Bevezető a Kanizsai Írótábor 2001. szeptember 8-i, Az idő mint a játék tere című tanácskozásához
"Aki gondolkodik, az egyben játszik is." Így fogalmazott Szentkuthy Miklós, akitől bizony nem állt távol sem a játék általában, hát még az idővel való játék! Egy másik mondás szerint a legtöbb jó költő csak halála után születik. (Georg C. Lichtenberg) Ám ki a franc akar halott költő lenni? Ez pedig már egy harmadik lényeges tétel, annak a három pontnak egyike, amelyek meghatározzák témánk Bermuda-háromszögét, az idő és a játék terepét, amelyen csak akkor evickélhetünk át, továbbra is épkézláb maradva, ha vesszük a labdát, magunk is játszunk, akár játékelméleti textusokban, akár bagatell futamokban, akár néma összekacsintásokkal.
Engedjék meg, hogy az imént idézett három sarkalatos gondolat között magam is megkíséreljem kihalászni az összekötő átlókat!
Kedvemre való hírt olvastam az újságban:
"Észak-Korea megalapításának 49. évfordulóján Phenjan új naptárt vezet be. Az új időszámítás 1912-vel, az államalapító Kim Ir Szen születési évével kezdődik. Az új naptárt a hivatalos államideológiáról Juchenak nevezték el. A Juche ideológia szerint az ember minden dolgok mestere."
Ezzel az értelmező kitétellel máris világos a dolog: minden dolgok mestereként az ember úgy számolja az időt, miként neki tetszik. Ez az ideológia egyébként mifelénk is honos - hányan hiszik magukról, hogy a történelem velük kezdődött! Pedig aligha. Az író-pszichológus Mohás Lívia ezt a tévedést úgy fogalmazta meg, hogy az időre "korántsem az a legjellemzőbb, hogy múlik, inkább az, hogy örökké körbejár. Csakhogy annyiféle körítést, koloncot, csip-csup elemet hurcol magával, ezektől nehéz észrevenni, hogy a lényeg egy és ugyanaz. Minden ismétlődik, ha spirálisan is, csak más-más ruhában.
A ciklikusság elvét a történelmi szemlélet hozta előtérbe, amelyben világosan felismerhetőek az ismétlődések, a periódusok, a ritmikus sorozatok. Ezzel szemben a tizennyolcadik századi idealista filozófia elvonatkoztatva vizsgálta az idő természetét és annak folyamatosságára esküdött. George Berkeley felfogásában az idő "az elmémben lévő ideák egymásra következésétől elvonatkoztatva egyenletesen folyik, s minden létezőt felölel"; David Hume szerint pedig "szokatlan pillanatokból tevődik össze". A huszadik század mindenhez hozzászóló gondolkodó-írója, Jorge Luis Borges ezzel szemben tagadja, hogy létezne egy egyedüli idő, amelyben minden történés láncszerűen összekapcsolódik: "Tagadom, hogy - az esetek nagy részében - létezik egymásutániság; tagadom azt is, hogy -az esetek nagy részében - létezik egyidejűség." Borges szerint az idő észbeli folyamat, amelyben minden pillanat autonóm: "A sebezhetetlen múlton semmi sem változtathat, se bosszú, se megbocsátás, se börtön, még csak a feledés sem. Éppilyen hiábavalónak tartom a reményt és a félelmet, amelyek mindig eljövendő eseményekre utalnak; tehát olyan eseményekre, melyek nem velünk esnek majd meg, hiszen mi a parányi jelen vagyunk... Minden átélt pillanatunk önmagában létezik, képzeletbeli összegük azonban nem létezik."
Ambrose Gwinett Bierce (1842 - 1913?) egyik elbeszélésének hőse az ok és okozat viszonyának sajátos értelmezését tárja fel, állítván, hogy hajlamosak vagyunk oknak, indítéknak tekinteni azt, ami időben megelőzi az okozatot, amit éppezért következménynek, eredménynek vélünk. Egyszerű példája szerint, ha valaki sokszor látta, amint a kutya nyulat üldöz, de nem látott még soha se nyulat se kutyát más körülmények között, azt hihetné, hogy a nyúl a kutya előidézője. Vagy előzménye.
Az idő furcsa természetéről gondolkodván tételes megfogalmazásig is eljut Bierce hőse: "A tudat a ritmus gyermeke" - szögezi le; s amennyiben ezt elfogadjuk, azt is hinnünk kell, hogy a dolgok is tudatosak, hiszen mind mozgásban vannak, és minden mozgás ritmikus. Bierce itt az evolúció törvényszerűségeit a szervetlen világra is érvényesnek tekintő Herbert Spencer (1820 - 1904) filozófiáját hirdeti. Szerinte az anyag minden atomja élő, tudatos lény. Minden rendelkezik valami valós és valami potenciális erővel. Minden érzi ugyanazt a körülötte levő erőt és befolyásolható azoktól a magasabb rendű és kifinomultabb erőktől, amelyek a tökéletesebb szervezetekben lakoznak. Egyszerűbben: ha az ember az anyagot akaratának végrehajtása céljából munkaeszközzé formálja, az magába issza az ember intelligenciájának és elgondolásainak egy részét.
Az időrend tagadása - még abban a formában is, miként Észak-Koreában történt az új időszámítás bevezetésével -, ahogyan Borges írja, nem egyéb, mint kétségbeesés, egyszersmind titkos vigasz. Sorsunk ugyanis irtóztató: visszafordíthatatlan és vastörvényű. Vigaszt egyedül talán a metafizikai megközelítés adhat, az a megnyugvás, amit Daniel von Czepko imigyen fogalmazott meg 1655-ben:
- "Nem volt idő előttem, s utánam sem leszen,
- Énvelem született és sírba tér velem."
Egyelőre még ez a játék szabálya, a játéknak pedig tere az idő. Táborunk ez alkalommal tematikus volt - az ilyen tematikus dolgokkal kapcsolatban azonban kicsit kétségeim vannak, vagyis mi marad meg az itt született művekből a nagy időalagútban; az agyat bizonyosan megtornáztatja, kihívásnak is jó, hiszen az ember megint gyakorolja a toleranciát, a retorikát..., jó a kapcsolatok építésére is, de sajnos nem hiszem, hogy én ilyen helyen igazán alkotni - tudom, nagy szó az alkotni - tudnék. Mert ahhoz elmélyülés kell, nekem legalábbis. Nyugalom. Nekem pedig - ahogyan öregszem - olyan kevés lett az időm... hacsak nem játékkal múlatom.