Mészáros Sándor
Utazások száz dollárral
- vignetták

Mit keresek én januárban az augusztusi Rómában? Ha augusztus, akkor Róma. Családi szillogizmus. Azt mondja, hogy ő azonnal elindulna. Most rögtön, a december végi ködben. Egyből levezetne Rómába, ez nem kérdés. A tiszafüredi hídon jutott az eszébe, hogy menjünk tovább a harminchármason, majd az M3-on, tűz ezerrel! Itthagyni csapot-papot, padlógázzal le a tengerig. Kétszer vagy háromszor megállnánk útközben, félórára. ["Az ember egy küszöbönálló elutazásra tekintettel ír, aminek még nincs nyelve. Az emlékezés nem kommunikációt jelent, hanem ellenállást?"] Újév napján Síkfőkúton végleg elhatározzuk, hogy májusban visszatérünk Rómába. Megajándékozzuk magunkat, úgymond: Róma és Firenze. Jó év lesz, azt hiszem.

A City Rádió bemondta, hogy hósármányok jöttek a Hortobágyra. A szokatlanul tartós hidegben a hazánkban csak ritkán látható, északról érkező madarak telelnek a Nemzeti Park területén. Az utóbbi hetekben több ezer, az átlagos teleket egyébként Nyugat-Szibériában vagy a Lappföldön telelő hósármány, sarkantyús sármány, kékes réti héja és gatyásölyv jelent meg. Ritka példányok, valóságos csoda. Kinézek a kocsiból, nem látok semmit. Nem látok egyetlen hósármányt, sem gatyás vagy milyen ölyvet. Vattába csomagolt táj. Jótékony köd, a fákon zúzmara, jég. Így is szép, sármányok nélkül.

Autósztrádák. La strada, ez a szókincsem fele, egyelőre. Persze, az ég kékebb, a fű zöldebb és micsoda, elképesztő zerge-baszta hegyek!, nem lehetett könnyű Hannibálnak; de alig nézek ki a betonteknőből, csak előre a vakmelegben, le végig Rómáig. Amikor úttörőként a nagy SZU-ba mentem (kis-kopernikusz, jutalomút!), akkor számoltam úgy az állomásokat, mint itt az alagutakat. Valahol a kelet-európai síkságon, vagyis az Appenninek közepén, dugóba kerültünk, eldumáltuk az időt és feladtam. Nyolcvan körül feladtam. Akkor viszont elszántabb lehettem, volt egy szótárfüzetem, orosz-szótár, abba írtam. Az orosz neveket megpróbáltam cirill betűkkel is leírni. Középen kettéhajtottam a lapokat, de csak a baloldalra írtam. A másik felére a visszaúton akartam írni, hogy ellenőrizzem, ugyanazon az útvonalon jövünk-e vissza.

Tarvisio, a csencselők paradicsoma. Idejár Krisztián apja az Olasz Focisuliból, aki az újkerti kiszsibin szokott árulni. Hetente kétszer is megfordul, a buszon alszik. Menő olasz cuccokat hoz, főleg bűrkabátot, cipőt, női alsót és edényt, teflonedényt. Egyszer szánalomból akartam venni tőle valamit, ott topogott a januári kékhidegben, legalább ne álljon hiába. De meggondoltam magam, mert a bőrkabát kicsi volt, a teflon alja meg szánalmasan vékony. Mária mutatta meg, hogyan kell az edényeknek az alját megkopogtatni, a hangja elárulja a minőségét. Majd úgyis jönnek az erdélyi gáborcigányok, ők komplett készletet hoznak, az príma, tőlük vegyek. Azt mondják, hogy a fiúk Németországban dolgoznak, és onnan kapják, de valójában lopják, nem érdekes, negyedáron odaadják. Alkudni kell, ő nyolcvanezerről lealkudta huszonnyolcezerre, és a cigányasszony még így is megcsókolta a kezét. Madamka, ezt mondta neki, maga finom asszony. Láttam, amikor megcsókolta a kezét, éppen a szemetet vittem ki. Legközelebb ha jönnek, én is tőlük veszek, hoszonötezerért a hülyének is megéri, nemhogy nekem. Előtte áthívom Máriát, biztosan segít majd alkudni, ő jobban ért az ilyesmihez.

Azt mondja, hogy nagyon kellett szarnia, ezért nem nézhette végig Giottót, félórával a zárás előtt. Elszarta Giottót, ezen nevetgélünk. Mi nem voltunk ennyire érdeklődők vagy sznobok, be sem fizettünk. "Jobban-sznob koromban", ezt tőle hallottam. Húsz percet vártunk rá a parkolóban. Lejárt a parkolójegyünk, és nem láttam Giottó kékjét. Nem baj, a színekről úgysem lehet mit mondani. Spórolás, fejenként tízezer líra Giottóért - sok, józan ésszel számolva.

Akár a régi, Hortobágy-mellyéki utazó. Egy ridegparaszt tekintet, de nekem némileg imponál is ez a taplóság. Mit neki a tenger, a síkföldinek! Nem ájult el tőle, amikor ott van neki a libaúsztató. "Vonatra ültünk egy összelőtt állomáson, és egy darabig a tenger mellett haladva, Udinéig mentünk. És láttam a tengert. Nem volt valami nagy élmény. Ugyanolyan víz, csak nagyobb, mint nálunk a Nagyfenék vagy a Ludas-tó, mert nem látni a túlsó szélét." Sajnos, ideológikus agy volt, és ez a hittan lassan felfalta benne a tapasztalati embert. Később már rideg hang, szikes látás. A rádióban lemondtam, hogy beszéljek róla, már harmadszor szólaltam volna meg ez ügyben, de nem akarok lábra menni, mint Vépi. De ez így igazságtalan - Vépivel.

Apai menü. Apácaszar mazsolával. Mi az? Ne legyek annyira kíváncsi, ez lesz az ebéd, ha nagyon érdekel bennünket. Olaszos kaja, valami különlegesség.

Azt mondja, hogy adni akart Szent Antalnak legalább száz forintot. Vagy kétezer lírát, vagy ennek megfelelő mennyiségű dollárt, de inkább forintot. Százat vagy ezret. Kerek összeget, mindenesetre. Megfogadta, ha nem lesz semmi baj, akkor adni fog neki száz dollárt, a pádovai Szent Antalnak. Ilonka, a halott nagyanyja mindig így tanította, hogy annak adjon hálát, noha ő sem volt katolikus. De vannak szép katolikus szokások, és ez ilyen. Azt is megfogadta, hogy kifúratja a fülét még egy helyen. (Később Mariótól megtudtam, hogy az olaszok a nők bal fülét harapdálják.) Másfél év, szorongás és titkos női fogadalmak. A kapusnak, aki egyszerűen nem engedte be, nehéz lett volna mindezt elmagyarázni. Eléállt, és nem engedte be, a könyörtelen, kutyafülü, mord sekrestyés. Va'fanculo. Mit jelent? Vakulj meg! Hiába, túl lenge öltözet, kilátszik a válla, remélem, Szent Antal nem látta meg!, ám a kocsihoz visszamenni egy kardigánért már nem érte volna meg. Különben is rettentő hőség van, és sietünk. Tízre Rómába érünk. Tízre, de legkésőbb tizenegyre.

