Sándor Zoltán
Az őrült
avagy lidércek,
amelyek rosszul végződnek

"Ne feledjük! - Minél magasabban repülünk, annál kisebbeknek látszunk azok számára, akik nem tudnak szállni."

Friedrich Nietzsche

Futottam. Mellettem, kétoldalt, magas épületek szelték át a felhőket. Az utcák üresen nyúltak el egymás mellett. Csak a kósza szél játszadozott néhány üres dobozzal. Érdekesen csörögtek a járdán. Már szinte illetlenül. Arra gondoltam, hogy minél előbb meg kellene szerkeszteni egy olyan számítógépet, amely mise közben helyettesítheti az Istent. Ennek szükségességére több okot is felhozhatunk, de elég csak azt mondani, hogy a lelkek száma a Földön már ősidők óta nem változott, miközben az embereké többszörösen megsokszorozódott. Erre már Nietzsche őrültje is felhívta a figyelmet, amikor lámpással a kezében a következőeket kiáltozta: "Istent keresem! Istent keresem!" És akik hallották, kinevették. De ő nem csüggedt el, közéjük vetette magát, szúrós tekintetét rájuk szegezte és felkiáltott: "Hová lett Isten?!" És azonnyomban válaszolt is saját kérdésére: "Megöltük őt!" De csakhamar ráébredt, hogy hiába igyekszik felvilágosítani az embereket, ezért templomokba tolakodott be és rázendített a Requiem aeternom deo-ra (Örök nyugodalmat Istennek). Megfogták, kivezették és felelősségre vonták, ő pedig egyre csak azt hajtogatta: "Ugyan mi egyebek ezek a templomok, ha nem Isten kriptái és síremlékei?"

Futottam. Nem tudtam, honnan indultam el, és nem tudtam, hová igyekezem, mondhatni, hogy céltalanul vertem föl magam körül a port, de ez nem is érdekelt igazán. Valamit tennem kellett. Egyedül ébredtem fel, egy őrült álom után, amelyben egy számomra ismeretlen klubba tévedtem. Miközben italomat szorongatva, elveszetten forgolódtam saját tengelyem körül, és a jelenlévőket figyeltem, észrevettem egy fekete, hosszú hajú lányt, aki a sankra könyökölve, háttal állt tőlem. Rövid tétovázás után odasündörögtem hozzá és megérintettem a vállát. Megfordult és rámmosolygott.

- Láttam, egyedül vagy, és mivel én is egyedül vagyok, úgy gondoltam, akár társaloghatunk is egy kicsit. Ha érdekel, elmesélhetem neked a legutóbbi álmomat...

- Szívesen meghallgatom - mondta lágyan.

- Futottam. Egy ismeretlen város még ismeretlenebb sikátorában ébredtem fel, fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda, de tudtam, hogy a vonat, amellyel haza tudok menni, perceken belül indul. Nyomban a vasútállomás felé vettem az irányt. Felesleges lenne most részleteznem, hogy honnan is tudtam, merre kell mennem. Elég az hozzá, hogy tudtam. Megérzésem nem csalt, miután az egyik utcasarkon elfordultam, megpillantottam az indulásra kész szerelvényt. Még gyorsabban szedtem a lábamat. Futás közben észrevettem, hogy az utolsó előtti híján - amely teljesen üres volt - mindegyik vagon dugig megtelt emberekkel, akik már szinte az ablakokon lógtak kifelé. Az üres vagon felé siettem, és még mielőtt az automata ajtók becsukódtak volna előttem, jól nekirugaszkodtam és beugrottam. Ugrás közben elkaptam a vagon menyezetén elhelyezett fogódzót és fellélegeztem. Csak miután kissé visszanyertem a lélekjelenlétemet, akkor vettem észre, hogy a vagonnak nincsen alja. Elszörnyedve tapasztaltam, hogy amennyiben elengedem a rozsdás csövet, egyenesen a sinekre, a vonat alá vetem magam. Révületben hullámzó arccal, pihegő, félig nyitott szájjal a mögöttem lévő vagon utasaira pillantottam. Megvetően, komisz mosolyuktól elalaktalanodott arccal csóválták a fejüket. Nem baj, hadd örüljenek csak, biztattam magamat, hadd üzérkedjenek elbizakodottságukban, csak egyetlenegy állomást kell kibírnom, ott majd szépen vagont cserélek. De úgy látszik, ők tudtak valamit, amit én nem, mert a várva várt első állomás sohasem érkezett el, legalábbis addig nem, amíg én az elhamvasztatlan hullák temetőjének is nevezhető vagonban önnön lelkem marcangolva vesződtem. Erőm lassan elhagyott, ujjaim egyenként mondták fel a szolgálatot, és mielőtt még az utolsó is lecsúszott volna a rozsdás csőről, felébredtem...

