Lovas Ildikó
Bácskai müzli

Az nagyon jó, ahogyan Kosztolányiné Harmos Ilona leírja kortársait, különösen a nőírókat, különösen Török Sophie-t, akit nem állhatott. Mert nem állhatta. Jaj, de nagyon nem, az a használt vécépapír-féle jelző különösen édes női kegyetlenség. S milyen jó, hogy leírta, milyen jó, hogy olvashatjuk. S még mellé Babits feleségét is: életét a költővel, verseit. S az még milyen nagyszerű, hogy Csinszka és Babits levelezését is olvashatjuk, drága Mis, óh, hát túl sokat az a szótlan és szomorú bajuszú férfiember nem árul el, de azért gondolható. Micsoda riadalmak kelhettek a lelkében.

Boldog idők!

Időközben beleolvastam abba a könyvbe, amiben Czeizel kielemzi Babitsékat, azt hiszem, ez már nem esik olyan jól, mint annak olvasása, amit úgy írhatnánk le, hogy tűt szúrnak egymás fenekébe az írók, viszont fontos, tudni kell róla. Vagy nem is tudom. A lényeg, hogy előkerült Tanner Ilonka naplója, ami egészen új utakat, gondolatokat, irányokat is lehetségessé tesz.

Vagy amikor Déry dühöng, hogy Füst minden nap délután fél kettőkor könyörtelenül felolvassa az elkészült oldalakat kiváló regényéből. Micsoda faragatlan, önzőlelkű volt ez a Milán. Szegény Déry mama kénytelen volt későbbre halasztani az ebédet. Ami polgári körökben nem vicc.

Nagy regények!

Fontos tehát, mi zajlik a kortárs írók lelkében, lelke között. Hogyan áramlik a fluidum. Ha ugyan. Fontos, mert később nagyszerű olvasmánnyá válhat, kiváló szórakozást jelentve irodalom-szerető, -olvasó emberek számára. Meg tanulmányok is szoktak születni, az is van az irodalomban.

És ha netán egyszer valaki arról akar tudni, hogyan voltak egymás közt errefelé az irodalmárok, akkor annak a valakinek jó lesz azt látnia, hogy szót váltottak egymással. Ez nagyon lényeges, hogy szót váltottak, de itt, ebben az esetben használhatom azt a szót is: leveleztek.

Mert nagyon nem volna jó, ha Bata János Bozsik Péterhez írott levele, melyet ő (vagy a szerkesztő) esszének nevezett, nem kapna választ. Erre jutott maga a címzett is.

A folyóirat pedig közli, mert fontosnak tartja, hogy áramoljon a fluidum, a kommunikáció édes madara röpködjön.

*

S ebben én is részt szeretnék venni, hiszen nem először idéznek engem az Aracs szerzői. Gondoltam, ha 1994 óta több alkalommal is foglalkoztak személyemmel, azzal, hogyan látom a dolgokat és milyen vagyok, akkor talán itt az ideje, hogy egy kicsit én is beszéljek arról, hogy látom a dolgokat. (Arról, hogy milyen vagyok, tán a családom és barátaim tudnak legtöbbet.)

*

Ki a magyar itt és most?

*

Kérdőíveken római katolikus vallású magyar vagyok. Végzettségem kérdésekor magyar nyelv és irodalom szakos tanár. Érzésem és vágyam szerint magyar író. De mi vagyok, ha bevallom, hogy Konrád Györgyöt jobban szeretem olvasni, mint Nádas Pétert? S Danilo Kišt nagyon? Ha Kertész Nobel-díjának örülök, de Mészöly Miklós számomra az etalon? És Füst Milán, az a nagy marha szívem csücske.

*

Nem gondolom, hogy képtelenség volna a párbeszéd, de belátom, hogy az egymás melletti elbeszéléshez közelebb vagyunk. Ami nem zavaró, hiszen másként gondolkodunk az irodalomról. Amikor az Aracs útjára indult, azt kérdezték tőlem a Magyar Szó körkérdés nevű rovatában (utánakereshető), mit szólok hozzá. Most is ugyanazt gondolom. Örülök annak, hogy az egymástól eltérő ízlésű, más irodalom-eszmény mellett hitet tévő alkotóknak van orgánuma. Saját orgánuma van.

