Balázs Attila:
My country and the kalapács
(Ajánlás)
Tavaly, nem, inkább annak előtte: tettem egy kis körutat az innét Pestről sokak számára távolinak és ismeretlennek tűnő Délvidéken. Tudniillik, vagy sem, inkább nem, vagy igen, én délvidéki vagyok; 1991-ben jöttem föl Pestre. Emigráltam az anyaországba, vagy hogyan. (?) A háború az oka, persze, nem nehéz kitalálni. Háború és béke. Szóval, tavaly előtt (vagy még azelőtt!) tettem egy kis körutat a Délvidéken (tkp. szülőföldemen, a Vajdaságban). Valamivel a halottak napja előtt történt mindenesetre. Mindegy, túl korán nem érkezhettem.
Körutam során a kissé megroggyant Óbecsére is elvetődtem, ahol a helyi, sült gesztenye meg rothadó őszi falevél illatú temetőben virágot helyeztem anyai nagyszüleim sírjára. Továbbá a keresztanyáméra, aki ugyanott alussza örök álmát. Rég meghaltak már, én is rég jártam arrafelé. Alig találtam meg a nyugvóhelyüket, de hát végül is csak rájuk bukkantam! És akkor - bizonyos értelemben - megkönnyebbültem. Úgy éreztem, valamit letudtam, amit már rég meg kellett volna tennem, csak hogy a körülmények, ugye... Ez meg az. Most megtettem, és aztán könnyebb volt nyomni a gázpedált az a megváltozott Újvidék felé, ahol - úgy látszik - maradéktalanul soha többé nem találom a helyem. És talán nem találom sehol sem, mint a kitekeredett, bolygó lélek, de nem fontos. Emlékszem, akkor, azon a halotti őszön egy indián mondás jutott az eszembe. Valahol rég, a lakota indiánok földjén hallottam (egy másik őszön). Pontosan idézni nem tudom, de valahogy így hangzik: ahol kevesen maradtak, ott egy halállal ketten mennek el, később akár hárman.
Szomorúan szép, líraian találó. És bár nem szeretem a matematikát, mégis arra gondolok, hogy a matematika tükrében ez egyenest hátborzongató. További szorzásokkal ijesztő szám kanyarodik elénk. Fogalmam sincs, meddig tartották tovább szorozhatónak ezt a lakota matematikusok, és nem is merem végiggondolni. Attól tartok, halottaim enciklopédiája így is túl vastag. A sírok bejárásához nem hogy egy nap, de egy hét sem lenne talán elég. Pedig hét nap alatt az Úristen az egész földet megteremtette, a szerb Márkó királyfi pedig sokkal rövidebb idő alatt az egészet fel is szántotta (Legalábbis főbb útvonalait). Ezért hát maradok itt. És valószínűleg gyújtok majd alkalomadtán pár gyertyát megint. Úgy mindenkinek, aki már csak az emlékeimben létezik. S hagyom a gyertyákat csonkig égni.
Nem tudom, Márai Sándor járt-e valaha is a lakoták földjén. De ő pontosan érezte a felvetett problémát. Ezért az egyik gyertya neki is szól majd, a másik golyó az enyém.
Kyrie eleison!
(A temető mint szótlan adattár, egy kiállítás képe. Némafilm, egyetlen mozdulatlan kockából. Fájdalom és felejtés happeningje, virággal.)
Jóval régebben viszont, valamikor - azt hiszem, a hatvanas vagy már a hetvenes években - láttam egy jugoszláv kisfilmet (természetesen nem a címadó zseniális kis műre gondolok, az újabb keletű). Igaz, néztem többet is, de ez az egy különösképp megragadta a figyelmem. Sajnos derék szerzőjét, rendezőjét meg nem mondanám már, ellenben nagyon is jól emlékszem a dologra. A kamerát egy sivár ipari keltetőben állították fel, és annyi volt a dolga, hogy azt az elágazást filmezze, amelyiknél úgymond: elválik a jó a rossztól. Vagy ha nem is ezekkel az erkölcsi kategóriákkal élve: a szabvány a selejttől (vulg.: szar a májtól). A selejt-szalag a zúzdába vezetett, amaz meg ha nem is a szeplőtelen üdvözülésbe, mindenesetre valamiféle jövőt mutatott. Ha nem is örökkévalót.