- Érdekes - jegyezte meg mosolyogva -, de ezt hallgasd. A múlt éjjel azt álmodtam, hogy benyitottál a lakásomba. Az ágyban feküdtem, csak bugyi és melltartó volt rajtam, egy pillanatra úgy tűnt, hogy a látványtól kissé meghökkentél, de már a következőben határozottan odatántorogtál hozzám és helyet foglaltál mellettem az ágyon. A barátom a fotelban ült, némán figyelt bennünket. Néhány percig lesütött tekintettel, idegesen tördelted az ujjaid, miközben én kacéran bámultalak, majd megköszörülted a torkodat és elmesélted, hogy vasúti balesetet szenvedtél, de erről semmi részletesebbet nem tudsz mondani, mert a távolodó vonat világító szembogarán kívül semmi másra nem emlékszel. A tragikus esemény óta, folytattad élettörténeted előadását, céltalanul bolyongsz. Az én házam volt az első, ahol világosságot észleltél, azért jöttél be. Ekkor felemelted a fejed, rámmeresztetted a tekinteted, ha jól emlékszem, pontosan a melleim közti gödröt fixíroztad, és megkérdezted tőlem, akarom-e, hogy ezentúl mindörökké együtt éljünk, amire én azt válaszoltam, hogy akarom. Addigra már a barátom eltűnt a képből, tudod, hogy az álmokban minden olyan könnyen történik, és kettesben maradtunk a tágas szobában. Levetetted a cipődet és mellém feküdtél, azt mondtad, reggel majd együtt megyünk iskolába. Így is történt. Másnap reggel tényleg együtt indultunk suliba, bár mindkettőnk számára eléggé titokzatos volt, miért is kell iskolába mennünk. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Rajtunk kívül senki sem volt az utcán. Én egy babakocsit toltam magam előtt, amelyben egy fiúcsecsemő feküdt, akivel te egész úton jókat szórakoztál. Beszéltél hozzá, hülyéskedtél vele, gügyögtél és grimaszkodtál neki, ő hangosan nevetett, de egyszer csak elkomolyodtál és azt mondtad:

- Kissé különös nekem ez az egész. Azt hiszem, hogy a múltkorában, amíg egymagamban kószáltam az utcákon és egy elhagyott sikátorban lefeküdtem kissé megpihenni, épp rólatok álmodtam: rólad és erről a kisfiúról. Templomban voltunk, téged és engem a pap az orgona mögé ültetett, ő maga pedig misézni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy te meg én mit is keresünk ott. Ültünk némán, a pap prédikált, a nyáj avagy a parasztpicsa-kórus pedig átszellemültem, ájtatosan énekelt. Jól emlékszem, ahogy elnéztem őket, Joyce szavai jutottak eszembe: "Vénusz ajkai imára fanyarultak. A lélek ismeretfurdalása, a keresztény furdalás lélektana. Ez a kidöglött kurvák istenkereső kora." Miközben én önmagammal évelődtem, a padok közt feltűnt egy kisfiú, aki le-fel szaladgált és hangoskodott. Nem tudtam miért, de úgy éreztem, hogy kötelességem rendet teremteni. Felkeltem és felé vettem az irányt. Nyilván észrevette, hogy közeledem, és elfutott előlem. Kúszni kezdett fölfelé a templom falán, akár egy nagy bogár. Igen groteszk látvány volt. Odamentem hozzá, körülbelül két méter magasságra volt a padlótól, és leemeltem. Visszahelyeztem a padlóra, ekkor pedig felszaladt az oltárhoz. Nem volt merszem utánamenni. Csak álltam tehetetlenül, mézesmázos szavakkal próbáltam lecsalogatni onnan, de mindhiába. Egyszer még rád is vetettem a tekintetem, tőled várva segítséget, de te csak ültél szótlanul az orgona mögött, nem akarózott segítened rajtam. A gyerkőc pedig folytatta a hancúrozást, a végén már felmászott a keresztre. Hiába integettem neki, hogy jöjjön le onnan, nem akart. Másodpercekre úgy éreztem, hogy még incselkedik is velem, jót mulat tehetetlenségem láttán. Rettentően nyomasztó volt a számomra. Végül felkeltél és odajöttél hozzám. A derekamnál fogva átkaroltál, fejed a vállamra hajtottad, és mosolyogva nézted a kereszten egyensúlyozó kölyköt. Ő is visszamosolygott rád. Én meg csak álltam és semmit sem értettem, hol a gyerekre pillantottam, hol rád, és így, mindaddig, amíg fel nem ébredtem... Azt hiszem, hogy ez a kisfiú pont az a gyerek az álmomból. Mondd, nem tudod véletlenül, hogy kik a szülei?