Tudtommal soha, sehol nem támadtam sem az Aracsot, sem azt a gondolatiságot, irodalmi világot, amit képviselnek, szeretnek, követnek az alkotói.

Velük ellentétben. Ha megjegyezhetek ennyit.

Viszont ha szabad, s nem tekinthető durvaságnak, akkor talán visszautasítanám, hogy irodalmi ízlésem és eszményeim alapján definiálják magyarságom milyenségét.

*

Néhány szóban arról, ami számomra követendő.

Olvasom a Menedékház - Sárközi Márta emlékkönyv - című kötetet. Ő volt az az asszony, aki a háború után továbbvitte a Válasz című folyóiratot, Németh Lászlóval és Szabó Lőrinccel indítva. ,,És Sárközi Márta nem egyszerűen jó folyóiratot szerkesztett, hanem irodalompolitikát csinált. Kezdte rögtön azzal, hogy az első számban megjelentette Szabó Lőrincet és Németh Lászlót. Ők ketten voltak azok, akiket a Válasz-körből a legtöbb támadás ért a háború után. Németh Lászlónak az idegenellenességet súroló nézeteit, a Kisebbségben rosszul időzített - a nagybeteg Babits által is nyilvánosan és élesen megtámadott - magyarság-vízióját rótták fel és természetesen a szárszói beszédét. A Szabó Lőrinccel kapcsolatos 'gyanúsítási góc', ahogyan maga a költő nevezte a támadások egyik indokát, az 1942-es weimari Europäische Schriftsteller Vereinigung, az Európai Író Egyesülés ülésén való részvétel volt. És persze a Vezér című vers maga és annak háború alatti újraközlése."

Csak halkan jegyzem meg, hogy (második) férje Szerb Antallal és Halász Gáborral együtt éhen halt Balfnál, mint munkaszolgálatos zsidó. És azt még halkabban jegyzem meg, hogy nagyapja az a Vészi József volt, aki felfedezte Csáth Gézát és Kosztolányit, aki szerint amerikai gyorsasággal állapodott meg vele a Budapesti Napló szerkesztőségében, noha akkoriban még csak néhány verse jelent meg, s azok is vidéki újságokban. Vészi, a zsidó nagypolgár, szabadkőműves. Istenem!

*

Sokszor hallottam az elmúlt tíz évben, hogy azok az írók, akik elköltöztek innen, bizony árulók. S az a folyóirat is, amely közli szövegeiket. (Az Üzenet.) Nem kívánok vitatkozni ezzel az állítással, s nem az ittmaradott jogán.

Bata János Bozsik Péterhez írott levelében idézett a Magyar Szóban 1993-ban közölt szövegemből, amelyet ezért újraolvastam. Túlzónak találom. Érzelmesnek. De vállalom, mert a barátaim által szerkesztett folyóiratról írtam. Volt bennem fájdalom, amikor két évvel korábban elmentek a közelből. Egyedül maradtam. Ladányi a másik utcából, Bozsik Horgosról, Rajsli Emese Palicsról költözött el. S nagyon tartottam attól, megszakad a barátság, a beszélgetések, az élet. Talán nem is volt egyszerű könnyű szívvel lenni irántuk. Szégyelltem a fájdalmat. Gyöngének és igazságtalannak éreztem. Heves érzelmekkel írtam az általuk szerkesztett lapszámról. Amit írtam, rendben van, ma is szeretem azt az irodalmat. Ahogyan írtam, túlzó. De ekkora volt az öröm, hogy továbbra is összetartozunk, lakcímtől függetlenül.

*

Miért nem gondolom, hogy az ittmaradott jogán beszélhetek? Mert akkor következetesen addig kellene gyalogolnom, amíg odaérnék Kosztolányi Dezsőhöz, s azt kellene mondanom, ő bizony elhagyta szülőföldjét. Nincs ilyen mondat. Nincs ilyen beszédszituáció.

Ja, hogy mire mondom ezt. Arra mondom, hogy Bata állítása szerint Bozsik Újvidékért elhagyta Csantavért. Merthogy Dezső meg Budapestért Szabadkát.

