Boško Krstić
Rúzsnyom a poháron*
Nem volt még rá példa, hogy Jan Roman, a Fekete Macskához címzett vendéglő pincére elejtette volna az italokkal teli tálcát. Odalépett most is a söntéshez, és ledarálta a rendelést a két goromba csaposlánynak. Míg a nők az italokat kimérték, Jan fényesre törölte a tálcát, majd hátrafordult és figyelmesen körülnézett a kocsmában. Mintha órák óta változatlan lett volna minden, napok óta nem történt volna semmi: jóformán minden asztalnál törzsvendégek ültek, nem lépett be és nem távozott senki. A zsivaj ereje mit sem változott, füst volt és kocsmaszag, az idő egyenletesen haladt, lassan telt az éjszaka.
"Akárha festett kép volna, s nem maga az élet" - gondolta Jan Roman.
A csaplárosnők a poharakat meg az üvegeket a pultra rakták. Jan hátán a hideg futkosott a söntés fémlapjához csapódó és hajszál híján elrepedő üvegtárgyak koccanása hallatán. Az egyébként minderre érzéketlen csaplároslányok minden egyes alkalommal ugyanígy ütötték oda a poharakat, mindig ugyanazzal az erővel, de össze soha nem törve azokat. Jan Roman idegei megfeszültek a poharak fémes koccanása és az eltörésüktől való félelem közötti hajszálnyi résben.
A pincér bal kezének legyezőszerűen széttárt ujjaira helyezte a fényesre törölt kerek tálcát, úgy rakta rá az italokat. A borosüveget meg a szódásszifont középre, a tenyere fölé, hogy kiegyensúlyozzák a terhet. Mindjárt észrevette, hogy a borospalackot már kibontották, és ebből már azt is kikövetkeztette, hogy jócskán elszaladt az idő, és a csaplárosnők a vendégek ittasságát kihasználva, már nem is igyekeztek leplezni a hanyagságot. Ki tudja, meglehet, az asztalokon hagyott maradékkal öntötték fel a palackban található bort, vagy hogy lőrét kevertek a jó italhoz, esetleg egy kis vizet is elegyítettek hozzá...
Jan mégis szó nélkül rendezte tovább a poharakat az üveg köré. Miközben azt vizsgálgatta, szárazak-e, az egyiken rúzsnyomot vett észre, egy ismeretlen ajak lenyomatát. Illetve csak egy darabkáját, mivel a csaposlányok a nagyját mégiscsak letörölték. Jan az ismeretlen nőre gondolva megborzongott. Megpróbálta emlékezetébe idézni a kocsma iménti képét, hogy kitalálja, melyik az az ajak, de mindhiába. Ám lett légyen az bár emberi mulasztás eredménye, és semmivel sem több egy mosatlan pohárnál, az üvegen látható ismeretlen ajak, illetve annak maradványa láttán Jan elérzékenyült. Gondolatai Magdalénához kalandoztak. Mennyi ideje is, hogy utoljára látta?
Hirtelen felocsúdott: hisz ez mégiscsak egy mosatlan pohár! Régebben, ami nem volt kifogástalanul tiszta és száraz, azt mindig visszaadta a hanyag csaposnőnek. Aztán, amikor rájött, hogy adnak ugyan másikat, de az a másik csak másként piszkos, felhagyott vele. Ezért aztán ezúttal is, most is undorodva, túltette magát az egészen. Ahogy egy-egy poharat levett a pultról és megfelelő helyet keresett neki, ahogy óvatosan a tálcára helyezte, érezte magán a csaposlányok tekintetét, benne valamicske rettegést és annál is több gúnyt: ugyan reagál-e majd vagy sem, visszaadja-e a poharat, tiltakozik-e, tesz-e egy megjegyzést vagy csak odavet valamit a bajusza alatt? Sugárzott belőlük a rosszindulat, mögötte a védelem és a vád még kimondatlan, de már készen álló válaszaival, s esetleg néhány sértéssel. Ahogy a tálcára helyezett egy-egy poharat, és a következőért nyúlt, érezte, ahogyan a csaposlányokból felé áradó feszültség egyre enyhült, ezzel szemben benne viszont egyre nőtt, a tépéshatárig feszítette az idegeit, a vér pedig záporként zúdult az agyára. Úgy érezte, mintha helyet változtatna, hogy lebegni kezd és eltűnik innen, távolodik a kocsmazaj, maga mögött hagyja a söntésen mögüli gúnyos tekinteteket, enyhül az italszag és egyre halkul az üveg idegesítő koccanása a fémen, amit ráadásul még a magas vérnyomás okozta zúgás is eltompított. Eszébe ötlött egy félbemaradt hajnali utazás, ahogy éppen ébredezik, majd pihenten és jókedvűen a napkeltét nézi.
