házaspár: a férj kitépi iszákos felesége kezéből az italosüveget, s a földhöz vágja. Egyre jobban inog-mozog minden, hullik a por, meg a vakolat. Klára meg csak mesél, mesél: hogy mindig magányos volt, hogy nem volt férfi az életében. A hitről mesél meg más dimenziók érzéséről, amikor hárfán játszik. A zenészek fegyverbe hívják egymást, s halált kí vánnak a karmesterre. Néhány tag egy óriási fekete metronómot cipel a ledöntött pulpitus helyére. Ezt kiáltják ki a zenekar új karnagyául. A kamera is felveszi a metronóm ingását és ütemét, s ide-oda billeg. A kontrafagottos egyre jobban belemelegszik a szeretkezésbe, míg partnere szenvtelenül uzsonnázik. Rövid ideig tartott a metronóm tisztelete is, hiszen alig hogy felál lí tot ták, máris lekerült a pulpitusról. A nőt, aki egy székkel eltalálja a fekete metronómot, megtámadják, s nagy csetepaté tör ki a zenészek között. Egyikük, hogy lehűtse őket, egy vödör vizet önt a verekedőkre, nem sok eredménnyel. Egy idős zenész, mintha teljesen beszámíthatatlan állapotban volna, pisztolyt vesz elő, és a levegőbe lő. A fehér öltönyös muzsikus még mindig a labda rú gó mérkőzést hallgatja, kis tranzisztoros rádióján. A menedzser kicsavarja a félőrült öreg kezéből a revolvert, de miután meggyő ződött, hogy van neki fegyverviselési engedélye, visszaadja a fegyvert. A földmozgások állandó jellegűvé válnak. A fekete csil lárok sötéten himbálóznak a plafonon. Egyszerre csak megreped a fal, majd hatalmas lyukat ütve, egy óriási fekete golyó jelenik meg a teremben, amolyan faltörő ingaféle, amellyel az idős ház falakat szokták ledönteni. Olyan mint egy modern faltörő kos.
Minden elcsendesedik, csak a szél meg a huzat fütyül a teremben. Egy pillanatra felvillan a hárfa kontúrja. Pontosan azon a helyen, ahol a becsapódás van. Klára halottként fekszik a tör melékek között. Zenésztársai ijedt, tragikus arccal viszik ki a teremből. Az alig néhány pillanattal ezelőtt még vadul tobzódó zenészek megilletődve követik a karmester utasításait, aki ze nére bíztatja őket. Újra felállítják a pulpitust, mondván, hogy a hangjegyek s a zene megmenti őket. Először történt meg, hogy egységesen, minden ellenállás vagy toborzás nélkül megértik egymást. A karmestert komolyan véve, mindenki a helyére megy és megkeresi a hangszerét. A kottatáros felemeli és oda vi szi a karmesternek az eddig földön heverő vezénylőpálcát. A karnagy feláll a dobogóra, de nem közvetlenül a pulpitus mögé, hanem attól néhány lépésre jobbra, s onnan inti be a zenekart, amely talán most először (lehet hogy utoljára) majdnem teljes terje del mében végigjátsza az egész darabot. (immár Klára nél kül). A ze nészek arcán meghatódottság érződik, mintha meg bán ták volna a történteket. A zene lassan elhalkul, s a karnagy veszi át a szót. Egyre jobban belefeledkezik a szitkokba, egyre dühö seb ben, el vadultabban, emberi mivoltából kivetkődzve kiabál, szór ja a szitkokat, immár németül. Mintha hirtelen hangját hal la nák, a sötét vászon előtt. A zene újra megszólal, s a kép végleg el sö té tül.
Fellini Apokalipszise:
A zenekari próba
(egy filmmítosz csillagmítoszi vetületei)
Federico Fellini 1994-ben meghalt.
Olyan életművet hagyott hátra, amely mindenféleképpen megérdemli, hogy szerte a világon újra és újra bemutassák azt, beszéljenek és írjanak róla és hogy egyáltalán beivódjon a köz tu datba, hiszen nagysága és jelentősége Shakespeare-i. Nem titkolt szándéka ennek az írásnak, hogy a címben jelzett film értel me zé sén túl, megpróbáljon hagyományt teremteni Fellininek és élet művének, elindítani egy Fellini kultuszt. Erről a helyről is indítványoznám egy Fellini nevét viselő mozi megnyitását, ahol elsősorban az ő életműve volna állandóan műsoron, valamint a munkáit feldolgozó Magyar Fellini Társaság megalapítását.
Úgy gondolom, hogy a mester nagyságát és jelentőségét igazából sem maga a filmszakma, sem a filmkritika ill. film esz tétika, sem a tágabban értelmezett kulturális köztudat nem arra a "polcra" helyezte, ahol a helye volna, ti. a mítoszok mellé.
Az a nyelv, amelyen Fellini az ún. alapkérdéseket meg fo galmazza (kik vagyunk, honnan jöttünk, merre tartunk?) ill. amelyen a lehetséges válaszokat felvillantja, olyan univerzális képi jelrendszer együttes, amely beláthatatlan időkig "tartóssá kon zerválja" az üzeneteket korunkból és az elmúlt korokból.
Mint minden igazi remekmű, az ő filmjei is olyan többré te gű jelentéstartományokat hordoznak magukban, amelyek által köz vetlen folytatásai ezek az alkotások az emberiség több ezer éves mítoszkincsének. Ezek a mítoszok vallási vagy világi, archaikus vagy modern-tudományos köntösben, mind a mai napig jelenlevő és szerves részei valóságunknak, és úgy tűnik, hogy az elkövetkező nemzedékek is, ha egyáltalán lesznek még elkövetkezendő nemzedékek, ilyen vagy olyan megjelenési for mában, de alapjában véve ugyanezekkel az alapkérdésekkel ta lálják szembe magukat. Ha jól sejtem, akkor a Fellini filmek ős képekben, archetípusokban megfogalmazott esszenciális, szer ves üzenetkvantumai, a jövő korok emberei számára is talán életbevágóan fontos, "olvasható" és érthető "fogyasztható" kom lex "információkonzervek" lesznek, "tápláló értékű" kép kó dok...
