Torok Csaba
Az 50. Kanizsai Írótáborról

"Éretten - érettem"
A feledés emlékezete és az emlékezés feledése?

Hosszú idő az ötven év - mondják a húszévesek -, hiszen fél évszázadnak is megfelel, így hát kellő távolságban van a kezdete ahhoz, hogy a Kanizsai Írótábor idei fő témájául A feledés emlékezete választassék (de fenti alcímünkben a témának akár a fordítottja is), mert kezdenek homályba veszni az indítás körülményei (maguk az indítók is, sajnos), és az emlékek valóban szubjektívvá lesznek. Amikor megkaptam az idei (szeptember eleji) kanizsai találkozóra a meghívót, egy találomra felnyitott irattartóban rábukkantam két korábbira a '80-as évek végéről, s azokon a hagyományos embléma fölött ott áll a mindenkor pontosnak hitt nyitó évszám: az 1952. Mostani pontosításokból derült ki (és egy lexikonbeli leírásból), hogy az első és a harmadik összejövetele a vajdasági (nem csupán magyar) íróknak Csantavéren volt, s később is előfordult, hogy Zentán vagy Horgoson töltöttek két-három napot.

Arra, persze, már jól emlékszem, hogy 1956-ban néhányunkat a szabadkai gimnáziumból is meghívtak a szevezők a horgosi Kárász-kastélyban megtartott ifjúsági "altábor"-ba (minthogy saját alapítású palicsi irodalmi körünk radikálisan újító ambíciókkal abban az évben már publikálni kezdett a vajdasági sajtóban), s ott ismerkedtünk meg hasonszőrű fiatalokkal, valamint több szerkesztővel, hogy azután egyetemi "gólyaként", '59-ben már a "felnőttek" zenta-kanizsai találkozójára is meginvitáljanak bennünket.

Nekem azonban már az általános iskola 7. osztályában az olvasmányaim közé került Móricz Zsigmond méltán népszerű Rózsa Sándor-regénye, s abban annyira megtetszett a tiszai világ képe, hogy alig vártam a tanév végét: közvetlenül, személyesen akartam megismerni azt a tájat és népet. (Szégyelltem is, hogy apám már kilenc-tíz éves koromban magával vitt pl. Dalmáciába, a Tiszát viszont, jóllehet akkor már Palicson laktunk, 14 éves koromig nem láttam: kezdtem egyoldalúan nyugati orientáltságúnak érezni magam.) Annak az 53. évi júniusnak a végén tehát elhatároztam, hogy gyalog megyek le Palicsról Kanizsára, a már jól körüljárt Alsó-Ludason és Kispiacon át, ahol (akkor még) egy valóságos kis Hortobágy fogadott és vitt a Tiszáig. Régóta cserkészkedtem már akkor, s az a húsz-egynéhány kilométer nem fogott ki rajtam, sőt: mintha lovat adott volna alám. Haza, persze, azután már vonaton utaztam.

A két hete ugyanitt, a Kilátóban megjelent "tábori" prózaversem ("Tűz, víz között") azonban már előadta az emlék lényegét, miszerint úgy találom, hogy olthatatlan kíváncsiságomat a valóság iránt jórészt olvasmányélményeimnek, tehát az irodalomnak köszönhetem, valamint a szintén belőle táplálkozó filmnek (a konkrét betyárvilág képi átköltését jó tíz évvel később láttam, Szegénylegények címen, Jancsó Miklós kemény, tehát megfelelő értelmezésében). Mindenesetre: idei nyaram vízrajzi tervezete igencsak összefüggött műélvező kíváncsiságommal: a Duna-parti fesztiválokról (a péterváradi Exit és az Infant után) a palicsi filmszemle következett, s azután a Felső-Tiszára, az általam '99-ben fölfedezett Tokaji Írótáborba vettem volna az utam, ha az augusztus első felében lezúdult közép-európai és felvidéki záporok nem tették volna kérdésessé előre lefoglalózott tengerparti utam pontos realizálását...