Nos, a helyes szalagon utaztak tovább - a helyes irányban - a világos színű, ép testű naposcsibék. A leágazáson pedig a ki nem keltek, a kétfejűek, háromlábúak, hattorkúak, hosszú nyelvűek, elaléltek és egyéb eltérő pervertáltak vonatoztak az égből jövő mechanikus pöröly alá. Ma is látom, ahogy egy leágaztatott fekete csibe - kicsit talán a maga rossz színének tudatában is, de annál konokabbul - igyekszik elkerülni a taglót. Érdekes, nem emlékszem a film végére. Valószínűleg nem volt neki úgy vége, hogy megszemlélhessük a fekete csibe tragikus sorsának beteljesülését. Ettől megóvott bennünket az akkori nem is tudom, micsoda. Erkölcs vagy képmutatás. (Zsenge kinematográfiai állatvédelem.)
Mindenesetre a fekete csibe rövid története jelkép- és metafora-értékűvé vált. Többféleképp értelmezhetővé, több szinten. Csupán a feledés homálya borult rá. Így aztán nem sok szint működik a hosszan tartó rövidzárlatban. Maradék Jugoszlávia kétoldali meg többoldali, tragikomikus kollektív taglózása alatt - egész idő alatt - nekem valahogy ez a fekete kiscsirke vergődött az elmémben. Hol sajnáltam, hol gyűlöltem szegényt. Hol magam is rátapostam volna gonosz lényére, hol a tenyerembe vettem volna. Kivérzett csőrét a számba. Légzés - száj a szájra. Csőr a szájba.
- Ha már egyszer a rántottán túljutott, a jövőbeli kenyérmorzsás kirántástól meg még úgyis messze van, fene vigye, éljen még a sötét barmocskája!
Akár a költészet. Éljen!
"Sarló and kalapács, ránk szakadt a haladás" - írta vala Sziveri János, elébb elhajlott, majd megboldogult költő barátom. Azt hiszem, tényleg (ezen) a kalapácson volt és van is még némileg a (hang)súly. Benne vótt a címerben ugyancsak. A k'lapács!
Kalapács, mely lesújt: hűtlen nőre és férfira; estében a széles égből: tyúkra-ólra egyaránt. Erre az egész bábeli izére.
Ej men!
Itt jut eszembe - erről az irdatlan szerszámról - az az egész estés jugó játékfilm - tán a nyolcvanas évekből -, amikor is egy szép, ifjú montenegrói hegyi feleség lenn dolgozik a tengerparton a "szabadoskodó" nudisták kempingjében, ahol is szembe ötlik egy új, futó kalandokra vágyó francia párocskának. A vérbő franciák közös erővel vonják be erotikus játékaikba az eleinte szabódó, sötét ruháját végül is felszabadultan eldobó, csak koromfekete, csábító fanszőrét hófehér bőrén megtartó montenegrói feleséget. A férj rájön a szégyenteljes dologra, merthogy a falu mindent tud vagy legalábbis tudni vél, s amit a falu tud, az nem is marad titok. Hogy ne essen ki gyávának, a férj - valamiféle agyrém ősi szokás szerint - megsütteti lisztből-élesztőből csalfa nőjével az utolsó lepényt, majd fogja a pörölyt, s felvezeti feleségét a sejtelmek és utolsó pillanatok közeli, meszes hegyére. Az otthoni világ rendjét ismerő, ám attól ugyancsak deklináló, deviáns montenegrói feleség a szirt fokán leguggol gyászfekete ruhájában, legott fejére helyezi a lepényt, majd alkalmasint becsukja a szemét. A férj magasra emeli a súlyos szerszámot, hogy kidagadnak nem létező izmai. A pöröly megáll a levegőben.
- Jó lenne ezt megnézni újra, lehetőleg a kiscsibés művel egy délután! Isten irgalmazzon mindenki hitvány bűnösnek, akár a lakoták vörös Manitúja.
E könyvet pedig összes élő és nem élő barátomnak egyaránt: szeretettel ajánlom. Természetesen: élet és halál jegyében.