Hunyadi Ákos
A folyó balladája
Az idő elég változatosan alakult. Reggel hideg eső, este hi deg szél. Az a csinibaba a tévében mást ígért, de azt bi zony még ő sem garantálhatja a légüres fejecskéjével, hogy úgy is lesz. A kocsmában hárman voltak. A becsületes pol gárok már mélyen szuszognak ilyenkor a meleg paplan alatt. Hol nap szerda lesz, a hét legutálatosabb napja. Már elmúlt két nap, de még maradt is jócskán. Alig hallható angol ócskazene lepte be a füstös helyiséget. A kocsmáros rádiója felől jött az andalító mu zsika. A fekete gombok közt vakítóan pislogott a hangerősítő égője. Barna öntött vaskályha dühöngve morgott a fal mellett, ki köpve magából néha egy-egy füstfoszlányt. A vén ember a pult mögött szürke ronggyal törölte ki a repedt talpú pohár gyomrát. Nem is tűnt ez igazi kocsmának, inkább amolyan hobbiklubnak, mivel a megszámlálhatatlan, híresebbnél híresebb, görbe nyakú üvegek alján alig lötyögött már valami. Csak az orosz vodka tar totta még valahogy magát, abból még nyugodtan be lehetett vol na rúgni. A kopaszodó kocsmáros, szájában fogpiszkálóval ment ki a klotyóra. Az ajtón keresztül friss levegő surrant be az asz ta lok közé.
- Csukd már be azt a rohadt ajtót Sanyi! - kiabált erőtlenül egy kuncsaft a bárszékről. Sanyi, a kocsmáros, nem reagált a fel szólításra. A fickót igencsak zavarta, hogy fogja a lábát a hideg, így aztán neki kellett lemásznia a székről, hogy eleget tegyen saját kí vánságának.
- A jó anyádat, te, barom!- vágta be félkézzel.
A hirtelen jött durranásra felkapta a fejét a másik alak a kocsmában. Úgy nézett körbe, mintha azt sem tudná hol van. Színtelen szemei véresen bambultak az asztalra. Előtte ott ár vál kodott az utolsó rundából két üres sörösüveg, csak egy kis hab féleség úszkált még a fenekükön.
- Hozzál még egyet, Sanyikám - szólt természetes hangján a férfi.
- Nincs itt - válaszolt a munkásember, amikor nagy nyö gé sek közepette felkapaszkodott a bárszékre -, kiment pisálni.
Közben Sanyi visszatért a másik ajtón. Piros, rücskös arcán látszott, hogy kint még mindig fúj a szél. Mocskos kötényén ott díszelegtek vizes kéznyomai. Sosem volt képes egy nyamvadt törölközőt odatenni a mosdó mellé, hogy legyen mivel meg tö rölni az ember kezét a nagy munka után. Bár ki a fene mossa ott meg a kezét rajta kívül?
- Keringesz itt, mint a gólyafos, a szegény haver meg hiába várja a sörét- köhögött rekedten a munkásember.
- Többet nem kap- biccentett fejével a "szegény haver" fe lé a kocsmáros.
- Mi az, hogy nem kapok?
Sanyi úgy indult az asztal felé, mint a tanár, aki harmadszor magyarázza el az érthetetlen matekpélda lényegét:
- Ne játszd már az eszed! Nagyon jól tudod, hogy miért. A láthatóan ittas férfi erőltetett könyörgéssel hajtotta le fejét:
- Mondtam, hogy holnap kapom a végkielégítést.
- Marháskodsz itt nekem! - röhögött amaz. - Ugyan hon nan a francból szereznének neked pénzt? Inkább próbálj új munkát találni, annyival tartozol, hogy fél évig csak nekem fogsz dolgozni. A kocsmáros hiába figyelte érdeklődő szemeivel a megszégyenített egyént, az nem lett idegesebb. Megszokta már, hogy mindenhol undorral beszélnek vele. Inkább úgy döntött, hogy haza megy. Lassan próbált felállni. Elég nehezen ment, mi vel már több, mint fél tucat sör ott hullámzott a gyomrában. Ér des tenyerét az asztal lapjára nyomta, hátha úgy könnyebben megy. Nem sikerült. Sanyi látta, hogy eléggé be van állítva, így aztán segített neki. Erős karjával segítette fel a részeget.
- Majd csak akkor lássalak megint, mikor pénz is lesz nálad - mutatott a kijárat felé, mikor a férfi a régi, kopott bundafélét magára öltötte.
- Ne cseszegesd már a szerencsétlent - próbált társa pártjá ra állni a bárszékes -, nem látod, hogy milyen szarul néz ki? A kocsmáros fanyar mosollyal a szája sarkában csak legyintett egyet.