*

Az Üzenet folyóirat nem jelenhetne meg otthoni támogatás nélkül. Az itthoni támogatás is létfontosságú, hiszen a hosszútávú cél nem az, hogy az otthoni, hanem hogy az itthoni kultúrára szánt pénzből jelenjenek meg folyóirataink. Legalábbis arányos, kiegyensúlyozott legyen a két ország pályázatain elnyerhető támogatás. Az Üzenet is ugyanoda pályázik, ahová az Ex, az Aracs és a többi folyóirat. Igyekszünk jó számokat szerkeszteni, olyan koncepció alapján dolgozni, ami alapján a kuratóriumok úgy látják, érdemes támogatni a lapot. Kenyéradó gazda, írja Bata János. Elkülönböző irodalmi meggyőződésű és politikai beállítottságú emberek, úgy nevezik őket, hogy kurátorok, akik közpénzből támogatják a kultúrát, ezen belül az irodalmat, a határon túli folyóiratkiadást is. Vannak/voltak magánpénzből létrehozott alapítványok, amelyekben szintén kurátorok döntöttek, valószínűleg nagyobb volt az egyöntetűség, mint a közpénzek felett rendelkező kuratóriumok esetében. Nem volt kötelező pályázni. De aki pályázott, azt remélte, hogy a minőség dönt. Aztán így is volt, úgy is volt.

Kenyéradó gazda?

Milyen nagyszerű volna, ha több olyan lehetőség akadna, mint az Alexander Bródy által létrehozott és működtetett alapítvány, ami a legjobb elsőkötetes prózai munkákat díjazza. Az ott ülő kurátoroknak Bródy úr volna a kenyéradó gazdája? Vagy a díjazottak kenyéradó gazdája ő? Vagy annak a szobrásznak kenyéradó gazdája, akinek lehetősége volt (a várossal együtt történő finanszírozás keretében) megalkotni Bródy Sándor szobrát?

*

Irodalmunkban nagy szükség van a beszédre. A párbeszéd volna a távoli cél, ahová valószínűleg nehezen érhetünk el, akkor is nehezen, ha vannak dolgok, melyekben egyet is érthetünk. Most nem jut ilyen eszembe, ha csak az nem, hogy Bozsikkal és sokakkal ellentétben nem léptem ki sem a Magyar ĺrószövetségből, sem a Vajdasági ĺrószövetségből. Ugyanis egyiknek sem voltam tagja. Úgyhogy még ebben sem érthetünk egyet. Viszont beszélgetni, véleményt cserélni jó dolog.

*

Az én véleményem az, hogy mindannyian tudjuk, mit jelent irodalomról beszélgetni. Elolvastam Bata János naplóját, amit közzétett az interneten, s ott láttam, őt is foglalkoztatta az irodalom, hogy ki mit szól a verséhez, milyen érzés a Hitelben közölni, Újvidéken irodalmi esten lenni, ilyesmi. Ezek izgalmas dolgok. Már csak azért is, mert bennem mást hívott elő a Hitel említése, mást Újvidék említése etc. Ez természetes, hiszen más irodalomeszményben hiszünk. De az Aracs-béli szövege nem erről szól. Inkább szól arról, mennyibe kerül a mekiben a sült krumpli, amit Bozsik megengedhet a gyerekének, Bata pedig nem. Mert azoknak, akik Magyarországra mentek, több a pénzük, jobban élnek, ilyesmi. Mindenkinek volt választása. Az anyagi előrejutásban megmutatkozó különbségek elemzését, mások zsebébe való bekukucskálást nem kellene irodalmi beszélgetés tárgyává előléptetni.

Viszont erről eszembe jutott egy jó elnevezés. Néhány évvel ezelőtt barátaim nappalijában ért a reggel, valami motoszkálásra riadtam. A konyhapult mögül előbukkanó gyerekfejtől érdeklődtem, hány óra, meg mit is csinál ő éppen. Azt mondta, reggelit, s vigyorogva hozzátette: bácskai müzlit. Ami a száraz kenyér tejjel való leöntését, ilyképpeni megpuhulását és reggelivé válását jelenti.

De erre persze azt is mondhatjuk, no, azoknak is volt mit a tejbe aprítaniuk.

Attól függ, ki írja meg a történetet.