Milovan Miković
A tolvaj verse

 

Furem Augustinum dictum de Zabotka, mindenki csak így ismer téged.

Utoléri végzetük a halakat, a növényeket: pusztulnak, s az éj elnyeli az álmokat.

Réti idill: gólyák kelepelnek

Egy lápon, én meg csak állok, állok, állok

Melletted és lesem az esti árnyakban rejtező napot.

 

Augustinum, te tolvaj, ki hangtalanul és ruhátlanul mászol ki az iszapból,

Utad a történelembe vezet. Erre-arra menekülsz, de nézd:

Gyönyörű a város, ha megtelik fénnyel,

Ugyanakkor bennünk hóvihar tombol, a lejtős utcán meg fagy honol.

S a fény, mely néha lágyan pislákol hajnalig,

Tudja: eljő a villamos és csilingelni fog. És csak csilingel. De hogy!

Itt meg egy utas áll, galagonyára támaszkodva vár.

Nagy csokorral a Bajaiba készül. Lehunyt szemekkel vár, rendületlenül.

Unottan merül el a reggeli csendben, melyben az álom és a való fut egybe.

Miközben anyókák imádkoznak: az Atya s a Fiú nevében dobog szívük e hajnalon.

 

De az a valaki gyermeki kacajjal a mellében

Eme teherrel lesi a meg nem születetteket és hallgatja a némákat. Elvinné a hangomat.

 

Zakatoló lihegéséből nőjön gólyaorr és kutyatej.

Az ég sebei megnyílnak felettünk

Béna csend ítélőbírája legyen.

Ott az írás is róla. Meg kenyérmorzsa és fakó borfolt az asztalon.

Talán a megfáradt szomorúság ring a régi hintaszékben.

Képzeld, Augustinom, milyen mélyen hallgatnak az órák és a harangok

Amíg én álldogálok, állok itt, hol napokig nevettünk, nőktől, szavaktól részegen.