Palmiro Togliatti lakótelep, tizennegyedik lejáró. Éppen most lezárták, direkt a mi tiszteletünkre. Ezért éjfél után keringünk Róma körül, mint gólyafos a levegőben. Másfél óra körözés, a város sötéten hallgat, nem enged be. Két óra tájt elvesztem legendás türelmem. Azt latolgatom, hogy felgyújtsam-e Rómát, mint egy kései zsebnéró és a könnyeimet tálkába gyűjtsem. Nincs se bejárat, se kijárat, csak ez a sötét ring. A költő nem emlékszik, melyik lejárón is kellene. Költői emlékezet. Legközelebb műfajt váltok, prózaíróval utazok vagy könyvelővel. Via Togliatti, végre! Via Eduardo D'Onufrio. Ne tudjam meg, ki lehetett ez a komcsi, ez az Eduardo. Ilyen névvel bolsinak lenni. Megjegyezhetetlen nevek a lakótelep. Na, jó helyre jöttünk, csöbörből vödörbe, itt mindenki komcsi volt.

Roberta erkélye. A tengerről mindig fúj a szél, erre nem gondoltam, a tenger felőli szélre. A nyitott erkélyajtón át beáramlik az éjszakai, hűs levegő. A sült csirke, a pompás vacsora, a könnyű, száraz fehér bor és vendégvárói kedvesség hamar kiengesztel. A bennem élő barbár, lusta állatnek nem kell sok, nem fürdök, pedig két fürdőszoba is van, egy rendes, nagy káddal és egy zuhanyzós, ám legfeljebb fogat és lábat mosok, majd rögtön elalszom.

Egy idegen lakásban kissé feszélyező és egyben bizsergető érzés berendezkedni. Nézegetni a házigazda legszemélyesebb dolgait, de nem húzni ki a fiókokat. Aludni a az ágyában; és ha egyedül él, miért van neki ilyen pompás franciaágya? Mi közöm hozzá. Nem nyitni ki a szekrényeket, a bárszekrényt, a varródobozt, sem az íróasztal mellett felejtett fotóalbumot. Kipróbálni, mire jó egy idegen bőrfotel, és az asztalra felrakott lábbal előadni az élveteg római szenátort. És nem nagyon belenézni egy másik életbe, tapintatosan matatni a fürdőszobában, de nem venni észre a női polcot: a rúzst, a szempillafestéket, a kölni márkáját, a tampon méretét. Használni az angolszótárát, a lábosait, az olivaolaját, a Worchester-szószt, hiszen megengedte, de nem nyúlni a samponához és a tusfürdőjéhez. És nem vizslatni - úgymond, szakértő szemmel - a könyvtárát, vagy ha igen, nem vonni le ebből messzemenő következtetéseket, csak beleolvasgatni az általa olvasott könyvek némelyikébe, megnézni az aláhúzásokat és széljegyzeteket, majd a könyveket, az újságokat, a színes magazinokat és minden egyéb tárgyat gondosan visszarakni pontosan a helyére, mintha itt sem lettem volna. Tapintat, néha azt gondolom, ez a legtöbb.

Úgy látszik, idáig kellett utazzak, hogy végre találkozzam még egy derűs volt-kommunistával, Persze, mondhatni nem ezért mentem. Alberto a rengeteg Marx, Lenin, Gramsci, Togliatti kötetével. Két vagy három polc, a szoba közepén, díszhelyen. Régi kiadások, külön polc Lukácsnak. Miért nem viszi le a pincébe? Dobjuk ki az egészet!, tréfálkozunk vele. Anyám az enyémet kidobta az udvarra, a háromkötetes Marx-Engels válogatottamat, 1976-ban. "Itt van nekünk apád, elég egy kommunista ebben a házban!" Alberto mosolygott ezen is, rezignált és bölcs. Nem akar már sehova sem elutazni ebből a városból. Semmi túlzás nincs ebben, ő úgy érzi. Pedig a barátai egyszer taxit rendeltek neki, hogy menjen velük Párizsba, de ő mégsem. Legalábbis Constanza ezt állítja. Csak egy kert, Giovanni birtokán. Mindennap pastasciuttát eszik, a legváltozatosabb módon készíti el. Az igazi rómainak az a pastasciutta, mint magyarnak a gulyás. Klisék, amiket nehéz megkerülni vagy otthagyni.

Giuseppe, a forgatókönyvíró a szeretőjével jött vendégségbe, mindketten jól beszélnek angolul. Mindenáron Trabantot akarnak venni, lelkesen magyarázzák, hogy az olyan menő és Magyarországon még biztosan van. "Biztos, én nem láttam egyet sem." Azt hiszik, jó vicc. Vagy szerezzek be nekik egy Lenin-szobrot. Az viszont tényleg nincs, Lenin az már nincs. Vacsora közben Giuseppe azt kérdezi tőlem, van-e fogalmam a katolikus képmutatásról. Hát valamennyi azért van, próbálok szerénykedni. "Annál szörnyűbb nincs! Ha ez európai város lenne, vasárnap délben hazavihetném a szeretőmet ebédelni. De Róma az ostoba, katolikus, képmutató város." Higgyem el, hogy ez gőgös, hájas és képmutató város! Majd belebonyolódik a két hűtő nehéz és férfias problémakörébe. "Végső soron megoldható feladat, de remek memória kell hozzá." Tőle hallottam azt is, ha az olaszok szerencsét kívánnak, akkor a másikat a farkas szájába kívánják. Logikus, hova máshova. Hova a búsba.

A munkáskerületben, bár nem ellenőriztem személyesen mind, tiszta a lépcsőház. Gondosan felmosott linóleum, virágok a lépcsőfordulóban, enyhe fertőtlenítőszag. A város viszont szemetes, néhol bokáig járkálok az eldobált nylonszatyrok, üres poharak és papírhalmok között. A Caracalla termáinál majdnem beleléptem egy friss hányásba. Meglehet, mindez csak nekem tűnik föl, más láthatóan nem zavar; boldog szemetelők. ["Isten szemében nincs szemét?"]

Jólét. "Miért nincs itthon reszelt parmezán?!" "Úgy hallottam, hogy Londonban Pavarotti a születésnapjára külön repülőgéppel hozatott mozzarella-sajtot Milanóból:" "Na látod, ez a különbség Pavarotti és közted."

Avanti popolo!, így indulunk a központba. Alberto, a popolo. Az egykori Lukács-fordító halkan nevet, láthatóan élvezi a balos nosztalgiát, a popolozást. Itt a kommunista diktatúra is élvezetesebb és slamposabb lett volna. Kész szerencse, hogy azért nem próbálták ki, az élvezetet, mert akkor kő kövön nem maradt volna. "Úgyis annyi templom van, mint a nyű." "Ha itt születtél volna, te is komcsi lennél!" Érdekes, erre még nem gondoltam. Egyáltalán nem biztos, azért ez korántsem biztos. "Ebben az országban én nem félnék, az biztos! Nem ismerném a félelmet", akartam mondani Albertónak. De szerencsére meggondoltam magam. Micsoda marhaság! Igazából én otthon sem féltem, ehhez már későn születtem. Valójában ez sem igaz, csak folyton ez a sajátos önigazoló, ká-európai hőbörgés és nagyzolás. Igaz, nem igaz - itt másképp félnék. Baloldali melankólia, kérdezte, olvastam-e Walter Benjaminnál. "Hatvannyolc árnyéka?" Váratlan európai távlatok és horizontok a metróban. A Termininél szállunk ki.