A "zenekari próbát" Fellini legkedvesebb, maga által leg többre tartott műve, a Casanova után rendezte. Az ős be mu tató 1979-ben volt Olaszországban. Casanova monumentális, 170 perces utazása után ez a filmje egy rövidebb, 70 perces, újságírói stílusban megfogalmazott gyorsjelentés az ezredvégről, egy kor szakváltásról. Látszólag könnyű, rutinszerű "ujjgyakorlata" ez a mesternek, (hogy "ne jöjjön ki a formából"), valójában azonban egy halálpontos, nagyfokú érzékenységgel rögzített tér-idő-gramm a XX. század végéről, vagy ha úgy tetszik minden apo ka lipszisről.
A "valóságot" archetípusokban megélő és láttató mester ezúttal is, mint szinte valamennyi művében, olyan alkotással állt elő, amely sokrétű értelmezést enged meg (mint minden "va la mire való" műalkotás), és az analógiás gondolkodás megfe le lés rendszere planetáris, kozmikus méretekre tágítja a film in du kál ta asszociációk határait.
Bennünket most elsősorban az foglalkoztat, hogy jelen van-e a filmben (és ha igen milyen formában) az a fajta asztrál mí toszi jelképkészlet, amelyet a mester a Casanovában (és a töb bi filmjeiben is) oly szigorú, mégis könnyed következetességgel épített be.
Természetesen maradék nélkül, szinte iskolai didaktikus sággal halmozza Fellini a "Zenekari próbában" is a legtalálóbb, legmeghökkentőbb, bizarrabbnál bizarrabb, "saját mito ló giájá ból" már jól ismert képi, zenei, irodalmi, stb. szimbólumot, de ugyanezek a jelképek egyszersmind a pogány és vallási, va la mint a világi-modern, tudományos mitológiák folyamatos lán co latában is közvetlenül bekapcsolják ezt a filmmítosszá letisztult kis apokaliptikus mozgóképkölteményt.
Első szinten a néző betekintést kaphat egy szimfonikus ze nekar mindennapi életébe, megtudhatja, hogy milyenek is a ze nészemberek, hogyan viszonyulnak a hangszerükhöz, hol a helyük a zenekarban, mi a véleményük saját magukról és zenésztársaikról, hogyan követik a karmester utasításait, a szakszervezeti bizalmis ill. a főmenedzser milyen hatást vált ki bennük. Láthatjuk örömeiket, félelmeiket, bújukat és bánatukat stb., stb.. Ezen a szinten (az értelmezésnek ezen a szintjén) te hát annak rendje-módja szerint elkészített dokumentumfilm kockái peregnek előttünk, ahol a kérdező TV riporter a riport alanyai (a zenészek) által sztereotip zsurnalisztikai stílusban tájé koztatja a mindenkori TV (és mozi, videó) nézőjét, a riportja témá jául választott zenekar életéről. Ez az első szintje a filmnek, tulajdonképpen maga a ke ret(történet), amelynek életképi, zsá nerszerű látványa mögött szinte azonnal felsejlik egy "hát só gondolat": a zenekar nem egyszerűen egy zenészekből álló cso port, hanem egyszersmind lehetne jelképe egy kisebb vagy nagyobb emberi közösségnek pl. egy nagycsaládnak, egy város vagy egy ország lakóinak, vagy ha úgy tetszik magának az emberiségnek, ami végül is egyre megy, és ennek megfelelően azok a viszonylatok a zenekaron belül is érvényesülnek, és egy jó közelítéssel átfedésbe hozhatók a nevezett közösségek belső di na mikájával stb. Hasonlóképpen jelentheti a környezet, vagyis a pró baterem (koncertterem) azt a szűkebb vagy tágabb világot, ahol ezek az emberek élnek: a ház, a templom, a város vagy az ország, de maga a földkerekség is élettere (ez a rogyadozó temp lomépület) a benne lakónak.
Az értelmezés ezen a szinten, még mindig az itt és most-ig dekódolja a látottakat, hallottakat, mégis ez az a határ, amelyről elérhető a "szökési sebesség", és (a "gravitációt legyőzvén") a múlt és a jövő a közvetlenül is érzékelhető tér-idő dimenzióban ölt testet a csillagos égen. Dolgozatomban egyből ezen a har ma dik, planetáris szinten próbálom meg követni a cselekmény fo nalát, megfejteni ezt a mai szem számára talán rejtjelesnek tűnő filmüzenetet. Innentől kezdve át kell programoznunk az agyun kat, szemünket, s talán a szívünket is annak az archaikus világlá tásnak és világmegélésnek a szerves hullámhosszaira, amelyen Fellini oly magától értetődő természetességgel sugároz za a min denkori "vevőnek" vizuális kódjait.
Az első dolog, amit azonnal észre kell vennünk egy, akár (első látásra) hibának tetsző momentum.: Úgy tűnik, mintha még magának a filmnek a kezdete előtt, vagyis az ún. feliratozásnál reszketne az operatőr keze, hiszen a feliratok hátteréül szolgáló fal, padló-felület alig észrevehetően ugyan, de mégiscsak rezeg. Nehezen elképzelhető, hogy egy olyan profi operatőr, mint Guseppe Rotuno reszkető kézzel dolgozna. Ha viszont nem így van, akkor az az állvány inog, amely a kamerát hordozza, még hozzá azért, mert a talaj is mozog, amin az állvány terpeszkedik. Van természetesen egy másik, szintén magától ér tetődő ma gyarázat: alattunk reng a föld.