- Ejnye már, csakugyan, hüledeztem - folytatta a lány az álomsztorit -, hát hogy nem tudod?! Mi vagyunk a szülei! Te és én! Ez a mi gyermekünk, mondtam. Azt hiszem, hogy egy kissé megtántorodtál, amikor ezt hallottad, de csakhamar összeszedted magad, rámmeresztetted a szemeidet és nagyokat nyelve megkérdezted: ez az a gyerek, aki Réka lett volna, és csak azért nem lett Réka, mert fiúnak született?! Helyeslően bólintottam, mire te a tenyereid közé emelted az arcomat, jól szemügyre vettél és még csak annyit kérdeztél: Te vagy az, Emese? Még egyszer bólintottam és felébredtem.

- Nem értem. Honnan tudod, hogy pont rólam álmodtál? Sohasem láttál még. A nevemet sem tudod.

- Dehogynem... Szultan Alexandernek hívnak, ugye? Vagy ha úgy tetszik, Zének...

- I... Igen, de honnan tudod? - kérdeztem megrökönyödve.

- Már ismerjük egymást. Nagyon régóta ismerjük egymást.

- Én nem emlékszem.

- Ugyan már. Még regényt is írtál rólam.

- Tényleg?

- Úgy bizony. Tudod, melyik a kedvenc részem? Az, amikor megpróbálod vizuálisan is ábrázolni, hogy mennyire szeretsz. Majd mindjárt elmondom, fejből tudom, talán serkenteni fogja a memóriád működését: Már többször leírtam és megannyiszor kimondtam, hogy az irántad érzett szerelmem határtalan, és ilyenkor egyetlenegyszer sem túloztam, csakhogy úgy látszik, hogy a határtalant is lehet fokozni. A logika alapelvei és szabályai szerint bizonyára nem, de mi köze a logikának és a rációnak mindahhoz, ami az érzelmekkel kapcsolatos? Ezt csak egyféle hasonlat segítségével tudom - már amennyire - kifejezni és érzékeltetni Veled: mondjuk, veszek egy darab papírt és saját elképzelésem szerint rárajzolom a végtelen világűrt, utána melléhelyezek egy másik darab papírt és rajta folytatom a rajzolást, majd a harmadikon és így tovább. Valahogy csak ily módon tudom megközelítően ábrázolni és kézzelfoghatóan illusztrálni azt a fellebezhetetlen és megkérdőjelezhetetlen tényt, hogy annak ellenére, hogy már napok, hetek és hónapok óta határtalanul, de mégis percről-percre jobban szeretlek... Remek! Nem tudok betelni vele - mondta, végighúzta apró ujjacskáit arcomon és szájon csókolt.

- Várj - próbáltam eltaszítani magamtól, de nem lehetett, már teljesen rám cimpelkedett.

- Ugyan mire várjak? Épp eleget vártam már. Menjünk el hozzád, bújjunk ágyba és szeretkezzünk egész éjen át, úgy, mint egykor. Akarod? - kérdezte kacéran.

- Várj! - mondtam ezúttal erélyesebben, tenyereim közé szorítottam az arcát, közelről is jól szemügyre vettem, és majdhogynem elájultam a felismeréstől. - Te... Emese, tényleg te vagy az?

