Mészáros Zoltán
Halál Vajdaságban

Részeg volt, mint mindig. Nagyon, mint mindig. Tudta, tudni vélte, miért ivott - azért, hogy felejtsen. Mindent. Ordító bánat-titka már belé volt temetve, a süketül halló fülek, a póker pofák, és az érzéketlen mozdulatlanlelkű szürkeállományok hántolták oda. Ő feledni akarta a tavaszt, a bimbóhozó fiatalságot, és az édes botlásokat. Akkor még tudott mélyet szippantani a levegőbe, és remélni - hiába, csalfán. Utólag minden fekete. Csak tudná miért megy tönkre minden, amiben hisz. Nem lett bölcs, nem lett tiszteletreméltó, csak részeg, bolond és kövér. Leginkább önmagát akarta feledni. Disznó, utálatos, állat - kongón kopogtak a konok jelzők lelke kiürített ásító semmijében - pedig volt finomság benne. Elrontotta életét, csak tudná hogyan lehet ezt feledni. Már nem érdekelte, hol rontotta el. Tudta, mi a megoldás - meg kell halnia. Hideg fekete végtelen zuhanásra vá gyott. Elővette kötelét. Már annyiszor megkötötte. Hóhérian szabta remekbe a hurkot. Művészi alkotás volt. Elgondolta, hogy nya kára szorul, és ahogy lóg, lóg. Lehet-e úgy lógva valamire gondolni, milyen érzés halottnak lenni, mi az igazából? Kreatív volt, így gondolt másra is, ahogy a maffiózók beleülnek egy meleg kádba, és a pengével megvágják magukat többször, néha még a lábukon is. Elgondolta, ahogy egy puska szétdurrantja arcát - ha sörétes, vagy ahogy kiszakítja fenn a koponyáját - ha katonai élestöltény. A gáz, a gyógyszer is eszébe jutott. Az élet nem érdekelte, de a halál sem igazán. Egyszerűen játékon kívül akart lenni. Mégis tartott attól, hogy bánata oda is elkíséri. Nem hitte, hogy elfelejtheti. Nem akart örök életet. Pedig hívő volt. Hitte az Istent, hitte a fiát, és hitt mindent ami benne van a Cre dóban. Örök életet mégsem akart, elég volt neki ez az egy, sok is. Túl sok, túlontúl sok. Rengeteg. Meg akart halni tökéletesen. Tudta, ezzel még az Istent is sértené, ezt nem akarta, de a vágy erősebb volt. Még inkább szomorú lett. Nem érdekelte ki, meg hogyan fogja temetni. Nem írt végrendeletet, még búcsúlevelet sem. Elkezdett fogalmazni, de feleslegesnek vélte. Nem értette volna úgysem senki - mint mindig. Legszívesebben kitörölte vol na magát a valaha létezők közül, de ha ez nem megy, legalább csöndben el akart tüntetni mindent, ami rá utalt tárgyakat, em lé keket, magát. Egyszerű a megoldás, meg kéne halni örökre. Tö ké le tesen. Senkinek sincs szüksége rá... Aztán meg kioldta a hur kot, és részeg álomba zuhant.

Nyár volt amikor megismerte. Nyáron dőlnek el a dolgok általában. Úgy érezte, mindent megtalált. Nem hitte, hogy övé lett Afrodité istennő földi inkarnációja, mégis úgy szerette. Úgy érezte, övé a nyár buján lobogó zöldje, a béke angyala, a meleg otthon, a sima felfelé kunkorodó életút, ami a pozitív maxi mum ba visz exponenciálisan, övé volt a hűvös párna és a forró le pe dő. Övéi lettek a rózsaszín buffon angyalka gyerekek. Azt hitte, ez a Minden, pedig a Semmi. Nem ismerte meg a Nyarat va ló já ban. Idegenek voltak istennője szülte porontyai - hálátlan köl kök, idegen volt neki istennője főztje, idegen volt istennője lelke, csak hüvelye volt annak a semminek, ami volt, mégis valaminek látszott. Későn jött rá, hogy a semmi istennőjét imádta. És inni kezdett nem keveset. Nem a cimborák vették rá. Maga akart kol lapszus-keringőt járni Mrs. Alkohollal. Aztán a romos házakat öntözte hányadékával "meg-megállva" - a vonat is eszébe jutott. És durva pocsolyákban hentergett. Kék-zöld foltok teremtek homlokán. Kezdetben úgy érezte, eltitkolhatja Mrs. Alkohol csókjait, meg hogy eltakarhatja a kalap, és a napszemüveg. Kol légái sem akartak a kalap alá nézni, mint ahogy azelőtt sem a ha ja alá, vagy a szívébe. Szürkén viselkedtek vele - ahogy kell is. A kimértség hamis ritmusa felpezsdült, ha nem volt ott. Ilyenkor színes bugyogással jöttek a szavak - kell az embereknek egy kis komor csivitelés. így volt érdekes, ilyennek volt rá szükség. És aztán már nem is titkolt semmit - sokkal érdekesebb lett. A szom szédok eszeveszetten emelkedő együt t érzéssel licitálva sajnálták túl a szegény feleséget. "Hogy mit kell az asszonynak kibírni. Az egész fizetését elissza". "Képzeljék egy liter vodkáit is képes me ginni, csak úgy önti magába." "Már csak akkor nem rezeg a keze, ha nyomás alatt van." Alkoholista. Alkoholista - Elvonókúra. El vonókúra? - stigmatizáló szeánsz. Alkoholista. Az köszönt a hallgatásból, de a jónapotból is. "Alkoholista". A kollégák sut to gásából is az harsogott. Alkoholista! A kisgyerekek labdája is másként pattogott, ők nem tudtak olyan tökéletesen össze súg ni mint szüleik, de ők is azt mondták "alkoholista". Aztán végre megjött az esze annak a jóra való asszonynak, és elhagyta a he lyeslés üdítő csobogásában a "szarembert". "Jól tette - hisz al ko holista!'És akkor már a Hold is, a Nap is azt sütötte, és a szél is, a lehulló levél is azt suttogta, a bogár is, az esőcsepp is, a plafon is azt mondta. Az álom gondolat-lepedéke ha ráterült, hang ta la nul rárajzolta arcára, és lassú hideg tűzzel égette be agyába, min den pórusába -alkoholista. Alkoholista, ez a Tény. Stigma volt a földtekén, szégyene annak. Még a stigmának is szégyene, és ő ezt tudta.