Pici piramis Róma történelmi központjában. Városközpont, ilyen szó nincs olaszul. Centro storico. Többször is elmentünk a piramis mellett, mindig váratlanul bukkant fel. Én magamban ezt neveztem középpontnak, mert enélkül azért nehezen megy, és így könnyebben tájékozódom egy idegen városban.

Alberto, mint az úttörő, titokzatoskodik, nem árulja el, hova a túróba megyünk, de útközben rájövök, a kulcslyukhoz. Valamelyik nagykövetség kapuja, éppen fogadás készül. Nézzek csak be, mit látok?! "Kacsints a lyukamba." Á, a San Pietro! Ugye, szép? Ez a város legtitkosabb pontja, mondja áhitattal. Pukkadozunk a röhögéstől, nem merünk egymásra nézni, de nem áruljuk el neki, hogy már láttuk, minden útikönyv ezt ajánlja. Újra belenézek a kulcslyukba, most már harmadszor, tényleg szép, nem lehet betelni vele. Alberto öreg, gyermeki arca.

Nem mozdulni. A San Pietro előtti téren nem mozdulni. És kedves euro-szkeptikusok, éles és fényes elmék, most halkuljanak el! És én is miért dumálok annyit, be nem áll a szájam. Még jó hogy nincs nálam fényképezőgép! "Ittmaradni, és szépen elzülleni!"

Lassan siess. "Már fiatalon a latin festina lente maximát választottam jelszavamul." Italo Calvino, a súlyosan könnyed olasz ilyen jelszót választott. Itt, úgy látszik, ilyen jelszavak is voltak. Miért nem élt ő ebben a városban? Nem tetszett neki Róma ritmusa? Pedig valahogy illett volna hozzá. Miért inkább Párizs? Elege volt Itáliából és szüksége volt a némi distanciára? Vagy egyszerűen nincs ott annyi szemét, az elegánsabb és távolibb város? Vagy ellenkezőleg: a legszemélyesebb döntésekre utólag mindig remek magyarázatok adódnak. "Előre látni könnyű, utólag belátni bonyolult", mondta a nagy Goethe, akinek viszont Itáliára volt szüksége, és aki majdnem mindent tudott.

La seconda casa, a második ház. Nem hétvégi ház. Nem csak hétvégére mennek ki.

Ez nem hétvégi ház, nem második ház, kérem szépen, ez birtok. Kastély, nem, dehogy! - ez palota. A tizennyolcadik században épült, tizenhét vagy tizennyolc szoba, nem tudtam megszámolni pontosan. Milyen lehet az első, ha ez a seconda casa? A könyvtárszoba akkora, mint a mi házunk. Fantasztikus könyvtár, legalább tízezer olasz és angol nyelvű könyv, csak tátottam a számat. Két vagy három kanapé és bőrdivány, pazar fotelok, ahol kényelmesen lehet olvasgatni, napszámra. A kis kápolnát Constanza mutatta meg, paradicsomos kézzel, mert pastasciuttát főzött a konyhában. Letérdeltem a zsámolyra, ahol Giovanni szokott imádkozni, váratlanul apámra gondoltam, elmondok érte egy Miatyánkot, de valahogy túl színpadias lett volna Constanza előtt. ["Lefekvés előtt gyorsan egy Miatyánkot, fiam, aztán Jézus és dögölj!"] Inkább segítsek neki kivinni a tányérokat, mert mindjárt kész az ebéd. Három-négy fogás, az inas még tegnap nyúlhúst főzött, ezzel várt minket Giovanni. Végre látom a házigazdát, Alberto régi barátját, pedig már két órája itt vagyunk, belakjuk a házát, szabadon járunk-kelünk benne, és ő még csak most jön elő. Mindenkivel egyformán kedves, kétfajta borral kínál, fehérrel és vörössel, saját termés, mutat a kezével a kert felé. Legalább tíz hold szőlő, gondosan művelt, és ráadásul egy olyan mediterrán kert, tele fákkal, bokrokkal, pálmával, píneával, amit eddig én csak filmeken láttam. Itt vannak a kert legszebb fái, az atlaszcédrus és a tengerparti fenyő, Európában ennek van a legnagyobb toboza. De van himalájai selyemfenyő és az oregoni hamisciprus is, magyarázta Alberto. "Azt azért bírnám, mi több, el tudnák képzelni egy ilyen kertet valahol Ebesen!" "Megegyeztünk, hogy hétvégi kert nem lesz, legfeljebb pálmafás." "Az jó lenne, pálma a Hortobágyon, az ilyesmit nagyon bírom." Giovanni nem dicsekszik vele, természetesnek veszi, esetleg ebéd után sétálgassunk benne, ő majd sziesztázik egy kicsit. Ha akarunk, dőljünk le mi is, van elég szoba. De előtte még együk meg a dinnyéket! Ha kell bor, ott a pince, kérjük meg Albertót, ő majd hoz nekünk. Érezzük magunkat úgy, mintha otthon lennénk. Az egész vasárnap délután, mint a dinnye szíve, külön rakom a tányérra, és a végén eszem meg.

A sötétlő erdőben. Este érkezik meg a titkos szeretője. Ez titok, ne áruljam el senkinek. Ma este fog megérkezni, amikor mi elmentünk. Külön repülőgépet küldött érte Krétára. Még nem telt le a gyász-év, ezért találkoznak titokban. Az asszony tudott a viszonyról, ezért lett öngyilkos, nem bírta elviselni, annyira szerette, mégis ráhagyott mindent. Fiumicinóba érkezik a repülő, itt van, nincs messze a repülőtér. Ha elmentünk, azután kimegy érte, először meri a birtokára hozni. Oda, az ismeretlen birtokra.

Christina: "Az út szélén egy körte, amelybe beleharaptak, lehet, hogy odébb kéne rúgnom a mezőre."

Nem érteném egészen a Berlusconi problémát. A Lovag, Forza Italia, hajrá! Vagyis érteni - érteném, de nem háborítana föl. Nem idegesítenének az olasz belpolitikai botrányok, a kormányválságok, sem a korrupciós ügyek. Disznók, mondanám tárgyilagosan. De nem érteném, miért vannak ezek annyira felháborodva. És ne vegyünk semmit Berlusconi boltjában. Labanc árut, mondom, azt soha, bízhatnak bennem, a kurucban. Ott van mellette a komcsi szupermarket, az az övék, mi is ott vásároljunk. Hiába adnak vászonszatyrot Berlusconinál, ne hatódjak meg! A tengeri állatokkal teli hűtőpultot folyton megcsodálom. Órákig el tudnám nézni. Csigák, kagylók, halak, polipok. Rák, rákok!, mindenféle tengeri herkentyűk, frissen és jégbefagyva. ["Mi a halál? - Még csak a szivedben vonulgató árny."] Mi természetesen nem dőlünk be a nagykapitalista uszításnak, gazdagítjuk a burzsujt. Pompás szatyrokat kapunk, jó lesz ajándéknak. ["Mindig legyen nálad nylonszatyor! És az Apenta a legjobb ásványvíz. Ezt a két dolgot nem árt megjegyezni az életben."] Azt talán mondanom sem kell, hogy elvtelenül és gerinctelenül a szövetkezetiben is vásároltunk, némileg szegényesebb a választék, és nylonszatyrot adtak, amit rögtön kidobtunk a kukába.