De mindebből most csak a szűken mért italokat látta. Rakosgatta őket a szódásszifon meg a borosüveg köré. Egyre kevesebb erőt érzett magában ahhoz, hogy megfékezze az átverés, a ravaszkodás és a tisztátalanság áradatát, hogy elviselje a rettenetes és minden tisztelet nélküli emberi viszonyokat, ezt a gyalázatos, emberek közötti közlekedést, amelynek bár mindannyian tudatában voltak, amelyet mégis kivétel nélkül mindannyian eltűrtek. Mintha ez a csalóknak is és a megcsalatottaknak is megfelelt volna. Egyesek azzal a meggyőződéssel csaltak, hogy azt senki sem veszi észre, a többiek pedig - eljátszva, hogy hisznek nekik - őket csapták be. Ebben egyedül Jan nem érezte magát jól.
Megérezte a kinti éjszakát és a messzeséget. Andrija ugyan jobban lett-e?
Bal kezében a tálca megtelt és súlyos lett. Nézte, ahogy a letörletlen borosüvegen meg a szódásszifonon csorog végig a kicsapódó pára. Majd elindult, hogy felszolgálja a megrendelt italokat. Úgy tetszett neki, mintha a borosüveg alatt vízpárna keletkezett volna, és hogy a flaska kicsit megcsusszan. Éppen akkor állt fel az asztaltól az egyik vendég, és Jannak hátat fordítva, búcsúzkodni kezdett társaságától. Jan sejtette, hogy a vendég hirtelen, hátra sem pillantva vág majd át előtte, ezért jobb vállát előretolta, hogy gondosan eltakarja vele tálcát tartó bal kezét, ahogy a labdát bújtatják cselezés közben, vagy a gyermeket vezetik nagy tömegen keresztül.
Már azt latolgatta, hogyan fogja majd a vendégek elé tenni a már felbontott borosüveget. Lesz-e, aki szóvá teszi, esetleg másik, fölbontatlan palackot kér? Vagy tiltakozik a megdézsmált ital, netán a nedves és maszatos poharak miatt, vagy esetleg meglátja a rúzsfoltot a poháron? Ez számára csak megkönnyebbülést hozna. Azt kívánta, hogy mérgesen csattanjon fel a vendég, hogy határozottan tiltakozzon, visszaküldje a rendetlen pohárban felszolgált pocsék italt, ő pedig vihesse vissza a csaplárosnőkhöz, azok mossák el, töröljék szárazra, figyelmesen és hiánytalanul töltsék ismét teli a poharat - és minden térjen vissza a dolgok korábbi, a mostaninál természetesebb rendjéhez. Meg volt róla győződve, hogy ha ez a rend gyökeret verhet, a kávéházból az utcára is kiáradhat, mások is fölláthatnak, és végül minden jobbra fordul.
A búcsúzkodó vendég körül sem tekintve csakugyan akkor vette az irányt a kijárat felé, amikor Jan már a háta mögé ért. A pincér azonban jobb keze érintésével finoman feltartóztatta, és folytatta útját a teli tálcával a megcélzott asztal felé. A borosüveg ennek ellenére nekilendült. Jan érezte, hogy a tálca súlypontja egyszeriben az ujjaira tevődik át, hogy a korábbi egyensúly felborult, és hogy már némelyik italospohár is a csúszó palack nyomába ered. El kellett volna kapni az egészet a másik kezével, és újra kiegyensúlyozni az italokat meg a terhet is. Jan azonban úgy érezte, hogy ezt tulajdonképpen nem is akarja. Bal keze ujjai begörcsöltek az erőfeszítéstől, segítségére a jobb kéz azonban az agy erre vonatkozó parancsa híján nem sietett.
