Sándor Zoltán
J.K. három története
J.K. levelei
Barátjához írt levelét J.K. a következő mondattal fejezte be: “Élő paradoxon – a halhatatlan halál.”
Érdekes, gondolta a postahivatalnok-kisasszony, miután véletlenül elolvasta a vékony fehér borítékon áttetsző szavakat. Máris megjegyezte J.K. nevét.
A következő levelet J.K., óvatlanul, nem ragasztotta le. A postahivatalnok-kisasszony, miközben pecsétet ütött a bélyegre, észrevette ezt. Nem tudott ellenállni a kísértésnek; tudta, hogy erkölcstelen dolog, amit tesz, sőt még a jogszabályokkal is ellentétben áll, mégis kinyitotta a borítékot és elolvasta J.K. levelét. Ujjai megremegtek, szíve hevesen zakatolt, amíg szeme a párhuzamos tintafoltokat kísérte.
J.K. újabb levele az élet értelmével és az elmúlással foglalkozott, melyet a feladó a következő – modern stílusban íródott, de metafizikus jellegű – mondattal zárt le: “Ha találkozunk még e sok viszontagság után, akkor létezik túlvilági élet.” A postahivatalnok-kisasszony nyomban feljegyezte ezt a mondatot, és ezentúl – elvetve magától minden előítéletet – rendszeresen kibontogatta J.K. leveleit és többször is végigolvasta mindet. Külön füzetet vett, melybe csak J.K. gondolatait jegyezte be. A későbbiekben összeszedte bátorságát és felkereste J.K. házát; le-fel ólálkodott, várta, mikor jelenik meg. És ha netán feltűnt volna a láthatáron?! Ó, az az elragadtatás, az a lelkesedés, az a kimondhatatlan zsibongás teste minden pórusában, az a vágy, mely tettre késztet; és a félelem, a megmagyarázhatatlan szorongás: mi lesz, ha megtudja, hogy valaki beleolvas privát írásaiba, belekukkant sokszorosan elrejtett lelkének meztelenségébe, talán megvet, lehet, szóba sem állna velem... Nem, nem volt mersze a postahivatalnok-kisasszonynak leszólítani J.K.-t. Majd kivárom a megfelelő alkalmat, gondolta.
Telt-múlt az idő, a füzet is megtelt, és amikor a legkevésbé várta – már-már reményét is elvesztette – rámosolygott a szerencse. J.K. legutóbbi levele így végződött: “Holnap mást írtam volna. De én ma írtam. És te holnapután fogod olvasni. Én a jövőnek írok, te a múltat olvasod. Mi van a jelennel... Hol van ő? Minden egybefolyik és mégis minden megismételhetetlen. Igen, pont ilyen. És innen a varázsa. Az, amire nincs magyarázat. Magyarázd meg... Kérlek!” Amint elolvasta a fönti sorokat, a postahivatalnok-kisasszony előrántott egy papírt, és agya zegzugából – lelke utasításai szerint – előkotorászott és a lapra firkantott néhány mondatot. Nem törődve a zsörtölődő főnökkel, még kevésbé a méltatlankodó ügyfelekkel, magára rántotta kabátját és pillanatok alatt J.K. ajtaja előtt termett. Becsöngetett. J.K. háziköntösben nyitott ajtót. Szeméből kíváncsiság sugárzott.
-Igen? – mondotta az izgatott nőszemélynek.
-Elnézést, hogy csak így betoppanok, de egy levelet hoztam önnek – ezzel átnyújtotta J.K.-nak a fehér borítékot. Ez átvette, le nem véve tekintetét a lányról, majd figyelmesen megvizsgálta.
-De hiszen, ezen semmit sem ír. Sem a feladó, de még a címzett neve sincs feltüntetve rajta. Honnan tudja, hogy hozzám szól?
-Onnan, hogy én írtam. Önnek.
Ez igazán megrázó felelet volt J.K. számára. Még egyszer jól végigmérte a különös leányzót, majd nem sokat időzve, előhúzta a borítékból a levelet. Ez állt rajta: "Magyarázatot kértél a megmagyarázhatatlan varázsra. Hát itt van: Én vagyok a jelen. Szeretlek."
J.K. bal kezét szorította a japán gyártmányú SEIKO karóra. Kitörte, nyomot vájt bőrében, gátolta a vérkeringését. J.K. szinte biztos volt benne, hogy pimasz karórája a felelős a napról-napra változó, egyre ráncosabb arcú és beesettebb szemű sziluettért a tükörben. Gondolt egyet, kikapcsolta a szíját, és az órát a betonjárda közepére vágta. Dirib-darabokra tört, a benne élősködő féreggel együtt.