Egy csinos Versace-zakó a Délibáb Shopping Center második emeletén, bár a mellette lévő butikban még ott állt egy malterosvödör is. Egy pillanatra kísértésbe estem, jampizni egy igazi olasz zakóban. Nyolcvanezernyolcszáz forint. Először viszont úgy láttam, nyolcezernyolcszáz. Nem baj, így sem drága, ne legyek olcsójános, a jóért semmi sem drága. Innen diktáljam a divatot? Egy veszedelmes divatdiktátor a Délibáb áruházból. ["A parádés magyarban is megvan a kritikus értelmessége, csakhogy őbenne több gőz is van."] Viszik, mint a cukrot, mondta a csaj, amikor felpróbáltam, de holnap délelőttig félre tudja tenni. Akkor nem kell! Nem áll jól, nagy és túl bő. "Egy élet, ami számunkra túl nagy?" Most látom, milyen helyesen döntöttem, itt a fasorban sem lennék. Még hogy divatdiktátor! Egy jóvágású, téglási malackereskedő, akinek még soha nem volt egy tisztességes zakója, és most szájtátva bámulja a kirakatokat. Mindennek lehet örülni? Egy ámuldozó arc a kirakatüvegben; úristen, nem én vagyok, nem ez az én arcom. Nem, ez lehetetlen.

Ennyi erő és ambíció. A szieszta alatt elkezdett módszeresen olaszul tanulni. Harminchat fok melegben, amikor más ember agya letompul: nekem kiesik a könyv a kzemből, Az utolsó világ, hogy stílszerű legyek. Nem a legutolsó így könyvön elaludni, de ez nem kritika, sőt!, csupán az alig elviselhető hőség miatt alszom el rajta, többször is. Kétszer vagy háromszor. Semmi sem őrzi meg alakját [Túl sokat kurzivál, mert nem bízik az olvasóban. Németh Gábor], ezért egy kicsit hunyok, Luigi szavával, cecézgetek, de mire ezt kigondolom, már alszom is. Otthon délután sohasem szoktam aludni. Képzeljem, mondja alvás után, ötféle múltidő, ezt nehéz megjegyezni. Egyelőre nem boldogul vele, ezért csak egyszerű múltat használ. Ennyi múlt, ennyi idő. Nehéz és gazdag nyelv, előre örül neki. Átveszi a nyelvtani alapokat, hogy délutánonként beszélgethessen Mimóval. Mimo az Domenico. Kamionsofőr. Kirúgták a gyárból, azután vágott bele. Egy boldog sofőr. A maga ura, nem parancsol neki senki. "Andiamo a letto - mondta Mimo mindjárt az első séta után a nőknek", gyerünk az ágyba! S volt olyan, akire épp ezzel hatott, mint az első feleségére. Ha nem mindjárt, két hét múlva. Kár ezen megbotránkozni, az élet ilyen. Persze, nem szép tőlem, hogy épp itt hozom fel, de mit teketóriázzak? Én akkor ilyen ilyen voltam, mondta Mimo. "Nekem a házasság sem volt akkor nagyobb szentség, mint a sárgarépa, mondjuk. A szentségeken rég túl voltam - vagy azt hittem legalább." És nem tud úgy végigmenni az utcán, hogy ne köszönnének rá: Csáó, Mimo! Á, Csáó. Ő meg leáll beszélgetni. Van ideje ezekre a kétperces színházakra. Ennyire otthon van. És ennyi ideje van.

Belebotlani, és kipróbálni minden közhelyet. A leglaposabbakat is. Például, hogy az olasz fagyi a legjobb. Például, hogy csupán ezért éjfélkor bemegyünk a Pantheonhoz, a vele szemközti McDonald's mellett van a fagylaltozó, ott elnyalunk egy-egy fagyit, ami a világon tényleg a legjobb. Ezt úgy mondom, mintha olyan sokat nyalnék. ["Más tudni és más tapasztalni, mert a világ érdes."] Érdes vagy édes? Gelato, alapszó. Az a baj, hogy az alapszavakat sem bírom megjegyezni. Hamar elfelejtem, hazajövök és máris elfelejtem. Így jár, aki az ököristálló mellett tanult franciául. A lehető legunalmasabb franciaórák. Néha el is aludtam. Mindenesetre szunyókáltam, az biztos. Nagy elhatározásomban lemondtam a francia nyelvről, elég nekem az anyanyelvem. Minek egyszerre két nyelvet tudni, attól csak megzavarodik az ember. Amiről az egyik nyelvben azt gondolja, hogy igen, a másikban meg azt, hogy nem. Végül is a kandallóban eltüzeltem a nyelvkönyvet a sok idióta párbeszéddel. Nálam ezt sosem lehet tudni. Megmosdok és lefekszem aludni, reggelig megmarad a parázs. De még így is kamuzok, kandalló helyett sparhelt!

Egy étterem a többemeletes ház tetején. Idejárnak a kőgazdagok. Ők megengedhetik maguknak, itt vacsoráznak, a szabad ég alatt, főleg opera után. Állítólag a rómaiak élvezik a családi veszekedést. Még ezt is, legalábbis Constanza szerint. Teatralitás, túlfokozott érzelmek, széles gesztusok: beszéd-opera az utcán. Kezdem kapisgálni, miért olaszul énekelnek az operákban. Kár, hogy nem vagyok valami nagy opera-rajongó!

A nosztalgia mint project. Most főleg kávéház-témában utazik. Csokonai kávéház - végre egy hely, ahol magától kitalál hozzám a napi capuccino. Rómában minden valamirevaló férfinek van egy törzshelye. Egy vagy kettő. Hol lehet a legjobb kávét inni Rómában? B., a nagybeteg költő emlékszik rá, harminc év alatt sem felejtette el az a bárt, pontosan elmagyarázta Bandi bácsinak. Pici csészék, méregerős fekete. Nem überelhető.