A férfi kilépett az utcára. Az erős szél befújt a bundája alá, még a cipőjén is megtalálta a lyukat. Először úgy érezte, hogy mindjárt elnyúlik az úton, aztán mégis megpróbált állva maradni. A szél kifújta fejéből az alkohol bódítójának egy részét. Szörnyen érezte magát. Nem akart hazamenni. Az nem is az ő otthona, az csak az apja háza. Legalább van hol laknia. Az öreg nem szívesen látta viszont, főleg mikor rájött, hogy az egyetlen fia munka nél kül maradt, és rászokott a kocsmákra. Elég kis senki volt ő egész életében. Csak nagy nehezen fejezte be a középiskolát, a gyárba viszont azonnal felvették. Akkor még kellett a friss munkaerő. Tavaly jöttek az elbocsátások. Ott volt az elsők között, akinek kiadták a munkakönyvét. Egy ócska sajnálommal jutalmazták ti zennégy évi munkáját. Alig múlt el pár hét és már ki sem tudta fizetni a lakbért, télen a fűtést, az áramot, a vizet. Az apjától szégyellt pénzt kérni. Nem a büszkesége tarolta vissza, hanem az öreg tekintete. Ugyanúgy várná, mint akkor, amikor kiszakította a nadrágját, vagy kettes bizonyítványt vitt haza és amikor beje lentette, hogy nem akar továbbtanulni. A nyomorúsága aztán rá kényszerítette. Nem érdekelte, hogy miként fogadja, csak nem akart már szenvedni. Most végképp úgy érezte, hogy nem tud hazamenni. Nem ember már ő. Csak iszik, azt is hitelre. Az előbb ezt is elvették tőle. Ekkor villámként csapott agyába a gon dolat: véget kell vetni az életének! Megszűnnének a szenvedései, meg aztán éppen senkinek sem hiányozna. A temetésére eljön nének a valamikori osztálytársak, a munkások egy része, akik még a nevét sem tudják. Hogy ez eddig nem jutott eszébe! Hir telen megfordult és a híd felé vette az irányt. Hosszú, imbolygó, de céltudatosan katonás léptekkel indult a folyó felé.
- Hova ilyen sietősen haverkám?
A férfi megállt. Jobbra nézett, majd balra, aztán mintha po fon vágták volna, hátra fordult. Nem látott senkit. Csak a le má lott vakolatú házak falai meredtek rá.
"Biztos valami hülye vicc" - gondolta magában.
- Nana, ez nem vicc! Én beszélek hozzád.
A férfi megrémült. Megismételte előbbi mozdulatait, de megint nem látott senkit. Reszketni kezdett, tenyerét mor zsol gatta, a szemei kiduzzadtak és a szájába harapott.
- Nem bolondultam meg, nem bolondultam meg... - győ zögette magát alig hallhatóan a sötétben.
- Jó hogy nem. Hiszen csak engem hallasz. A férfi most már nem bírt magával és felordított:
- Ki a fene az? Erre már a közeli ház ablaka is ki vi lá go so dott, és egy sötét alak jelent meg mögötte:
- Kuss legyen, aludni akarok!
A részeg fickó ekkor már nem volt ott. Rohanni kezdett, hátha akkor nem hallja azt a hangot. Egészen a folyó partjáig szaladt. Zihálva támaszkodott neki a pad támlájának.
- Hiába rohansz, nem tudsz megszabadulni tőlem.
A fickó leült a padra. Hideg volt az ülőkéje és nyirkos, de ő ezt akkor nem érezte. Kavargott a feje, repült vele a világ. Tényleg megbolondult. Szótlanul ült a fapad szélén, miközben mély lélegzetet vett, majd kifújta. Kezeivel átkulcsolta a mellét és keljfeljancsiként hajolt előre-hátra.
- Most már elég! Hidd el, hogy nem bolondultál meg.
A férfi lassan lenyugodott. Valahogy olyan lágyan hatottak az ismeretlen hang szavai, mint egy langyos kakaó.
- Akkor gyere ide és mutasd meg a pofádat! - parancsolta hirtelen felindult hangon.
- Na, végre, csakhogy leülepedtél! Engem nem láthatsz, mert én vagyok te... vagyis benned vagyok. Á, úgyse érted!
- Nem a francot! - ugrott fel röhögve a részeg ember. - Totál megbolondultam és saját magammal beszélek. Olyan egyszerű, mint a pofon!
- Nem kapizsgálod, mi? Megpróbálom akkor emberi nyelven elmagyarázni. Mondjuk vedd úgy, hogy én vagyok a lelked.
- A lelkem? - nézett maga elé bambán a férfí.
- Az.
- És meddig akarsz itt velem cseverészni?
- Az attól függ.
- Mitől?
- Hát, hogy meddig van rám szükséged.
- Akkor már mehetsz is - jelentette ki gúnyosan, minden gondolkodás nélkül.
- Dehogy megyek! Előbb leugrunk a hídról.
- Ezt nevezem! - pattant fel most már végleg a férfi, arcán cinikus mosollyal. - Milyen jó kis lelkem van nekem! Csak arra vár, hogy kinyiffanjak!