Félek, innen nézve is, onnan nézve is, igaz a feltételezés, és a templom (hajó), ami elénk tűnik, ugyanúgy hánykolódik a tömegközlekedés háttérzajának hullámain, mint a mi mozink, s a zenészek, hozzánk hasonlóan, a "tengeri betegség" félrei smer hetetlen tüneteit mutatják: romlott az egész világ. Rossz előérzetünk van, mégis halad tovább (egyenlőre) a maga útján. Ha az elmondottakat lefordítjuk csillagmítoszi nyelvre, akkor a következőképpen fogalmazhatunk: Mind a film térideje, mind a mi téridőnk ítéletidő, ami annyit tesz, hogy minden megmé ret te tik, vagyis a Mérleg jegy és jeltulajdonságai manifesztálódnak az észlelt rezgésben, billegésben, ingásban. Ha megállapításunk helyes, akkor az éves napjárás mérete szerint valahol szeptember 24 és október 24 között járunk az időben, vagyis a Mérleg havában vagyunk, az őszi napéjegyenlőség időszakában, ahol a világosság és a sötétség egyensúlya a sötétség javára megbillen (innen kezdődően haladja meg az éjszakák ideje a nappalokét). A csillagmítoszi hagyomány ehhez az időszakhoz köti (nem véletlenül) a Nap romlását. A jegy védnöke Vulkanosz, tehát helyben vagyunk, ha a földrengés okozóját akarjuk tetten érni. Szintén az asztrálmítoszi hagyományból ismert, hogy ebben a jegyben a Vénusz bolygó van otthon, míg a Szaturnusz erőben. A jegy három dekanátusa: a Mérleg, a Vízöntő és az Ikrek (levegős jegyek) is éreztetik hatásukat valami módon ebben a közegben, de ugyanígy valamilyen formában (a testiség szintjén) a Mérleggel oppozációs helyzetű Kos jegy és jeltulajdonságok is megjelennek (ebben) a rendszerben. A keleti zodiákusban a Mérleg megfelelője a Sárkány, míg a 28-as holdházrendszerben a Sárkány-Szarvaskígyó-Giliszta (Kolbász) együttes uralja ezt a té ridőegységet. A Mérleg közvetlen szomszédságában a Szűz és a Skorpió találhatók (Szokták a Mérleget úgy is ábrázolni, mintha azt Szűz tartaná a kezében, az igazságtevés szimbólumaként). A testrészek közül a vesék (gondoljunk a vesébelátás és az igazság mondásában megfogalmazott összefűzésére) és a deréktájék ren deltetnek hagyományosan a Mérleg jegyéhez. A mítoszi hagyo mány úgy tudja, hogy az itt otthonlévő (a jegy asztrológiai úrnő je) a Napra (és a Holdra) nézve ártó Vénusz felelős a Nap elébb említett romlásáért. A jegyben erőre kapó Nap-ellenlábasok, a sötétséget megtestesítő Szaturnusz (és Mars) a szoláris mítoszok ban "elszabadulnak" és pokollá alakítanak mindent.
Ha viszont nem az éves Napjárás útján, hanem az ún. pre cessziós "Napútpályára" vetítjük a Mérleget ill. a Mérlegséget, akkor máris a jelen világkorszak vagy világhónap idejére da tál hatjuk a "világidőt". Korunk ugyanis a Halak Vízöntővíz vá lasz tóján mérettetik, tekintve hogy a Vízöntő jegy 3. dekanátusa szintén a Mérleg. Fontos megemlítenünk azt, hogy a Vízöntő jegy paradox módon viselkedik, ami annyit jelent, hogy hatása átsugárzik mind az előtte, mind a mögötte álló jegyre vagyis a Halakra és a Bakra. Ha tehát a felsorolt, csillagmítoszi hagyo mányból ránk maradt "axiómákat" szem előtt tartjuk, akkor nincs más dolgunk, mint "rutinszerűen" beleilleszteni a filmen látott és halott információkat az említet asztrálmítoszi keret rendszerbe. Haladjunk tehát sorjában:
A bevezető képsorokat illusztráló beszéd arról tudósít bennünket, hogy valamikor templom, pontosabban kápolna volt az épület. Ha jól megnézzük, akkor azonnal észrevehetjük, hogy a kápolnának is hajója az, ahová invitálnak bennünket. A hajó közismerten Mérleg jelkép, vagyis tényleg a Mérleg tér-idő egységbe érkeztünk. A feltűnő pulpitus, mint egy ítélőszék emlé keztet arra, hogy a koncertterem egyben az igazság háza is. Az első hangszer, ami feltűnik, egy hárfa, amelyet szintén billegtetni kell ha megfelelő hangokat akarunk elővarázsolni belőle, tehát szintén magán viseli a Mérleg jegyeit; mégis, mint majd ezt a későbbiekben látni fogjuk, Szűz-hangszer. Feltűnése talán arra utal, hogy a Szűz tér-idő egységéből most lépünk át a Mérlegbe, de jelentheti Precessziós értelemben a haláltengely (Halak-Szűz tengely) szűzi végpontját (napjainak alaphelyzete):ebből az irányból várható a mindent elpusztító végső rossz. Látni fogjuk majd, hogy ez a sejtésünk be is fog igazolódni.
Ebből előtűnnek a kottatartó állványok, amelyek újra csak mérlegek a maguk módján, de egyben magukban hordozzák az ikrek tulajdonságait is (gondoljunk a párhuzamos "keretre"), s ha majd a kották is rájuk kerülnek, a jegy harmadik dekanátusa a Vízöntő is elénk kerül, hiszen nem mások ezek a kották (úgy az öt vonal, mint maguk a hangjegyek - ahogy a papíron végig hullámzanak - a Vízöntőt idézik, arról nem is beszélve, hogy a ze ne maga, mint önálló minőség, az egész filmen áthullámzó - gondoljunk a vízöntő paradoxra - információs közeg rétegződik a látványra) mint a vízöntőség megnyilvánulásai. A háttérben a falnak támasztott létra is Iker karakterű, maga a megtámasztás pedig a Mérlegre utal. A képek egy része szintén nem a falon lóg, hanem annak van támasztva, talán az állandó jellegű alattomos rezgések verték őket a földre. A szintén falnak támasztott (fekvő) kődombormű is igen labilisan fekszik az oldalán. A kép előterében feltűnik a letakart zongora, amelynek állandó jelen tése (ez a hangszer ugyanis mindig itt áll, tekintve, hogy nem hordozható) meghatározható a helyiségre nézve, lévén billen tyűs, azaz billegős hangszer. Ő maga a Mérleg a hangszerek so rában. Vége megjelenik maga a kottáros is. Sapkája, sze mü vege, piros, nyakon átvetett sálja, nyakkendője mind-mind mér leg ka rakterekkel ruházzák fel ezt a Merkúri természetű jellemet. Hogy a kottatartókról mintegy véletlen hullnak le a kottalapok, ebben a közegben kizárható, nincs ugyanis ebben semmi vélet len szerű, ha egyszer inog az egész rendszer. Hogy a kottatáros a leg kisebb kerék a gépezetben, nem csak azt jelenti, hogy a zenekarnak a szolgája, de azt is, hogy maga a Merkúr is, a legkisebb bolygója Naprendszerüknek, és ebben a közegben csakis mint a legjelentéktelenebb figura van jelen. Hogy egy év múlva nyugdíjba megy, azt jelenti, hogy a Szűz jegyébe fog érni, a Mérlegből a Merkúr 12 hónap után jut vissza a Szűzbe, ahol otthon is van és erőben is - a hagyomány szerint -, s az által hogy nyugdíjas, már nem szolgálni, de élvezni fogja azt a zenét, ami szintén lételeme ennek a jó hallású, furcsa szereplőnek. Már most megjegyezhetjük, hogy alig van nála "normálisabb" tagja a zenekarnak, hisz mint majd látni fogjuk, valamennyi zenészt rontás sújt, valamennyien maguknak való, hiú, önző, egoista és nárcisztikus lelkek.