Roberta elment Tibetbe. Innen, Rómából Tibetbe? Ja, buddhista lett, akkor szokott meditálni, amikor ő elmegy a barátaival. De együtt is szoktak bulizni, énekelni és táncolni, mert Roberta nagyon jól táncol. Akkor ez a buddhizmus sem olyan szigorú dolog? Nem, Roberta kedves és nem féltékeny. Ő viszont hetente egyszer elmegy a barátaival. Negyven éve, minden csütörtökön. A csütörtök a barátoké. Elvisz, bemutat nekik. Büszke, erre is büszke, hogy neki magyar barátai vannak, büszke magyarok. Ők, a barátai is kedvesek, de nem viszik túlzásba, ücsörögnek a napernyők alatt, minden nőt kötelezően megstírölnek, aki elmegy előttük, ekkor egy pillanatig áhítattal hallgatnak, majd újra, elképesztő sebességgel egymással beszélgetnek. Azt mondja Bello, fordítja nekem Constanza, sürgős feladatnak tartja, hogy négyegész két-három tizedes poharakat készítsenek és azokat az egész Földön, főképpen a vendéglátó helyeken rendszeresítsék. Ez körülbelül az az italmennyiség, amelyet az ember legszomjasabb pillanataiban megiszik. Ez a mérték. A mai ateistáknak persze ilyesmi iránt semmi érzékük nincs. Szívtelen emberektől ezt hiába követelné. Vagy az az átkozott tíz deka! Tíz deka neki mindenből kevés, húsból, felvágottból, sajtból, édességből. A tizenöt viszont sok. A tizenkét és fél dekára pedig a korlátolt ateista társadalom nincs berendezkedve. És még csodálkozik, hogy minden a feje tetején áll. Felnevettem, szóval ilyen nagy feladatok állnak az emberiség előtt, de Bellóval nem lehetett viccelni, komoly volt, mint az igazi guruk és a vakbélgyulladás. Szólt a sánta egyiptomi pincérnek, hozzon még egy palackkal. Egy üveg vörösbor. La Mosca Matta, Mimo törzshelyének bora. Vigyük haza, majd otthon megisszuk az ő tiszteletére. Az őrült légy, ez a hely és a bor neve. El ne felejtsem, a vörösbor dugóját félórával a vacsora előtt húzzam ki!

Szurkoljak az AS Rómának, ne a Milánnak. Megígérem neki, de nem gondolom komolyan. Megnézzük a Lazio edzőpályáját, húsz vagy huszonöt kilométert autózunk külön ezért. Nem baj, mondja Mimo, ráérünk, mindenre van idő. Most éppen be van zárva, de kívülről is imponáló. Képzeljem el, ahogy itt benn dübörögnek. A Lazio nem jó, mert gazdag csapat. Ugyan, melyik nem az. Fölveti őket a pénz, undorítóan gazdagok. Ő mindig a Rómának szurkolt, ez nem kérdés. Az ilyesmi hamar eldől, jó negyven éve eldőlt. Bár a Lazio most jobb, rendesen bevásároltak. Túl sok sztár, az nem jó, mert nincs benne vízhordó, ez lesz a baj a Lazióval. Azt mondja, hogy nem tudja a vízhordót fordítani, még nem jár ott. Mimo lelkesen bólogat, baj lesz a Lazióval. Nekik meg elmegy a brazil középhátvédjük. Középen lyukasak lesznek, ezen aggódik. Nem baj, Aldair az hurka, próbálom közvetíteni a Hafitól felszívott tudást, de ne hurkázzak, mert azt nehéz fordítani. Komoly képpel latolgatjuk az átigazolási lehetőségeket. A legjelentéktelenebb dolgok is mennyire elfoglalnak és betöltenek, mint ezek a pimf beszélgetések öröme. "Vajon sikerül-e leigazolni Paolo Sergiot, az mindenképpen biztató lenne a jövőre nézve?" Vajon.

Mimo, mint minden római, kivéve Giuseppét és a barátnőjét, helyből büszke városára. Nincs vita, ez nem lehet kérdés. A legszebb hely. "Rómában jó élni. Itt nőttem fel, gyerekkoromban itt játszottam, a Colosseumban." Ezt viszont már olyan hangsúllyal mondja, mintha a libalegelőről beszélne. Bár Nápolyban kedvesebbek az emberek. A nápolyiak hangyások, de nagyon szeretetre méltóak. Erre mintha megrendelné, egy nápolyi rendszámú gépkocsi két piroson is áthajt a Colosseumnál. ["Állni és nem-megállni; nem állni meg a pirosnál, megállni nem-pirosnál, süketté válva a zajra, minden aprócska neszre figyelni, befelé álmélkodni csak, egykedvűen gázolni térdig szemétben, közönyös képpel bámulni a látványokat. A San Carlo operát Pavarotti, a San Paolo stadiont Maradona nélkül."] Mimo teli szájjal nevet, na ugye, ilyenek az igazi nápolyiak. Nem úgy, mint az északiak. Azok németek. A milanóiak rideg németek. Számítóak, precízek és gazdagok. Én marha meg azzal áltattam magam, hogy Milano mellett telepednék le. Egy másik életben. Elvtelenül és felváltva járnék ki a Milan és az Inter meccseire, nem választanék, üldögélnék a San Siróban. Ott ücsörögnék és ámuldoznék, ehhez valami jó helyet választanék, talán bérletet is váltanék. Igazából nem választanék, de jobbára Milan szurkolónak nevezném magam. Még az is lehet, hogy sálat vennék, Milan-sálat.

Tizenöt olasz csatorna, az egyiken biztosan van foci. Volt vagy lesz, így van beprogramozva. Ám csak idény előtt, mert ha elkezdődik a szezon, akkor más a helyzet. ["A távirányító mint a huszadik század legnagyobb találmánya."] Kétpercenként kapcsolgatok, elvan a gyerek. Hirtelen feltűnik Mastroianni arca. Öreg, kissé fáradt és derűs arc. A sztárok hablatyolását többnyire nem hallgatom meg. Azt mondja, hogy napi ötven cigarettát szív. Ötven éven át, mindennap ötvenet. Ez azért sok, ha jól meggondolja, az egymillió cigaretta. Ezen láthatóan elgondolkodik, egymillió cigaretta. Tele lenne Róma füsttel, Róma fölött az ég. Hatalmas füstfelhők. Ártalmas, persze, hogy árt, ki ne tudná! A napfény is ártalmas. Mégis haragszik az amerikaiakra, mert gettóba akarják zárni a dohányosokat. Mindenkit hagyjanak élni és meghalni úgy, ahogyan akar. Neki ne mondják hogyan kell élni! Ő mégiscsak kétezerötszáz éve él itt.

Trevi-kút, pénzérmék, Anita Ekberg. "Ki vagy te? Anyám, testvérem, szerelmem." Itt váratlanul elszakadt a film, a legnagyobb lírázás közepén. "Kecskés, ne aludj!" Fütyülés, lábdogás, ordibálás, főként a kétforintos helyekről, ami a legolcsóbbnak számított a vidéki moziban. Zaj, sötétség, széktáblák dübbenése és a mozigépész kedves mamája különböző összefüggésekben. "Megkérem a brazil páholy közönségét, ne izguljon és kulturáltan szórakozzon! Hamarosan ismétlés következik!" "A morva anyáddal szórakozz, Kecskés!" De megismételte, így mindjárt kétszer láttam Anita Ekberget, ahogy belép a kútba. "Az álmok közül azokat kell kiválasztani, amelyek a leggyorsabban fölmelegítik a lelkünket. Én magam, bevallom, leginkább a malacságokat szeretem. Ne legyen túl büszke az ember, vigyen haza a csodából annyit, amennyit bír", mondta később egy francia barátom. A film némaságát azután egy magányról szóló dallal törte a szőke lány, akinek felejthetetlen nyaka és cicije volt. Szívesen sírtam volna vele együtt. És ez jó! Az embernek végre megjön a kedve! Éreztem, hogy legalább két napra elegendő bátorság gyűlt össze bennem. Meg se vártam, hogy a teremben kigyulladjon a fény. Nem emlékszem, mikor sírtam a moziban utoljára. Mostanában nem szoktam sírni, amúgy sem vagyok egy sírós-fajta. Tetszik az a legenda, hogy az Alvilág folyói az emberi könnyekből erednek. Női folyók. Doktor Dorota Freya, a női könnyek kutatója szerint a nők ötször többször sírnak, mint a férfiak. Kábé, ez az arány, normál esetben.