- Hát, ha szerinted ez a legjobb megoldás, akkor ugorj, én nem ellenzem.
- Képzeld, ez a legjobb, ami még velem történhet ebben a büdös, kicseszett életben! - szól felindultan a kissé már ki jó za no dott férfi.
Bizonytalanul és idegesen haladt a rozsdás korlát mellett. Lent a mélyben ott hömpölygött a szennyvízszagú folyó. Mindig is szeretett úszni. Nyáron gyakran eljött ide, mikor meleg volt, és nem fújt így ez a süket szél. Csak úszott, úszott befelé a folyó kö zepébe. Oda, ahol nincs senki más csak ő. Élvezte, ahogy a hul lámok csapkodták, a hátát, az arcát. Mikor úgy érezte, hogy elég gé bent van, hanyadt feküdt a vízen. Ott ringatózott órákig. Las san odaért a sárga hídhoz. A hangról szinte teljesen meg fe led ke zett. Örült, hogy nem hallja. Legalább nem őrültként fog meg halni. Csend volt a hatalmas vasszerkezeten. Sem az autók, sem a sínbusz nem járt már erre ilyen késő esti, sőt már inkább hajnali órákban. A híd közepénél kikönyökölt a korláton. Lenézett a mélybe, de nem látta a folyót, csak hallotta, hogy a hullámok oda-odacsapódnak a híd kőoszlopához. Mintha énekelt volna a víz, valami szomorú történetről csobogott a mélyben.
- Na, elég mély? A férfi megismerte az átkozott hangot:
- Csak bolondként halok meg!
- Szerintem fel kéne másznod a tetejére.
- Már reméltem, hogy eltűntél. Azt hittem, hogy legalább itt nyugton hagysz, de nem! Még okoskodsz is, hogy milyen ma gasról nyírjam ki magam! - emelte fel fokozatosan hangját az ál dozat. A létra fokai csúszósak és rendkívül fagyosak voltak. A férfi komótosan haladt felfelé. Mintha visszaszámlálás lett volna: még tíz lépcső, még kilenc, még nyolc... Mégis minden foknál úgy érezte, mintha a szívét burkoló szemétből szakadt volna le egy darab. Fent volt, ott állt a hatalmas vaskolosszus feje búbján. Nem félt a mélységtől, mert a töksötétben nem is látott semmit. Vagyis a folyóparton még megfigyelhette az alig pislákoló házak ablakait.
"Még akad egy-két marha, aki fent van. Legalább nem vagyok egyedül"- gondolta magában.
- De te nemesebb cél előtt állsz. A férfi kicsit megingott, mert ez a nyamvadt hang ismét meglepte. Aztán visszaordított:
- A rohadt mennykő csapjon beléd, majdnem leestem!
- Vedd úgy, hogy segíteni próbáltam.
- Nagyon vicces. Ha meghalok a pokolba nem fogsz kö vet ni remélem?
- Oda biztos nem. Különben nem akarlak sürgetni, de ugorhatnál már.
- Jól van, jól van - dünnyögött a fickó, mint a gyerek, akit most küldenek fogat mosni. Óvatosan széttárta reszkető karját. Érezte, ahogy a szél belekapott a hajába, ahogy befújt a ruhája alá. Orrát megcsapta az ócska, zsíros báránybőr szaga. Nem fá zott, inkább boldognak tűnt. Hangosan belenevetett a láthatatlan semmibe. Aztán lenézett. Ekkor hirtelen meglátta a hullámokat. A hold fénye csillant meg rajtuk, éppen akkor bújt elő a fekete felhők közül. Rettentően magasan volt. Nem érdekelte, ugorni akart! Megfeszítette az izmait, a vér minden porcikájában fel lán golt, nekirugaszkodott... Nem sikerült, nem volt rá képes, gyáva volt. Leült, és elkezdett hangosan bőgni. A feszültség tört ki be lőle a könnyein keresztül, az a bánat, ami felgyülemlett egész tes tében, a bőre alatt, a csontjaiban egyaránt. Reszketve és rán ga tózva nyugodott le.
- Na gyerünk haza.
- Menjük - egyezett bele a bágyadt férfi.
Az utca sáros kövein tompán koppant a cipője.
- Szóval te egész úton tudtad, hogy nem fogok ugrani, és azt is, hogy miért? - kérdezte a hangot lecsillapodottan.
- Persze, hiszen én vagyok te. Múlt, jelen, jövő, blablabla...
- Még mindig magas - állt meg egy fa mellett a férfi -, de egyszer majdcsak felfogom, ugye haver? A hang nem válaszolt.
- Hé, itt vagy? - kérdezte a férfi, miközben szabad utat adott az aznapi sörnek. A hang most sem szólt.
- Úgy néz ki, hogy jól berúgtam - húzta fel a sliccét meg könnyebbülve.