Az első zenész, aki a próbára érkezik, az első hegedűs. A kalapot emelő gesztus, valamint a hóna alatt szorongatott hegedűtok ill. aktatáska szintén a Mérleget idézik. Tekintve hogy a hangszerek sorában a hegedű a Halak jegyének a hangszere, az elsőként "befutott hangszer" jól rárímel az első bemutatott hangszerre, a hárfára. A felsejlő Szűz-Halak tengely lassan átfordul a Mérleg-Kos tengelybe a film elején. Hogy az elsőhegedűst a kottatáros nem hagyja beszélni, mondván, hogy maga már mindent elmondott, arra utal, hogy a Merkúr, mint hírvivő már élt ezzel a tájékoztató szereppel, ami szintén jellegzetes és számontartott jellegzetessége enek a fürge boly góistenségnek (a kottatáros és Gábriel arkangyal édestestvé rek).
Közben megérkezik a zongoristanő és kitakarja a zongorát (valószínűleg hullik a vakolat, ezért kell lefedni a hangszert). A fekete zeneszerszámon jól olvasható az Alfonsi név (valószí nű leg a gyártó cég neve). A mi szempontjaink szerint viszont jel lemzi a hangszerek Mérlegét (önmagát), a név jelentése ugyanis ne mes ill. harcra kész. Tekintve, hogy a Mérleg téridő egysé gé ben vagyunk, természetes, hogy a ház urának (nemesének) is a legerősebbnek (harcra késznek) kell lennie, az viszont nem lehet kétséges, hogy egy ilyen fekete, billentyűs hangszer, mint a zongora, a hangszerek között a legerősebb a "mezőnyben" (eb ben a közegben). A széket poroló kopasz klarinétos is a mennye zetről hulló vakolatra hívja fel a néző figyelmét (a vakolat nem csak az öreg falak "betegsége" miatt hullik mindenkire és min denre, hanem a permanens talajrezgések elsősorban a jelenség okozói, vagyis újra a mérlegnél vagyunk). A háttérben három széket egyensúlyozó fiatalember is közvetve a székek súlyát mérlegeli, csakúgy mint az a másik kettő, akik egymásnak do bál ják a kintről behozott székeket (maga a szék is mérleg és a rajta ülő emberek is tulajdonképpen bizonytalan egyensúlyi hely zet ben vannak. Alig hangzik el az "eltörik" szó, ami mintegy elő rejelzi a Nagy Törést, a katasztrófát. Valaki a szaunát emlegeti, ami lehet vízöntő ekvivalens, egy másik zenész valami oroszlánkígyóról beszél, ami jól beleillik a 28-as holdházrend szerbe, mint a szarvaskígyó megfelelője, ami a nyugati zodiákus ban szintén Mérleg érték. A zenészek egy igen idős, feketébe öltözött csel lis tát kísérnek a terembe, akiben a Szaturnuszra (Kronosz) is mer hetünk annál is inkább, mivel a cselló jelképezi a hangszerek kö zött a Vízöntőt, ennek a jegynek pedig Szaturnusz a gazdája, mivel itt otthon is erőben is van. Egy bajuszos, sze mü veges, nyak kendős úr szexlapot böngészvén akad rá kívánatos női popókra, amelyek (és itt elnézést kell kérnem a tisztelt hölgyektől) engem ismét csak monomániásan az Ikrekre és Mérlegre emlékeztetnek. Az elsőhegedűs higrométerrel méri a levegő páratartalmát (nehogy a hangszernek ártson a nem meg felelő "légkör"). A műszer ismét Mérleg a maga módján, a 15%-kal magasabb páratartalom viszont újra a Vízöntőre utal, ami egy szersmind mégsem elég vizes ahhoz (hiszen a Mérleg le ve gős jegy), hogy a hegedű, ami Hal-hangszer, igazán a saját kö zege ként élje meg. Megjelenik egy feketébe öltözött zenész (szin tén hegedűs), aki neurotikusnak mondja magát, a tetejében még va la mi polip-betegségben is szenved. Cseppeket szed az ideg ba jára. Mind a neurózis, mind a polip (a maga módján hal), mind a cseppek ivása jól rárímel magára a hangszerre, hiszen a hegedű a hangszerek Halak-ja. Az illető nem lehet más mint a Jupiter, aki ebben a téridőegységben csakis mint beteg juthat szerephez. Egy bikakinézetű trombitással tréfát űztek a zenekar tagjai, hogy óvszert dugtak a trombitába, ami a hangszer megfúvása során gömbölyű léghólyaggá kerekedik, mígnem szétpukkan a trombitás legnagyobb bosszúságára. Ha trombita a hangszerek bikája, akkor a trombitás is illő hogy bikaképű, vénuszszerű fi gu ra legyen. A tréfa találó, hiszen a zenekar bikájához illő attri bú tum a koton. A szétfakadó ballon természetesen egy újabb baljós előjel. Újra a polipos hegedűsre áll rá a kamera, aki azon vitat ko zik valakivel, hogy a nyolc és fél c. Fellini film vajon pszichoanalitikus-e vagy sem. Szerintünk a nevezett filmet igen jól lehet pszichoanalitikus szempontokból elemezni (ez talán egy következő értekezés tárgya lehetne), itt viszont fontosabbnak tű nik maga a cím, ami szinte ingázik a nyolc és a kilenc között és beáll valahol nyolc és félnél. Aztán a két hegedűs (az első és a má sod) összevesznek az ülésrenden, és ide-oda toszogatják a szé ket, ami szintén "Mérleg értékű gesztus" a részükről. Meg je le nik a zenekar menedzsere (magas, pocakos, zsíros hajú, kihajtott ingnyakú ellenszenves figura, aki alkoholista benyo mását kelti), feláll a pulpitusra, és