Federico Fellini: "Jusson eszébe, hogy az élet a legjobb esetben olyan, mint a házilag készült semmi-freddo (krémfagylalt), sötétbarna, forró csokolédéval."

Contradictio in adiecto: depressziós olasz. Ilyen nincs. Vagy van, de az nem az. Nem úgy hívják.

Itt talán az izom-bunkó sem annyira bunkó. Lehet, hogy azért, mert nem értem. Egy későbarokk templom mellett a nyílt utcán tetoválnak. Az egyik menő csákó, a kültelki Mucius Scaevola, odatartja a karját, többen köréje gyűlnek, szájtátva nézik. Hasonlít Luigira, a nagypofájú, majdnem olasz barátomra, de első ránézésre nem olyan link, mint ő, aki egyszer a vonaton a cigányokkal elkártyázta a báránybőr-kabátját, amit karácsonyra kapott. Később hajógyár-tulajdonos lett, majd exképviselő, futball-elnök. ["Sínen vagyok, apám, mint Latinovits!"] Nagy arc. Az egyetem többször megkérdezte a vietnámi pszichológus srácot, akinek a családját megölték az amerikaiak: "Az éjjel is volt egy kis bombázás, mi?! Jöttek az amik a bé-ötvenkettesekkel, mint a vesztés, ugye?!"

Azt mondja, bosszantja, hogy ott kellett hagynia az augusztusi Rómát. Júliusban ment ki, valami titokzatos munkakörbe. Nem árulja el, mit csinált ott. Pszichológus, de szerintem másban ügyködik, ebből tartja el a családját. "This is a very important job." Csak úgy belép egy valódi titkosügynök, és ez tetszik neki. Amikor egyszer bekapcsoltam a könyvespolc mögötti termosztátot, megkérdezte, ugye, ez a kamera. "Ó, hogyne, kamrás lakás". Szerinte háború lesz, most azért jött vissza, egy-két hónapon belül úgyis kitör. Ő majd elmegy harcolni, ez lesz a harmadik háború, amiben részt vesz. Nem nagy munka, valakinek el kell végeznie. Ha meghal, akkor úgyis eltartja a családját az állam, ezen nem aggódik. Hősként hal meg, úgy gondolja. Majd megpróbálja Hemdát lebeszélni, hogy ő is vele menjen, maradjon itt a három gyerekkel. Amikor kezdődik a második félév, akkorra már visszajön. Legalábbis ezt reméli.

Kidobnám a szenvedést mint tapasztalatot. Nincs, mert nem ér semmit. "A te szenvedésed az enyémhez képest sikumicu volt." Jó, de mi az a sigu-micsoda? "Nem mindegy, neked most ez a legfontosabb?! Csak ezt bírod kérdezni?" Nem kagyló, nem csiga, nem rák, nincs semmi, műtét utáni megkönnyebbülés. Lebegés, csillámló könnyűség. Giccs. Nincs súly. Az életnek nincs is súlya. Az csak afféle mondás! Még két-három púpozott evőkanállal a jóból. ["Hogy a csak-jó se hal, se hús? Én nem vagyok manicheus. Én nem unnám."]

Azt mondja, hogy hosszú ideig lényegében nem értette, miért a tizedik kör, az árulás a legnagyobb bűn Danténél. Igazából negyvenéves kor előtt ezt nehéz megérteni és magában elfogadni az embernek. Ugye, a gyilkosok meg ott csücsülnek a hetedik körben, ami ehhez képest igen jó hely, kész üdülés. Pompás üdülőhely, szakszervezeti beutalóval, a derék gyilkosoknak. Arra jött rá, hogy árulás túl fennkölten hangzik, ezért megtévesztő, noha minden ebből következik, ezt azért jól tudták még a régiek. De az árulás túl nagy szó, nehezebb korok divatja és fényes luxusa, máskor inkább csak piti mószerolások vannak. Biztos ismered, a lassú smúzolást, a megfontolt gyávaságot és a sunyi tekinteteket? Hát ez az árulás. És soha nem szemtől-szembe, mindig csak hátulról mellbe, úgy jönni elő a farbával. Amikor egyáltalán nem számítasz rá. "Emlékszem-e a lucciai hízelgőre?" Nem. Na mindegy, olyanok, mint a lucciai hízelgő. De nincs mit tenni, el kell fogadni és bele kell törödni, úgy nézni, mint a napsütést vagy az esőt. Hiába, negyvenen túl mindenki moralista lesz, sajnos. "Te hány éves is vagy?" "Még csak harmincnyolc." "Igen, még két év. Még van két jó éved."

A Piazza d'Argentinán rengeteg a macska. Itt gyűlnek össze a város kóbor macskái. Láttam köztük egy ahhoz hasonlót, amelyik régen, még az ókorban egy másik mediterrán városban, az egyik barátom lakásán játék közben belekapott, igaz, véletlenül a kezembe. Súlyosan megsebesültem, kicsit vérzett az ujjam, de még így is - élet-halál között lebegve - észrevettem, hogy a barátom, az álnok, a macskát sajnálta jobban. Ó, szegény, Mirci, nagyon megijedhettél!, szó szerint ezt mondta neki. Hiába, bajban ismerszik meg a jó barát, gondoltam akkor duzzogva, de nem szóltam, hősiesre vettem a figurát, némán tűrtem. Egyébként is régi híve vagyok Marcus Aureliusnak. Egy volt-barátom, aki a barátomnak jóbarátja, és akit magamban úgy szoktam mentegetni, hát nem egy római jellem, dühében még bele is rúgott, Mircibe. Nekem legalábbis bevallotta. - Árulkodás, majomszokás. Nem, ez az utánzás. De az sem valami szép szokás, mondta az osztálytársam, a júdásozás.

Maldini-meze. Hafinak feltétlenül hozzak egy Maldini-mezt. Éjfélkor a Giannicolo-dombon rátalálok az igazira, a hármas mezre. Úgy emlékeztem, hogy négyesben játszik, de nem. Most nem érdekel az éjszakai Róma, mit nekem Hecuba, a felkínált panoráma. Paolo Maldini, a világhírű balbunkó. Húszezer líra, Giottóra bezzeg sajnáltam. A legelegánsabb balbunkó, aki valaha labdába rúgott. Egy balhátvédért nem szokás rajongani. Ha az olaszokat néztem, akkor mindig lenyűgözött a játéka. Még akkor is, amikor Poborsky kétszer megforgatta. Vita Bruce Willisszel, a költővel Poborskyról. Szerinte a futball önbizalom kérdése, és ebben az olaszok a legjobbak. "Azt hiszem, ha ők a legjobbak - s mintha! - azt nem másnak, mint ennek a hallatlan önbizalomnak köszönhetik." Ő mégis kitart Poborsky mellett, nem csak az átemeléses gólja miatt. Azt végül elismeri, hogy Pessotto a Juvéból azért csak levette őt a pályáról, kifigyelte a cseh vadzsenit, aki már a Manchester kispadjára sem fér be. Eligazolt a Benficába, oda befér. Sportugál és cseh frusztrációk.

