Sáfrány Attila: Dosztojevszkij szelleme

A nemzeti skizofrénia

A korabeli orosz világnak a legfontosabb problémagócát kétségtelenül a társadalom két alrendszerre való kettészakadása okozta. Az intyeligencija a XIX. században legfontosabb küldetésének a megosztottság megszüntetését tartotta. E célból két alapvető irányzatra szakadt: az egyik tábor az áthidalás lehetőségét a muzsikréteg modernizálásában látta, a népművelés segítségével szerette volna fokozatosan fölszámolni a tradicionális társadalom csökevényeit. Ez a gondolat a Nyugat korabeli pozitivista és szocialista eszmerendszereiben gyökerezett. Lényege a homogenizáció volt, amelynek az előfeltételét képezte a leszakadt népi réteg erőszakos vagy békés úton történő átalakítása. A másik tábor természetellenesnek érezte a homogenizációt, mivel az megszüntette volna a történelmi hagyományok révén kiirthatatlanul a nemzeti tudatba olvadt egyik alapelemet, éppen a sajátosan oroszt. Ebből szerintük nem születhet egy új, egészséges nemzettudat. Emiatt ők kezdettől fogva szintézisre törekedtek: a tradicionális és a modern, az orosz és a nyugati házasítására.

Mivel erre jobb kifejezést nem találtam, nyugatosoknak és szlavofileknek nevezem ezt a két tábort. A továbbiakban e fogalmak alatt tehát nem a nyugatosság és a szlavofilség időben behatárolt korszakának képviselőit kell érteni. Az általam használt jelentésben a szlavofilség és a nyugatosság időbeli határai és a képviselőiket felsoroló képzeletbeli listák egyaránt kibővülnek. A szövegben a nyugatosság az orosz intyeligencija azon oldala, amely a társadalmi megosztottságot a nyugati értékekre és eszmékre alapozva akarta megszüntetni, míg a szlavofilség azt a másik oldalt jelöli, amely a kettő összeegyeztetésénél kiindulási alapnak az ortodox kultúrtradíciót és a sajátos népi, orosz értékeket tekintette. Magától értetődik, hogy önmagán belül mindkét tábor rendkívül heterogén volt, s az is, hogy egyik sem tudott hermetikusan elzárkózni a másiktól. A nyugatosság, tetszett vagy nem, kénytelen volt figyelembe venni az orosz társadalmi fölépítés másságát. Erről árulkodik Herzen obscsina szocializmusa, a narodnyikok romantikus "népisége", Bakunyin ábrándja a "nép" szabadságvágyáról, a bolsevik ideológia Bergyajev által kimutatott pravoszláv jellege. A másik tábornál ez a helyzet még inkább egyértelmű: a szlavofilség mint eszmerendszer meg sem születhetett volna, ha az orosz társadalom Nagy Péter ablaknyitása után nem szembesül a konfrontációt okozó, a tradicionálist kikezdő nyugati értékekkel és eszmékkel. A nyugatos propaganda hazug vádja volt csupán, hogy ez a gondolkodói réteg, miként Herzen mondta, a maradi ázsiaiság képviselője volna. Az ide tartozó Dosztojevszkij világosan kifejti, hogy számukra Európa legalább olyan fontos, mint Oroszország.13  Sőt, ők jobban szeretik Európát, mint az úgynevezett nyugatosok. Az mindenképpen vitathatatlan, hogy legalábbis kezdetben a szlavofilek nyugatos műveltsége és Európa-ismerete magasan fölötte állt a nyugatosokénak. Az is, hogy a végkifejletben a nyugatosság radikális szocialista áramlatának, a bolsevikoknak a győzelme nyomán - habár céljukat, a modernizációt, vagyis az erőszakos és részben békés homogenizációt véghezvihették - Oroszország mégsem került közelebb Nyugathoz, hanem épp ellenkezőleg: ideológiailag eltávolodott attól, és szembeállítódott azzal. Ennek oka világos: az elfojtott, tudatalatti sötétségbe száműzött tartalom, a tradicionális és a sajátosan orosz, a tudatalattiból a vulkánkitörés elemi erejével, a pokoli mélység kaotikus, démoni vonásait magával hozva tört fel a forrongás napjaiban ismét a felszínre: úgy, mint orosz és kommunista messianizmus.14  (A tudatalattit a legrosszabb kombinációban hozta magával az ébertudatba: nemcsak a sötét, erőszakot generáló formájában, hanem ráadásul önmaga ellentéteként is. A marxizmus istentagadása a tudatalattiból így kommunista messianizmusként tért vissza.) Ennek, miként a vallási messianizmusoknak is, két jól elkülöníthető változata alakult ki. A radikális változat külső és belső harccal látta elérhetőnek a végső célt, a világkommunizmus "édeni állapotát", a szelídebb változat megelégedett a szocialista államberendezkedés hatékony belső kontrolljával, és a végcélért folytatott harcot - mind belül, mind kívül - békésebb eszközökkel, meggyőzéssel, a kommunizmus misszionálásával próbálta helyettesíteni. A radikális modellt a lenini-sztálini rendszer testesítette meg, a szelídebbet a brezsnyevi. (Magyarországon az előbbit a Rákosi-, az utóbbit a Kádár-rendszer.) Dosztojevszkij előrelátta a céljait megvalósítani képes nyugatosságban az antikrisztusi elem eluralkodásának ezt a veszélyét. A nagy inkvizítor betéttörténetének éppen ez az egyik lehetséges értelmezése. Ismertetése szükségtelen, hiszen Bergyajev magyarul is olvasható munkájában, a Dosztojevszkij világszemléletében felülmúlhatatlan éleselméjűséggel tárta elénk.

13 Dosztojevszkij: A történelem utópikus értelmezése. Osiris-Gond, Budapest, 1998. 99-100. o.

14 Vö. Bergyajev: Dosztojevszkij világszemlélete. Európa, Budapest, 1993. 173-176. o.