mintha ő volna itt a gazda, bejelentést tesz. (közli azt, amit már úgyis mindenki tud, vagyis hogy itt a TV). Azt is közli, hogy honorárium nix (látvá nyos kar-ingázással mu tatja a nemleges választ) vagyis mind a szaturnu szi, mind a mér le gi hajlamait kiéli. Csakis a Mérlegben erőben lévő Szaturnuszt testesítheti meg, s erre a szerepre tényleg jól rímel részeges züllött alkata (gondoljunk Bacchus római boris tenre, vagy a görög Dionüsszoszra). Aki igazán szembe mer vele szállni, az nem is lehet más, mint az az idősebb bajúszos csellista, akinek már előzőleg beleláttunk a szaturnuszi lelkületébe, va gyis ebben a közegben egy szaturnuszi karakter csakis egy ha sonszőrűben láthat riválist. A szakszervezetis (fekete, kopaszo dó, dúsbajszú figura) a Mérlegben rangvesztésben álló Marsot tes te síti meg. (ő har col a zenekarért, annak érdekeiért, a játéksza bályok értel mé ben nem sok sikerrel). Közben odakintről furcsa robaj hallatszik, mintha valami a falakat döngetné. Ezek a várat lan kinti dübörgő hangok egyre erősödő intenzitással szakítják majd meg a film fonalát, jeléül annak, hogy a Mérleggel szembeni Kos téridőme nte is materializálódik. Az ütősök észre veszik, hogy megér ke zett Klára, a hárfásnő, és tréfából a Stan és Pan filmek zenéjének jól ismert melódiáját játsszák talpalávalóul, a tetemes keblű hölgy lépteit kísérve. Ezen a ponton maga a zene idéz fel Mérleg asszo ciációkat, hiszen a kövér és a sovány legendás alakja, és geggjeik, mérlegelést nem tűrően rezegtették meg annak idején re kesz iz maikat. Az óriási keblek (itt újra engedelmet kell kérnem a höl gyektől) mérlegek (Klárát ugyanaz a színésznő alakítja, mint a Casanova film Astroldiját, aki annak idején Drezdában - a Casa nova film Mérleg tér-idő mezejében - tetemes méretű keb leit mérlegelte serpenyőül szolgáló tenyereiben. Klárának ro ko na az a monumentális emlőjű trafikos nő is, aki az Amarkordban a ka masz fiú (Naphérosz) romlását okozza a trafikban (Mérleg) az zal, hogy emelgettette magát a fiúval (Mérleg), és beteges, ki nem élt feszültséggé fokozza benne a vágyat, amikor majd szét csat tanó mellei közé szorította a fiú arcát). Különben, ha eddig jól oda figyeltünk, akkor a hárfásnőt mintha már egyszer láttuk volna a zenészek között ez előtt a parádés bevonulás előtt is. Ez az újbóli megjelenés talán arra figyelmeztet bennünket, hogy mint Szűznek, kétszeresen is kiemelt a jelentősége a történetben (a kettős megjelenés felfog ható "?" is). Amikor álmát el mondja egyik kollega nő jé nek (azt álmodta, hogy egy ló tört be a szobájába), nemcsak a zenekar jósnője (a harmónia kezelője), akiben baljós sejtelmek fogan nak meg, hanem mi nézők is fel le hetünk rá készülve, hogy nagy baj fog történni (nem egy ló, de egy fekete kos tör be majd a terembe).
A film további részében most már sorra járja a riporter (és a kamera) az többi zenészt is, akik bemutatkoznak ill. jellemzik hangszereiket. Az elvárásoknak megfelelően természetesen a zongorista hölgy kezdi a sort. Szép arcú, fehér kosztümkabátba öltözött feketeblúzos teremtés a hangszer "gazdája", aki látha tó lag készült a bemutatkozásra. "A zongora olyan, mint király a trónján, oda kell járulni hozzá", amivel arra utal, hogy a Mérleg téridőegységben csakis egy billentyűs lehet a királya a hang szereknek. Fekete színe teszi olyanná mint egy mitológiai ször nyeteg, vagyis Szaturnuszivá, aki tudjuk, erőben van a Mér leg ben. "Az a szoba, ahova zongorát állítanak, a zongoráé lesz" - állítja, ami annyit tesz, hogy egy "Mérleg-hangszernek", "Mér leg házban" (ebben a templomhajóban) van a helye. Amikor ma gáról beszél és azt mondja, hogy igénye van mindenféle emberek ismeretségére, a Vénusz erotikus hangján szól, és promiszkuitás ra utal hiszen számára ez a közeg egyben bordélyház is (a későb biben bizonyosságot is tesz erről) tekintve, hogy a Vénusz a Mérleg ben otthon van.
A következő zenészhölgy a fuvolás, akinek feltűnően hosszú orra, nagy szája, és hosszú nyelve van. Amolyan flúgos, széllelbélelt fiatal lány, aki Marina Di Pizában született. Elmond ja a hangszerről, hogy az varázslatokra képes, s hogy a fúvósok ból az emberek mindent kinéznek csak "azt" nem. Természete sen a Skorpióról beszél végig a hölgy, amihez az asztrálmítoszi hagyomány a testrészek közül a nemi szerveket rendeli. Mind maga a fuvola, mind a Pisai eredet, mind a hosszú nyelv, falli kus szimbólum, egyben Marsi attribútum is.
A harsonás van soron, aki fiatalabb, borostás szakállú, hosszú hajú lezser ember. A hangszer páratlanságáról beszél, Istent emlegeti. Természetesen a Nyilast jellemzi, amelyben a Jupiter van otthon. (Jupiter a szoláris mítoszok Atyaúristene). A tengerparton megszólaló pozan a Nyilasban erőben lévő ún. Sár kányfarokra utal.