A sima tálcán hangtalanul csúszkáltak a poharak, az ujjak elernyedtek, és már erőt sem igen érzett magában megzabolázásukra. Mi több, Jan Roman édes borzongást érzett, miközben az elkerülhetetlen bekövetkeztére gondolt, és lépkedett nyugodtan tovább a mind elérhetetlenebbnek tűnő asztal felé.
A borosüveg aztán hirtelen megperdült, alja megakadt a tálca magas peremében, s utánaeredtek a poharak is, amikor a bal kéz végérvényesen feladta, Jan Roman kezéből nagy robajjal a csempepadlóra csapódott a tálca. A törött üveg csörömpölését elnyomta a szódásszifon robbanása, egy vastag üvegdarab pedig a cipő fölött Jan bal lábába fúródott.
Minden megdermedt, elcsendesedett.
A padlón szétfolytak az italok, összekeveredett az édes az erőssel, a színes likőrök hajszálerei szerteágaztak az áttetsző tócsában, összekeveredtek a színek és az ízek az üvegszilánkokkal, az ílymódon keletkezett elegy valami új, ismeretlen illatot árasztott. Csak a gusztustalan koktélban pezsgő szóda szén-dioxidjának bugyborékolása hallatszott.
Jan érezte, végigfolyik a lábán a vér, és a zokniját eláztatja.
Mindenki őt nézte. Ő pedig előbb maga előtt a tócsára, majd az elnémult vendégekre, végül a csaplárosnőkre vetett egy pillantást. Arcukról lassacskán eltűnt a szódásüveg robbanása keltette riadalom, és visszatért a rosszmájúság és az érdeklődés kifejezése: mi következik most? Ugyanezen tűnődött a Fekete Macskához címzett vendéglő valamennyi látogatója is.
A bejárat melletti asztalon nagy műanyag-tálca állt néhány zsírfoltos, teli vizespohárral. A városban tomboló, borzasztó hőségben megszomjazó emberek be-betértek egy pohár borsos áron mért vízre, és ott várakoztak, hogy valamelyik csaposlány feléjük pillantson, és bedobhassák aprópénzüket a dobozba. Ők is a pincért bámulták, miközben a poharat a szájukhoz emelték, aprót tartó kezük pedig megdermedt a doboz fölött.
Jan Roman megkövülten állt az üvegcserepek között, majd pedig úgy tett, mintha lassan eltávolodna önmagától és csatlakozna a bámészkodók, a fejleményeket lesők táborához. Zavarában úgy érezte, lehajol, nem tudván, hogy mit kezdjen puszta kezeivel az üvegcserepek fölött, egy szempillantás alatt megértette, hogy mostantól vége haszontalan és jelentéktelen ragaszkodásának a tiszta poharakhoz, a minőségi italokhoz és az udvarias kiszolgáláshoz, hogy mától végérvényesen fellélegezhetnek a csaposnők, nem kell félniük, amiért lopnak, ő pedig végképp belesüllyed az őt körülvevő és az őt kínosan nyugtalanító világba. Hogy immár visszafordíthatatlanul részévé válik ennek a világnak, hogy éppen olyanná lett, mint a többiek.
Ezért aztán Jan Roman nem hajolt le. Megnyugodott, amint azt érezte, ellazul a teste, gondolatai egyre gyorsabban távolodnak e világból és a kávéházból, s lassan átlépte a pocsolyát, jobb kezével levette csokornyakkendőjét és a zsebébe tette, kigombolt egy gombot a szmokingján, kinyitotta a vendéglő ajtaját, és kilépett a csillagos, meleg, száraz éjszakába.
Amerre ment, vérnyom maradt utána.