Tehát: "a nemzeti irodalom és a globalizáció" tokaji megvitatásáról lemondtam annak kedvéért, hogy a montenegrói Adrián a globalitás és a parcializmus gondjaival bíbelődhessek, e szavak konkrét vonatkozásai ürügyén is (a Budvai Színházváros, úgy látszik, áldozati oltáron lobbant fel és égett el tavaly nyáron). Viszont ezúttal is meghatott lent a látvány, hogy Dalmácia legdélibb csücskében is a kanizsai agyag, a tiszai cserép borul fölénk, bárhol is szálljunk meg, s jókedvűen adtam át, hazaérve, a Kilátó szerkesztőjének e tengeri vázlatomat, annál inkább, mert ő is éppen az Írótáborba készült. Engem viszont előtte az újvidéki Eurofilm részben még ismeretlen fesztiválanyaga várt, s az első két kanizsai napomat ez rabolta el (azaz: ismét a globalitás emléke és reménye, más-más értelmezésben a részkérdések is!). Átnéztem hát a komputerban kéziratom "szedett" változatát, és szaladtam az Eu-filmbe, nem tudván, hogy szerkesztőm a "táborverő dokumentum"-ot e-mail-en szinte elébem küldi Kanizsára, s ott még az Internetre is rákerül, bizonyos új tábori szabályok szerint. Tehát: globalizálódik. S ez nem mindig jó.

Igaz ugyan: szeptember 6-án, pénteken már a helyszínen, a kanizsai Városházán személyesen is fölolvashattam "nyersanyagomat", ám ott sem hallatszott minden szó, pláne szóvégződés - mint egyik költőtársam megjegyezte, abban a díszteremben (talán a hangosítás technikája miatt?) túlságosan is nagy a művek visszhangja; s ő emiatt mikrofon nélkül beszélt. Másnap a Fürdőben mégis nyugodtan terítettem a reggeli mellé a Magyar Szó Kilátóját: ha az esti közönség nem hallotta jól előadásomat, most itt elolvashatja. S elolvastam én is, az utolsó sorig nyugton is maradtam, de annak a legvégén ott vigyorgott rám a szövegek gyakori pajzán réme: a sajtóhiba. Csöppet sem humoros kínrímet és súlyos értelemzavart okozva szövegemben, visszamenőleges hatállyal, megismételvén (nagyon fölöslegesen) az "éretten" módhatározót a nyomatékos zárószó, az "érettem" helyett. Én úgy emlékszem, hogy a gépbeli szedés (és nem a kinyomtatott korrektúra) áttekintésekor még az eredeti változatban láttam a most tehát újra idekívánkozó négy utolsó prózaverssoromat:

"... s fölém, az ereszről, elektródként

itt is tiszai agyag csüng (már meséltem):

ottani cserépgyárból, immár égetten,

narancs-éretten és - végképpen érettem."

Régi babona, hogy a szerzőnek nem illik magyaráznia saját szövegét, mert akkor biztosan baj van az írással, nem eléggé kifejező. Nagyjából igaza is van ennek a babonának, bár azt tapasztalom, hogy a kritika kapva kap minden felkínált "kulcsszón", magyarázaton. Ám itt műszaki baj van, s a komputeros szövegkezelésbe a szedés után még bárki belenyúlhat, nem beszélve arról, hogy korrigáláskor, tördeléskor is történhet hiba. Hogy versbeli szubjektivitásom megengedetten, sőt elvártan én-központúságot tételez föl, ezt fejezi ki az a - tán hivalkodónak mutatkozó - látszat, hogy a világ középpontjának érzem magam. De hát köztudott, hogy a világ valóban csak személyes átélés/megérés útján értelmezhető és közölhető hitelesen a többi egyedi világközponttal: a többi "én"-nel. Mert hát van egy olyan-amilyen, de mégiscsak közös nyelvünk, kifejező eszközünk, s hozzá - komputerunk.

A szombati kanizsai záróműsorban például akadtak olyanok is, akik tagadták a valóság (objektív) létezését. "Csak a mű a valóság(os)" - mondták ketten is az idősebbek közül, illetve: "Az élet: álom". Mintha csak előző este olvasták volna Pedro Calderón de la Barca azonos című barokk drámáját, vagy néhány későbbi filozófus eklektikusan idealista világélményét. Megértem, hogy sokan vannak, akik menekülnek (valósággal emigrálnak) a tényleges valóságból, ám itt is eszükbe jutott, hogy - bocsánat! - akkor miből is áll a történelem? Akkor nincsenek benne okozati és kollektív természetű összefüggések? Akkor például a Kanizsai Írótábornak sincs félszázados múltja, csupán röpke, hangulati pillanata? Pedig közülük is javasolta aztán valaki (kissé, persze, már zavarban), hogy jó lenne már megírni a tábor krónikáját. Csak hát akkor hogyan? Tények, nevek, időpontok nélkül? Nem érettem, éretted és miérettünk?