Futottam. Ilyet álmodni, zsörtölődtem magamban. Ez csakis azért lehetséges, mert őrült vagyok. Igen, nem vagyok más, csak egy őrült. De ez nem feltétlenül rossz. Dekadens környezetben, amelyben a hatalmon lévő vallásnak a kávéscsészéből való jóslás számít; amelyben csak szellemileg leépült egyén számíthat tekintélyre; amelynek fő meghajtó ereje az intrikák sorozata, fő eszmei ideálja viszont a pletyka; ahol az érzelmek kinyilvánítása latin-amerikai szappanoperák megtekintésére szorítkozik; ahol a többséget velejéig bűzlő gennyzsákok képezik, akik minduntalan csak nyavalyognak, irigykednek, saját értéktelen álértékrendjükkel összhangban fölényesen gúnyolódnak és híznak, hitvány statiszták, akik minduntalan csak kulisszatitkokról locsognak, holmi abortuszmaradék kispolgárok, akiknek a szeretet csak folklór, akiket boldogabbá tesz a Te kudarcod, mint saját sikerélményük - ami nem csoda, hisz a sikereik többsége szóra sem érdemes zabálásból és piálásból áll -, akik képesek éveken át tetszelegve mosolyogni a képedbe, hogy aztán első alkalommal, amikor lehetőségük adódik rá, kimutassák foguk fehérjét és a hátadba döfjék a kést; hát ilyen csökevény kreatúrák világában bizony nem rossz őrültnek lenni, sőt, valamilyen módon még imponál is.

Futottam. Eszembe jutott, hogy már kerek három esztendeje rendszeresen egy nálam nyolc évvel fiatalabb csajjal álmodom. Már kerek három esztendő telt el azóta, amikor ráébredtem arra, hogy a társadalmi értelemben szép és jó nők hidegen hagynak. Nekem valami más kell, morfondíroztam: egy enyhén labilis, félresikerült arcú, óriásszemű, magas és abnormálisan sovány gyönyörű nőce, akivel szeretkezés közben Kafka munkásságáról és a vallás fenomenológiájáról lehet tárgyalni.

Olyan nincs! - mondogatták sokszor ismerőseim, ezért kénytelen voltam lassan, egyenként lemondani róluk. Egyedül csak a lányról nem tudtam soha. Nem tudtam, mert azzal egyidejűleg önmagamról mondtam volna le, mindarról, amiért érdemes volt megszületni és leélni egy életet ezen a lepratelepen, amit általában emberi közösség álnéven emlegetnek. Persze, fennállt a veszély, hogy én tévedek és a többieknek van igazuk, de tapasztalataim és főképp intuícióm, ami még sohasem csalt meg, arra ösztökéltek, hogy ne dőljek be szűklátókörű embertársaim konyhafilozófiájának. Tisztában voltam azzal, hogy szemükben nagy mértékben őrültnek számítok, mazochista, mondogatták rólam a hátam mögött, pedig épp az ellenkezője volt az igaz: ha összejöttem volna egy másikkal, csak akkor szenvedtem volna igazán - egy fedél alatt élni olyasvalakivel, akit nem szeretek minden mennyiségben, ez jelentette számomra a poklot. Világot akar váltani, gúnyolódtak felettem, miért nem fogadod el a tényeket olyanoknak, amilyenek, kérdezgették tőlem, de én minduntalan csak a fejemet ráztam, attól még, hogy valamit sokan elfogadnak, az nem jelenti, hogy az jó is, nekik sem, de főleg nekem nem, mondogattam vissza; nem akartam én világot váltani, tudtam, hogy arra képtelen vagyok, de ha mást nem is, megváltoztoztathattam saját életetemet, vagyis nem voltam kénytelen beilleszkedni; ha egy napon beilleszkedem, akkor az csakis Őmiatta lesz, ígértem meg magamnak, nélküle nem érdekelt a külső világ.

Futottam. Három szürke autóbusz tűnt fel előttem. Már mindhárom készen állt az indulásra. Na most akkor buszozni fogok, döntöttem határozottan. Az egyikben kellene lennie az én csoportomnak, fordult meg a fejemben, bár fogalmam sem volt, vajon milyen csoporthoz tartozom is én, ha egyáltalán tartozok még valamihez és valakihez. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy tényleg elpocsékoltam az időmet, ha az létezett egyáltalán, mintha mindenhez tartoztam volna, csak az emberi társadalomhoz nem, szinte öntudatlanul fogadtam el Goethe ama tanácsát, hogy a legkisebb társasághoz tartozz!

Amíg én futás közben önnön töprengéseimmel viaskodtam, valaki a nevemet kiáltotta. Tétovázás nélkül beugrottam abba a buszba, ahonnan a hang érkezett. Szabad ülőhelyet már nem találtam, így hát megkapaszkodtam egy csőben a fejem felett. A busz elindult. Lehajoltam és ziháltam. A körülöttem lévő levegőt a számból áradó nehéz lehelet párája hatotta át. Legszívesebben elaludtam volna, de ismét megütötte a fülemet az a hang.

- Zé.

Felnéztem. Egy régnemlátott ismerősöm közeledett felém.