A hatvanas-hetvenes évek olasz slágerei. Rita Pavone, Vico Toriani, Adriano Celentano, Gigliola Cinquetti, Karel Gott és Aradszky László. Harsányság, teli torokból, az ízléstelenség köbe, de az olaszokat ez egyáltalán nem zavarja, őket semmi sem zavarja, lelkesen énekelnek. Mindenki szeret énekelni, csak én nem. Titokban dúdolgatni a fürdőszobában, nehogy a gyerekeknek rossz hangja legyen: borotválkozás közben az áldozatos apát alakítom. Dzsigolók a Balatonon, lenyalt hajjal, ujjatlan trikóban, aranylánccal, aranykereszttel, aranykarkötővel és nyelesfésűvel a farzsebben. Nem, nyelesfésű az csak nekünk volt, az ilyen vidéki surmóknak, mint én vagyok. De ez túlzás, utólagos aljas ráfogás, igazából nem volt nyelesfésűm, az azért nem! A lányoknak mégis ezek tetszettek, kivétel nélkül. Az osztályban majdnem minden lánynak, bár ki lát azon leányszívekbe. Elképesztő mennyiségű zselé, mégis jól áll nekik, a rohadt dzsigolóknak. Alapjában véve jól.

Eros Ramazotti, az isten. Ezen a nyáron.

Rendőrlámpánál. Sárga: római zöld. Elmondom a "kis kínai a zebrán" viccet. "Ezen a sárgán még átmegyek!" Mimónak tetszik, de neki minden tetszik. Molto bene, mondja, molto bella, lelkesedik ezért a romért, vagy azért az épületért, én meg ugyanilyen lelkesen válaszolgatok, molto bello; kész molto-automata vagyok mellette. A motorosok elképesztő ügyességgel hajtanak, megközölik a gyalogosokat, akik ezt fel sem veszik. Brummogtatják a motorokat: ki lő ki hamarabb a sárgánál? Így udvarolnak a csajoknak, akiknek ez tetszik. Itt az eladócsaj is szabadnak hiszi magát. Ha lejár a munkaideje, mindenki benyalhat, felül a mopedjére, estére kirúzsozza magát, kicsit talán jobban is a kelleténél, egy póló, egy farmer, egy grübedli az arcán, ami jól ellensúlyozza a rúzs túlzásait: ő az élet hercege, vagyis hercegnője. Gyerünk a Piazza Navonára! Ott mindig történik valami. Ott vagy máshol.

Százezer japán turista. Lehet, hogy ledobtak megint egy atombombát, és a gazdagabbja elmenekült. Rossz vicc, Hirosima után rossz vicc. Nem valami jó. Mégis, a turista nem valóságos állatfajta. Minden tetszik neki, tíz centivel a föld felett jár. Vagy tizenöttel, mindenesetre a lába nem éri a földet. Augusztusi napfény, túlzottan is erős fények, rövid árnyékok. Könnyűség, valószerűtlenül kék ég, sehol egy felhő, én sem vagyok valóságos, azt hiszem. Bár valószínűleg én is japán turista vagyok, alkalmi vidám szamuráj, aki mínuszos kamatra is beteszi a pénzét a bankba, csakhogy itt lehessen két hétig.

Isten bocsássa meg, de untam a sixtusi kápolnát. Tömeg, izzadság, nehéz ázsiai szagok, bűz, állandó karattyolás, lapjával állok közöttük. Ráadásul, túl hosszan kell várakozni, két és fél óra várakozás elviselhetetlen a rekkenő melegben. Pedig a becsületes németeket, a japánokat és az amerikaikat a kisnépek rutinos pofátlanságával előzgettük, amikor nem figyeltek oda sorbanállás közben. Rutintalan sorbanállók. Azt mondja, hogy szeretett volna lefeküdni a kövezetre, hátonfekve bámulni a mennyezetet. Onnan felnézni, úgy nézni, fel. Nekem nem fáj, hogy ennyit összegyűjtöttek és lopkodtak a pápák, mondom neki. Így legalább megvan. Nem mindig értek magammal egyet. Milyen lehet itt teremőrnek lenni?

Mindenhol jó, mondta Fricike az éjszakai erkélyen. "Ezt elbaltáztunk, hogy ebben a hőségben jöttünk Rómába! Elment az eszünk, legközelebb szeptemberben vagy októberben kellene jönni." Á, nem, az mindegy. Különben is, ez semmi, ez nem hőség, ez csak meleg! Hőség Jeruzsálemben van, az már rendes hőség. Ott meg ki kell várni a hajnalt, azok a hajnalok elmondhatatlanul szépek. De valójában mindenütt jó. Egyszer látta, hogy a görög tengerparton megtapsolták az alkonyatot. Szingapúrban a kígyóhús volt jó. "Az? Én kihánynám." Á, dehogy, finom volt, nagyon finom a kígyóhús, próbáljam ki. Erdélybe meg visszajár töltöttkáposztát enni, az a világon a legjobb, és ott él a tanára is, vele tud csak igazán a brácsáról és a zenéről beszélgetni. Fontolgattam, hogy felbontsak-e még egy üveg bort. Á, nem, most ennyi elég volt, majd Berlinben megisszuk, ha arra járok.

Egy mediterrán tekintet. "Génuában vannak nők, akiknek a mosolyát egy egész reggelen át szerettem. Soha többé nem fogom viszontlátni őket, mi sem természetesebb ennél. A Szent Ferenc kolostorában álló kút mellett állva elmerültem a galambrajok nézésében, és közben megfeledkeztem szomjúságomról. De mindig eljön a pillanat, amikor újra megszomjazom." Szeretek csapról inni, gyerekkoromban megtanultam, azután húsz évig sohasem ittam így. Visszatérő mozdulat - ezen mindig meglepődöm, milyen könnyen térnek vissza bizonyos mozdulatok.

Véletlenül fedeztem fel, hogy ebben a templomban még egy Donatello van. "Ezeknek annyi festőjük és szobrászuk volt, mint a szemét." Jobbnál jobb szemetek: belefárad a szemem. Ha itt művészettörténésznek készülnék, helyből villantanék, vagy feladnám, mert hamar belátnám, úgyis reménytelen.

Pina-szagú a kezem. Egy tizenhetedik századi jezsuita templomban hirtelen ezt éreztem. Megszagoltam, tényleg az. ["Nem baj, ha jársz templomba. Ha Szent Péter tényleg figyeli, akkor ott is látott."] Enyhe bűntudat, de csak annyi, amennyit a hely szelleme feltétlenül megkövetel.