Az öregúr, aki a plafonon hintázó pókocskát figyeli, ismét fenyegető veszélyre hívja fel a figyelmünket, ugyanis a pókháló (mint érzékeny szeizmográf) akkor is kitér, amikor a harsonák már elhallgatnak, vagyis a mennyezet is remeg. A háttérben za kóját kefélő derék zenész is a kelmére hullott vakolatról igyek szik megszabadítani ruháját, amivel nekünk üzen: SOS. A dobos úr, a ritmus fontosságát hangsúlyozza, annak haláli pontosságát emeli ki, amivel tulajdonképpen a Bakban otthonos Szaturnuszt (saját magát) jellemzi, tekintve, hogy Szaturnusz azaz Kronosz a halálpontos idő ura. A nápolyi fiatalember, aki megtermett dob ütőt szorongat, természetesen a Bakban ereje teljében lévő Mar sot testesíti meg, ahol az ütő egyben szim bo li zálja a harcisten fegyverét, és ezzel egyenértékű fallikus orgá nu mát.
A gordonkás öregúr, természetesen a vízöntőbeli Szatur nusz, aki azért nevezi hangszerét és a hegedűt a zenekar alap pil lérének, mert a Vízöntő és a Halak (Hegedű) az évkörnek a leg sö tétebb, legalul fekvő része (pillérjei). Alapja tehát tényleg ez a hangszer mindennek (a mindenségnek) vagyis a zenekarnak. Az a tény, hogy az elsőhegedűs belebeszél a gordonkás mondóká já ba, majd ismét a gordonkás veszi át a szót, s később újfent a he ge dűsök szólalnak meg, a Vízöntő paradoxra utaló momen tu mok, vagyis a vízöntő áthullámzik a Halakra.
A hegedűsök közül egy szenvedélyes hölgy a hangszer fallikus karakterét ecseteli. Nem más ő mint a Halakban erőben levő Vénusz, míg a mellette álló szőke bajuszos úr a Halakban otthonos Jupitert sejteti. Az a kijelentés, hogy a koncert végén, a karmester az elsőhegedűssel kezel le, arra utal, hogy a Nap (kar mester) útjának végén (a Halakban ez ugyanis az évkör utolsó 12. állomása) mintegy bezárja a kört. Az "egy kalap alatt" megszólaló hegedűsök ill. gordonkás beszédét a kontrafagott (Ikrek) recsegése szakítja meg egy-egy másodpercre, ami a vízöntő második dekanátusára utaló kitétel. A "polipos" hegedűs megszólalása is a hangszer vizes-halas voltát erősíti. A kopasz klarinétos úr a Kost, ill. a Kosban otthon lévő Marsot idézi. Hogy ő eddig itt ült a Halakban ill. a Halakra hullámzó Vízöntő közegében, arra utal, hogy a rendező (Fellini) idő nul lá zási kísér letet próbál tenni (hasonlóan a Casanova filmben látottakhoz, ahol a Naphős a Vízöntőbeli Velencéből egyenesen Párizsba (Kos) ugrik), amivel feloldja a precesszióból adódó jegy ill. jeltu lajdonságok különválásának feloldhatatlannak tetsző ellentétét. Fejének (mármint a klarinétos öregúrénak) hangsú lyos ko paszsága a Kosnak alárendelt fejet emeli ki, immár saját helyét. Amikor azt hangsúlyozza, hogy szűkebb pátriájá ban a Pó sík sá gon semmit nem látni, arra utal, hogy a Kosban otthon levő Mars (ő maga) elvakul, a jegyben erőben levő Nap fényétől, min dad dig, amíg az (mármint a Nap) el nem hagyja a Kos "háza táját". A megnyíló nagyvilág kifejezése a Koshoz kötődő évkez désre utal, a nagy nyitásra.
A trombitás fiatalon megőszült nyakas, derék ember. Vas tag nyaka, amelyet ingbegyűrt kendő hangsúlyoz, a jegyhez rendelt testrészekre utal. A Bikában erőben levő Holdat sejteti, amire jól rímel ezüstös-ősz haja. További holdságra utaló mo mentum a szájnedvezés, emelkedő vérnyomás (utalás a Hold vi zeket dagasztó dagály - hatásra) valamint az alvajárás, a hold kó rosság betegségére).
A trombitást telefonálgatásával megszakító menedzser, és szakszervezetis a mindvégig jelenlevő mérlegségre utal. A hangszertokot egymás hóna alá adogató gesztus, Mérlegségre utaló jel, maga a telefon a Mérlegnek az asztrológiai jelét írja le, de a telefon töredékesen hallható beszéd is ítéleterejű. A mene dzser szavai a telefonban jelzik, hogy Szaturnuszi volta a helyzet urává emeli: "ő maga a zenekar". A szakszervezetisben meg nyil vánul némi szaturnizmus, tekintve, hogy a Claudió név (így hív ják ugyanis) sántát jelent, ami tipikus ismertetőjele a bolygó istenségnek. Ez természetesen nem zárja ki korábbi megálla pí tá sunkat, miszerint a szakszervezetis a Mars megtestesítője is, aki a Bikában (csakúgy mint a Mérlegben) romlásban van, tehát iga zán itt sem jut szóhoz, hiszen a főmenedzser mindig beléfojtja a szót. A hirtelen megjelenő patkány első megközelítésben jelent heti a "süllyedő hajótól" menekülő rágcsálót (magát az életet), de egyben a Bikát követő Ikrek jegyének is maradéktalanul eleget tesz az ún. keleti zodiákusban. Magának a Mérlegnek viszont a har madik dekanátusa, tehát ebből a szempontból is van mit keresnie (mitől ?). Az égő papírtekercs idézheti az eklip tikát, az Ikrekbe metsző Tejutat. Az immár agyonvert patkány, a tejútfa (élettengely) halálos ítélete. A farkánál fogva lengetett patkány indikátora a beteljesedő sorsszerű ítéletidőnek, az élet halálának.
A pulpituson megjelenő karmester fekete pulóvere, hanyag inggallérja, a szvetter nyakába akasztott napszemüvege, a szemét zavaró reflektorfény, a féllábon álló helyzetben való cipőfűzőmegkötő mozdulata, mind-mind a Mérlegben rom lás ban levő Nap tehetetlen erőtlenségét jelzik.