J.K. megállította az időt.
Vele szemben egy törpe jött. Látta J.K. lázadó gesztusát. Első pillantásra megtetszett neki. Megkérte, engedje meg, hogy vele tartson. J.K.-nak nem volt semmi kifogása ellene. Beesteledett, amikor egy rövid kis utcába értek. Az utca felénél, a törpe megkérdezte J.K.-tól:
-Látod, milyen hosszúak az árnyékaink?
J.K. csak bólintott. Kisvártatva:
-De mondd, hol van a fejed árnyéka?
-Már lefordult – válaszolta ridegen J.K.
-Ugyan, az árnyékod ennyire lepipál téged? – méltatlankodott a törpe, mire J.K. nekirohant az első sóderrakásnak, megtömte zsebeit apró kavicsokkal és szép sorjában összetört minden lámpát a környéken.
J.K. megölte saját árnyékát.
Csakhamar a házához értek.
-Gyere be, vacsorázzunk együtt – mondotta a törpének, de az alázatosan megköszönte a meghívást, és továbbment. J.K. alighogy benyitott otthonába, még az égőt sem volt ideje felcsapni, máris váratlan támadás áldozata lett. Csapdába esett. Onnan az ágyba. A neje kifeszítette. Letépett róla mindent, majd a magáévá tette.
A szomszéd bácsi, esti sétáján, belebotlott az óradarabocskákba. Gyorsan hazasietett. Sehol sem látván J.K. árnyékát, elszörnyedve híresztelte: J.K. meghalt. Mekkora tévedés!
J.K. épp akkor győzte le a halált.
A fiatal J.K. reggel, amikor felébredt és a fürdőszobába ment néhány fontos dolgot elintézni, a tükörbe pillantott, és elszörnyedve vette tudomásul, hogy nincs arca. Vagy a varázslatos bogarak vakultak meg, vagy álmomban felejtettem az arcomat, gondolta.
Kint esett az eső.
Nyomorúságában, mit volt mit tennie, leült a fürdőkád szélére. Szívesen tenyerébe eresztette volna arcát, de nem volt arca. Megpróbálta eljátszani azt a testhelyzetet, de csakhamar rádöbbent: keze sincs. Mondani sem kell, mennyire begolyózott az új felfedezéstől. Idegességében hátracsúszott és a kádba pottyant. Jól megütötte a fenekét, de az nem sajgott bele a fájdalomba. Furcsa, gondolta J.K., fájnia kellene. Majd felháborodottan hozzátette: Baszd meg, seggem sincs!
Kint esett az eső.
Odakint az apró esőcseppek halk muzsikát produkálva hulltak a földre. A fiatal J.K.-nak eszébe jutott, miért is jött ide be. Vizelnem kell... De, szerencsétlenségére, csakhamar arra is rá kellett ébrednie, hogy a pisáláshoz szükséges kellékek közül is csak a feszélyt sikerült áthoznia álmából. A többit otthagyta.
Kint esett az eső.
Kint esett az eső, és J.K. úgy vélte, az lesz a legjobb, ha kimegy egy kicsit sétálni és elrendezi gondolatait. Sajnos, erre is képtelen volt. Nem volt lába. És ahogy így töprengett, ábrándozott, de jó lenne sétálni egyet, az illatozó esőcseppek alatt találta magát. De hiszen ez lehetetlen, hüledezett, hogyan kerülhetek az utcára, ha nincs lábam, és hogyan lehet az, hogy érzem az eső illatát, amikor nincsen arcom, és rajta orrom, és honnan tudom azt, hogy minden járókelő, aki mellettem elhalad, rámköszön, amikor szemem sincs és fülem sincs, és hogyan láthatnak ők engem, amikor testem sincs?! Mit köszöngetnek egy gondolatnak?! Érdekes, míg épp testtel rendelkeztem, senki rám sem hederített, most pedig, lám, mennyi rajongóm lett hirtelen... Bárcsak tudnám, hol hagytam a testem...
J.K. nem tudta, de én elárulom nektek. A fiatal J.K. teste le-fel szökdécselt egy álomban – meztelenül. Őrjöngött, szikrákat hányt, hangosan nevetett, s ide-oda lóbálva hímvesszőjét, hugyozott, miközben a következőket kiáltozta:
-Nesze nektek, emberek, akik sohasem értékeltétek testemet! Nesze nektek, rabok, egy mélabús alakzat! Nesze nektek, hitvány bogarak, egy eszmény, melynek bókolva jobban érezhetitek magatokat!
És csak hugyozott, hugyozott szakadatlanul...
Kint esett az eső.