Tengerpart, hullámok, a megunhatatlan hullámzás. A napozó olasznők nem valami hajde: úszógumik és öntudatos, hangos, kicsit agresszív anyák. Harsány színek, azúrkék. Mindenféle kék, halványkék, mélykék, tengerkék - nem szokott hozzá a szemem, alig tudok különbséget tenni. ["De ez is azt bizonyítja, hogy minden, ami egyszerű, meghalad bennünket. Mi a kék, és mit gondolunk a kékről? Ugyanez a nehézség a halállal. A halálról és a színekről nem tudunk mit mondani."] Vad, merőleges fények. Forró homok, a rádióból valami nyálzene szól, talán a Boyzone, Juditka kedvence, de most ez sem zavar. A most: Róma és kék és tenger. És rémületes jókedv. "Nincs életöröm az élet reménytelenségének érzése nélkül?" Meglesz ennek a böjtje, nyilván. ["A balsejtelem lüktető pontocskái."]

Fellini: "Rimini az engedélyem nélkül változott meg."

Azt mondja, egyetlen dolgot jegyezzek meg ebben az életben. Nem kell sok az élethez, tanuljak meg vezetni, hogy egyhuzamban levezethessek a tengerig. A tengerparton meg felütöm a sátrat, majd lemegyek a partra, ott van egy szikla, szépen kivájva, a természet az ilyen dolgokban nagy és találékony, évezredek alatt prímán kivájja, mint egy fotelt, mindig találok olyat, minden tengerparton van, olyan nincs, hogy ne legyen, és én akkor abba beleülök, a fotelbe. Egész nap süt engem az áldott Nap, nézem a tengert, az eget, a hajókat, a vitorlásokat meg a nagy tengerjárókat, mikor mit. Mindig van látnivaló, a tökömet meg lötyböli a tenger. Két hétig nem kelek fel, csak vacsorázni, amikor már nagyon kiabál Kató, hogy menjek vacsorázni. Mellettem berakva a vízbe egy Radeberger-sör, csak lenyúlok, ha megszomjazok. Szigorúan Radebergert, nem holmi böcsi-löcsit, parasztsört azt soha, ennyiben mindig kedvezzek magamnak. Nem kell több. A többi fölösleges, mint férfiembernek a mellbimbó. Ja, még egy garázs, az feltétlenül kell az életben, oda bármikor lemehetek, nem szól hozzám senki, nyugodtan elvagyok. De a szikla a legfontosabb, a kőfotel, az feltétlenül kell minden férfinak, két hétre a tengerparton. Akkor nem történhet semmi baj.

Thalassa, 1992. "Gyakran az egész élet sem elég ahhoz, hogy az intrapszichés azilum létrejöhessen." Ceruzás széljegyzet: felidegesítenek a pszichológai magyarázatok! Mi az, hogy intrapszichés? (Utánanézni!) Ha jó formában vagyok, a mások életét öt perc alatt megoldom. Fúrjon mélyebbre a lelkébe, még egy réteg, még és még! Vagy üljön ki a tengerpartra és hallgasson. "Vajon miért szeretik a nők a tengert?"

Illyés, Fekete-tenger. "Az olaszos város a hegyen épült; a csúcsról a ragyogó délelőttben kék tenger végtelen kommunizmusa látszik. Egész délelőtt ezt néztem a dombról."

"Fénylik a mocsok, csak süssön a nap."

A darázsderekú lány csokoládéból, keserű ét- vagy édes tejcsoki, nem döntöm el, deviszont akkora mellei vannak, hogy a fél strand felhördül, amikor végre levette a melltartóját. A férfiak izgatottan sportolni kezdenek, lázasan tollasoznak és frizzbiznek, a bátrabbja nyíltan bámulja. Én, a gyáva nyúl a napernyő alatt olvasgatok, még nem ért véget Az utolsó világ. Olyan fehér a bőröm, mint egy öntudatos Hypo-reklámnak. Hosszúujjú ingben a fehérek közt lám, végre egy európai, mert szemüvegem is van. Mindez a lányt nem zavarja, tisztában van a szépségével. "Csak az lehet szép, ami a napon van?" A lány feláll, bemegy a tengerbe. Nem megy, vonul. A hatalmas mellei külön vonulnak előtte. Megáll a tengernél, pipiskedve bedugja a lábát, megnézi, elég meleg-e. Pont jó, a tengerben mindig lehet bízni. Egy pillanatra visszafordul, elégedetten mosolyog. Csak úgy néz a kis szemivel, ahogy Kisvárda környékén mondják. ["Ez azért megérne egy szolíd házasságtörést, nem?!"] A fürdőruha bevágó pántjai. Lassan megigazítja, izgató farpofák. Talán meg kellene mártózni a tengerben.

A hold sárga, giccses lampion. Mintha túl közel lenne, csak úgy, tévedésből, hanyag eleganciával hajították volna fel az égre. Julio mesélte, hogy egy régi legenda szerint Rómában a Quirinale térnek van egy pontja, amelyet a beavatottak még a XIX. században is ismertek, és ahonnan, teliholdkor, a dioszkurok lassan mozgó szobrát látták, amint megvadult lovakkal harcolnak. Amalfiban, a part szélén, van egy móló, amely a tengerbe és az éjszakába vezet. Az utolsó jelzőfényen túlról kutyaugatás hallatszik.

A hegedülő Szent Dávid. "De jöjj, érinti már az éj ezüstje / a látkört s Sevilla alatt a tengert / a holdban ülő Káin és tüske."

Ostia, Alberto szülővárosa. Pier Paolo Pasolini sírja, benőtte a gaz, alig találjuk meg az elhagyatott tengerparton. Szeméthegyek, sirályok, rozsdás fémkereszt. Azután Alberto megmutatta a szülői házat, rég mások lakják, és meghívott egy feketére, az itt is jó, majd kimegyünk Fiumicinóba, egyúttal nézzük meg a repülőteret is. Az út mentén kurvák, le putane, mindenfélék, de főként kelet-európaiak és szudániak, mondta Alberto. Ők most a legkapósabbak.

Cinecitta, az álomgyár. Itt lakott Constanza hat évig. Egy lány, aki fenyőmagon él. "Olyan boldogok voltunk itt Albertóval!", és ahogy mondja, a hangsúlyaiból vagy nem tudom, miből és miért, mégis kapásból elhiszem neki. Pedig az ilyesmit, igaz, még két évvel a negyvenen innen, nehéz - kapcsiból, gondolkodás nélkül - elhinni egy idegennek.

Egy fenyőtoboz az íróasztalán, Giovanni kertjéből. Háromszor akkora, mint egy rendes toboz. Valamiért egyre jobban ragaszkodik az ilyen tárgyakhoz. Öregszik, úgy látszik, ő is határozottan öregszik. "Te sem fiatalodol, Jolika!"

Róma. Ritornero. Nem térdenállva, hanem Mimo kamionjával. Egy 1994-es évjáratú Mercedes kamionnal. Vagy egy tűzpiros, hatajtós Velorexszel. I'll be back? Mint Schwarzenegger, a rettentő, ám igazságos terminátor. Astala vista, baby!