Ősszel hallgatag fokozatossággal araszol el az élet, miközben nem változik lényegében semmi. Leköpték, amikor a fűben aludt - kizsebelni nem letetett. Néha a szomszéd segített ajtót nyitni - ha netán eljutott oda. Persze a sablonos-aggódó segítkező-lenéző "jóember miért kell ennyire inni, szedje össze magát" szöveg zuborgott gazdagon mechanikusan algoritmikus porciókban. Nem válaszolt semmit, soha. Ha nem volt részeg, csak ült és merengett a gazdag őszről, a szőlőérlelő fáradt melegről, az arany nap barna teljragyogásáról, a vastag sugarak súlyos tapintásáról, a pirosbélű görögdinnyék mély édes repedéséről, a tisztes ősz halántékról, a megérdemelt meg be csü lésről, az élettel beteltségről, a bárány buksi unokák kedves ra koncátlankodásairól, az öregkorról. És hogy csipisz neki! Ő min denképpen idegen, az élet nem neki szól, nem róla szól, nem miatta szól, nem érte szól, nincs köze hozzá. A hiányok átkozott konstellációja megrontott mindent - már a hideg zuhanás álla po tában volt, még mélyebbre akart tűnni, a felejtés posványába. Már csak engedte magát, végzetét, legyen meg aminek lennie kell, nincs apelláta. Punktum, vége neki - vége. Egyedül volt, és egyre inkább magányos. A ház, a nép, a jó mind-mind semmi. Semmi az, amit tudott, semmi az, amit érzett. Semmi ő, és min denki semmi. És semmi az a fél liter Brandy, ami az asztalán van - volt. Aztán elővette kötelét. A kötél volt az egyetlen reménye. A halál volt az egyetlen reménye. A halál volt életcélja, mégis in kább ivott. Amikor Istenhez imádkozott ezt óhajtotta: Istenem adj halált, adj örök halált! - de nem adott. Nem tudták a szom szé dok mi van, de azt tudták, hogy ez nem tarthat soká. Arra tip pel tek, hogy majd valamelyik hajnalon megfagy a sok alkohol és az alacsony hőmérséklet hatására. És szörnyülködtek. "Hogy mi lett ebből az emberből! Volt neki egy takaros felesége, szép gyerekei, szép lakása, és mit tett magával, mit tett a feleségével? Hogyan tudta ezt megtenni? Nem szégyelli magát felnőtt em ber ként a sárban hemperegni? Ilyenkor a rendőrségnek kellene in tézkedni, kiskorúsítani kellene! El kell zárni! Ez botrány! El a szemünk elől!".

Aztán tél lett, sültek kő-hideg rideg kiskarácsonyok. És nem bontotta szét a hurkot. Részeg ingadozó térdekkel indult, hogy megvalósítsa régi és immár sziklaszilárd álmát. Meg acé lo sodott már az a Minden hatására, több volt mint kényszer, és több volt mint valóság. A jelenlevőség volt. A kötél megfeszült. Az élet vízióvá lőn, csak a test maradt és... egy héttel a biztosra vett "tragédia" után az egyik újság gyászrovatában több ugya no lyan józan kép is volt róla, több szöveggel. A szövegek váza nagyjából így szólt: - Élete virágjában hagyott el bennünket a pél dás családapa, férj és munkatárs. Pótolhatatlan veszteség ért ben nünket. Megtört szívvel veszünk tőled búcsút, örök gyásszal - Szerető rokonaid, barátaid, munkatársaid és az egész lakóház közössége.

De őt már ez - szerencséjére - nem érintette.