Noha tisztában van tehetetlenségével, "ösztönösen" a hangszerek oroszlánjával teremt elsőnek kontaktust, vagyis az oboát kéri először megszólalni. Csakis így "töltheti fel magát" némi energiával, hiszen az oboa hangja a karmestert saját otthonára, a fénylő Oroszlánra emlékezteti. Tekintve azonban, hogy ebben a közegben az oboa is romlott, igazi energiaátadásra nem került sor. Most láthatóak először a helyiséget mes ter sé ge sen megvilágító mennyezeten függő fekete csillárok is, amelyek szintén a fény, a Nap erőtlenségét jelzik ebben a közegben. Sötét színükkel, a napéjegyenlőség utáni sötétség szaturnikus erőreka pásának mutatói.
A most először megszólaló zene és a karmester, valamint a zenészek mozdulatai újfent a Mérlegség funkcionálásának diagrammjai,: a vezénylő karok egyszerre Mérlegek és Ikrek, csakúgy mint a hangszereket megszólaltató zenészek gesztusai. A kották, de még inkább a zene maga, a Mérleg Vízöntő de ka nátusának, vagy ha úgy tetszik magának a Vízöntőnek a mindig jelenlevő hullámzásai a precessziós nagyéven(?) belül, vagyis...
Hogy messzemenően nem uralja Nap-karmesterünk a ze nekart, a zenészek magatartásából egyértelműen kitűnik. Egy igencsak elmérgesedett, szerencsétlen figurája ez az ember en nek a velejéig romlott szégyenteljes zenekarnak. Kölcsönösen gyengítik egymást. Fájdalomtól eltorzuló arca, görnyedt moz du latai szívgyengeségről árulkodnak. Ez egy testileg (szívileg), ide gileg kimerült ember. A háttérből telefonáló menedzser további rontásokkal gyengíti a zenészek sorsát, azzal hogy miniszteri utasításra, zenélni nem tudó embereket szerződtet (ez a telefonbeszélgetésből derül ki).
A zongoraszólóval induló, többszöri nekifutásra alakuló zene, egyre vadabb ritmusban hullámzik, ami magukat a zené szeket is elállatiasítja, s talán ezért próbálnak megszabadulni em berségüket jelentő (hiszen valójában hideg van) ruháiktól. Figye lemre méltó, hogy szinte valamennyi zenész megkapja a kar mes ter (saját tehetetlenségéből fakadó) szitkát, egyetlen kivétellel és ez nem más, mint a mezőnyt uraló zongoristanő (csak ő szólózik), aki tekintve, hogy Vénuszi minőségben szerepel, magát a karmestert is "kézben tartja", s ezért nem jár neki szitok.
Amíg a kölcsönös átkozódás tart, egyre jobban érzékelhető a föld (padlózat) remegése is.
A torzsalkodásból kényszerszünetbe torkolló "zenekari próba", a füstös büfében folytatódik, amely újfent a romlott Te jút kö zeget idézi, ti. ez egy másik dimenziója (helyisége) a temp lom hajónak. Nem lehet ezek után az sem véletlen, hogy a bemu tat kozást itt folytatják a zenészek, és az Ikrekben uralkodó Mer kúr ismeri be az egész zenekar romlottságát a Kontrafa got tos személyében (a "hír, a hírvivő a Merkúr)
A Tejút közege után ismét az évkörön "pásztázik" a riporteri kamera, és a soron következő Rák téridőmező, ill., az itt otthonos Hold kap szót a basszustubás személyében. A hangszer labirintikus csőrendszere szinte szó szerint leírja a Rák asztro ló giai jelét, de egyszersmind utal a női tubára is, vagyis a pete ve zeték kanyarulataira, amelyeken szintén a Rákban otthonos Hold biztosítja a megtermékenyülendő, vagy akár már meg is termékenyült petesejt számára a megfelelő miliőt útjában a méh felé. Az esetenként ablaknál holdvilágot nézve tubázó teli hold képű zenész arca azt hiszem feleslegessé teszi a további győzkö dést a kérdést illetően. Az oboás göndör szőkesége az Oroszlán ban otthon lévő Napot idézi. A belső látásra való utalás, ame lyekkel a hangok színe láthatóvá válik, a fehér fény (napfény) színspektrumaira hívja fel a figyelmet, amellyel saját magát jellemzi ez az ember. Az aranyló folt a szem előtt ismét a Napot, annak aranyló fényét idézi.
Nem lehet véletlen, hogy az oboást megszakítva, a kamera a fekete ajtó mögé húzódó karmester után megy, aki éppen most zuhanyozott le. A zuhanyozás itt elsősorban tűz és fényoltó mi nőségben emelendő ki, végleg eloltván a Napkarmester maradék tűzfényét (egyben az oroszlánnal oppozíciós vízöntőt idézi). A mester kísértetnek érzi magát, és találóan fogalmaz. A törvények amelyekre hivatkozik, a Mérlegben uralkodó részeges Sza tur ni kus menedzser romlott törvényei, a sötétség halálritmusa. A visszaemlékezések szerint, az első vezényletét úgy élte meg, mintha maga vagyis a kezei hívták volna életre a zenét a csönd ből. Ebben a karnagy - Nap arra utal, hogy valaha otthonában, az Oroszlánban sugaraival megvilágította a világot, és az eddig a sötétség miatt láthatatlan világ láthatóvá lett. Hogy most mindenki egyenlő, annyit jelent, hogy ebben a téridőegységben mindenki elmérgesedett és az ártó Vénusz valamint a sötét Sza turnusz miatt, egyforma szürke árnyék minden, és mindenki elveszti karakterisztikus személyiségjegyeit.
Aztán bekövetkezik az, amit már tulajdonképpen eddig is vár tunk. Amíg a karnagy a fekete zongorán leüt néhány disszo náns akkordot, a helyiségben és az egész templomhajóban ki alusznak a fények, és innentől kezdve elszabadul a pokol, lavina szerűen felgyorsul az eseménykaszkád. Mindenki önmaga ösz tö nénjére süllyed, és ennek anarchikus, agresszív kiélése maga a forradalmi káosz.
Hogy mennyire így van: a zongoristanő (Vénusz) hang szere alatt (Mérleg) magától értetődően adja oda magát, a zűr za vart kihasználó priapikus kontrafagottosnak, a Merkúrnak (gondoljunk Hermészre, és az álló Hermákra). Az egész közeg is egyre határozottabban reng (a jelenetsor párja a Casanova film azon része, amikor a Naphős Casanova Drezdában oly mér tékben átadja magát a szerelem orgasztikus ösztöneinek, hogy beleremeg az egész helyiség, elmérgesedik az egész világ. A Satyricon c. filmben az Insula összeomlása ugyanezeket a kép so rokat idézi: világvége a javából) . A mennyezetről csöpögő feke te, bizonytalan és kétes eredetű sűrű folyadék szintén kórjelző. (Szaturnusz fekete magzatvize - kátrány.)
Az utolsó láncszem a hangszerek sorában a Hárfa, ame lyen tudjuk, Klára zenél. Nem lehet véletlen, hogy a Szüzet meg tes tesítő hangszer éppen a legnagyobb zűrzavarban jut szóhoz. A hegedű megsebesítette hárfásnő a Halak-Szűz haláltengelyen fele rősödő erőrekapó eseményekre utal, Klára vérző ajka a Szűz irá nyából érkező veszélyre figyelmeztet.
A hárfa és a zongora tulajdonképpen nem véletlenül vannak egymás mellett, rokonai ti. egymásnak. A hárfával a kör bezárult, ezek után már csak a legrosszabbakra lehet számítani.
A becipelt óriásmetronóm, a karmester (Nap) fekete Mér leg-sírköve, szaturnikus időmérő, amely a visszaszámlálás utol só másodperceit jelzi. Ettől a perctől kezdve a riporteri kamera is ingázó lengésbe jön a billegő talajon, mintha maga az operatőr is elvesztené az uralmat saját gépezete fölött.
A vederből kiöntött víz kétségkívül a vízöntőt idézi, akár, mint a mérleg második dekanátusát, akár mint precessziós téri dő közeget. Ennek az utóbbinak természetesen nagyobb az apokaliptikus aktualitása.
A tranzisztoros rádiót hallgató fiatalember szenvedélyesen követi a labdarúgó mérkőzés eseményeit (mit sem törődve a káosszal), ahol pontosan ebben a pillanatban mutatnak valaki nek sárga lapot, vagyis figyelmeztetés.
Az egyik eszétvesztett öreg zenész lövöldözésbe kezd, amit a zenekar fővédnöke, a menedzser, a romlást tovább növel ve to lerál. A kintről jövő faldöngető dübörgés, egy fekete óriás inga, amolyan modern faltörő Kos (a Mérleggel oppozícióban) Szatur nikus sátáni elszabadulása.
A fal a hárfánál megreped, majd óriási lyukká tágul, ahogy a Mérleg-Kos-Szaturnusz-Mars inga kívülről beszakítja. Itt sötétlik előttünk maga a fekete Nap, a végső rossz, a legsötétebb, legelvadultabb, legsátánibb erő, ami egy pillanatra megállítja az időt, halált osztogatván.
A Szűz irányából fenyegető rossz megöli Klárát, ő az ál do zat.
Ha tudjuk, hogy a Klára név fényeset, fénylőt, ragyogót je lent, akkor azt is az agyunkba véshetjük egyszersmind, hogy a vilá gosságnak ebben a valóságtartományában "lőttek". A fény (Klára) elment, a zenészek és a karmester maradtak, egyenlőre mi is maradunk, de meddig?
Nem marad más, mint a hangjegyek, a zene, vagyis a víz öntő-kor hullámain áthajózni a Vízöntő Mérleg dekanátusából a következő Ikrek dekanátusába ugyanennek a téridőegységnek. Ezt bizonyítóan a karmester újra a pulpitsra áll, de már nem a közepére, hanem attól egy kicsit jobbra, egy lépéssel odébb, ahogy ezt a precessziós napjárás törvényei diktálják. Innen ve zényli aztán végig (először - de talán nem utoljára) megszakítás nélkül a zenedarabot, amelyben minden hangszer és zenész úgy jut érvényre, hogy az egész zenemű mégis egységes egésszé szét sugárzó önálló minőséget nyer.
A karmester igazából még csak most kezdi elveszíteni a fe jét, most kezd az agya elborulni, amikor a végigvezényelt da ra bot maga után tudhatja. Eddig soha nem hallott pocs kon dí ro zás ba kezd, elsötétül az agya (és a kép is) és immár anyanyelvén, né metül, és Adolf Hitler hangján átkozódik.
Talán, az utolsó pillanatokban megszólaló zene őt is, mint bennünket valamennyiünket, kigyógyít elemzavarukból, talán ha a zene hullámaira hangoljuk magunkat, akkor ezen a lyukas hajón is átevickélünk, ezen az apokaliptikus végítéletideji vi ha ron. Akárhogy legyen is, meg kell próbálni ezzel a ze ne kar ral.
Hát ennyit lehetne futtában, egy szuszra elmondani ennek a filmnek az asztrálmítoszi vetületéről (meg mögé sokkal többet). Ha most újra vissza akarunk szállni a profánabb ér tel me zés szintjére, akkor jól kirajzolódik előttünk a második világ há ború képi diagrammja: A karmester fokozatosan Hitlerré süllyedő alakja jól ellensúlyozza a menedzser Stalini-szatur ni kus karakterét, s a két világuralkodóból sugárzó katasztrófikus veszélyt a harmóniumján a kártyákból, a zsidó zenészasszony halálpontosan megjósolja, mint ahogy a rádióban is sárga lappal figyelmeztetik utoljára a játékost a diszkvalifikáció előtt).
A film (ill. ezen írás) megértéséhez feltétlenül szükséges mi tológiai, csillagmítoszi, asztrológiai stb. ismereteket az érdek lődők a Casanova napja c. könyvem függelékrészében talál hat ják meg, valamint abban a "szakirodalomban", amelynek listáját ugyanebben a könyvemben közlöm. A könyv megvásárolható a Napút Galériában, az Írók Könyves boltjában, a Lítea könyves boltban, valamint a Püski féle könyvesboltban, továbbá Deb re cenben, Szegeden, Miskolcon, Pécsett, Zalaegerszegen, Nagy ka nizsán, Keszthelyen, Kaposvárott, Veszprémben, Székesfe hér vá rott, Egerben, Lentiben, Zentán és Lendván.
A "Zenekari próbát" videokazettán az Odeon videotéká ban lehet kölcsönözni és megvásárolni, Budapest ??????? E. u. 7.
1995. februárjában
Fellini Zenekari próbájának asztrálmítoszi keretrendszere
Elhangzott 1995 februárjában a budapesti Napút Galériában
(folytatás következik)