- Te is velünk tartasz? - kérdezte.

Csak akkor néztem szét magam körül. Az utasok nagy részét ismertem, de ezek a ledér életű senkik közül aligha tartozott valaki is az én elképzelt csapatomhoz. Hogy tudtam csak így eltéveszteni, töprengtem magamban. Két lányra esett a tekintetem. Szinte biztos voltam benne, hogy rólam tárgyalnak. Csúfondáros arckifejezésük csakis erre utalt. Bestiák, duzzogtam. Undorodtam tőlük, akárcsak a többiektől. És amíg az Egy fiatalember vívódásai című elképzelt színdarab főszereplőjének - az üldözött én-nek - a pszichikai profiljét vázoltam fel magam előtt, megpillantottam Őt. Alig hittem a szememnek. Egy fogódzóba kapaszkodva a busz középső ajtaja előtt állt. Észrevette, hogy figyelem. Tekintetéből idealista szenzualizmus áradt. Egy ideig szemeztünk, majd, néhány személyt félretolva utamból, odabátorkodtam hozzá.

- Szia - mondtam neki. - Kérsz? - kérdeztem tőle és nadrágzsebemből előhúztam egy joint-ot.

- A marihuánafogyasztás tartós pszichofizikai következményekkel jár - mondta.

- A túlmértékelt marihuánafogyasztás. A túlmértékelt marihuánafogyasztás jár tartós pszichofizikai következményekkel, akárcsak a túlmértékelt alkohol-, cigi-, disznóhús-, kávé-, édesség-, TV-híradó-, B-vitamin-, ideg- és fájdalomcsillapító-, latin-amerikai szappanopera- és egyéb más-fogyasztás is. Az Istenen kívül minden relatív.

- És a szerelem?

- Arról beszélek, nem?

- Nem tudom.

- Ezt már az éjjel megbeszéltük.

- Én nem emlékszem rá, sőt, azt se tudom, hogy ki vagy.

- Dehogynem, még regényt is írtam rólad - mondtam, és meggyújtottam a joint-ot.

- Te telefonáltál a múltkorában? - kérdezte, és átvette tőlem a füstölgő tekercset.

- Igen. Életpályám legeltökéltebb mozzanata az volt, amikor félretéve az előítéleteket, felhívtalak. Földi létezésem legjelentősebb momentuma pedig az volt, amikor az éjjel leültem Veled beszélgetni.

Nem szólt semmit. Kidüllesztett szemekkel, kissé izgatottan hallgatott. Még egy utolsót beleszívtam az anyagba, a csikket a talpam alá dobtam, reszkető ujjaimmal a fogódzón keresztül átfogtam az övéit, és tovább folytattam monológomat.

- Életem legboldogabb pillanata ez a mostani, amikor, győzedelmeskedve tunyaságom felett, először érintem meg meleg tenyeredet. Rólad írt művem legelgondolkodtatóbb fejezetében álmomban szembekerülök az Istennel. Akkoriban tényleg szőttem egy ilyen álmot, s benne a szembesülés bizonyos következményeket vont maga után: először is megváltoztatta a fizikumomat, de lényegében még a világszemléletemre is hatást gyakorolt. És a valóságban ezt követő lelki elváltozás? Néhány nappal később következett be, akkor, amikor megpillantottalak a sokaságban. Miután már megírtam azt. Írói poénkodás ily módon válik látnokisággá, vagy csak puszta megérzésről van szó? Nem tudom, de úgy érzem, hogy életem összes másodpercének - bármivel is ütöttem el azokat - egyetlen közös céljuk volt: megismerni, még szabatosabban fogalmazva: felismerni Téged. Közel egy évtizeddel ezelőtt írtam egy verset, amelyben egy szerzetes álmában összetalálkozik az Istennel, aki nőalakban jelenik meg előtte. A lelkész néhány napig sem iszik, sem eszik, még csak nem is beszél senkivel, utána pedig szép csendesen elhalálozik, csupán egy frappáns szövegű búcsúlevelet hagyva maga után az oltár előtt kinyúlt, meztelen testén: Búcsúzom, szerelmes lettem. Az én álmomban az Isten végtelenül tündöklő fényességnek tűnt, amit nem volt alkalmam részletesebben megvizsgálni, mivelhogy felébredtem. A valóságban Te jelented számomra ezt a határtalanul tündöklő fényességet, amely nélkül az örökös sötétben való matatásra vagyok ítélve és a céltalan bolyongás rabja vagyok. Felébredtem, hogy az Istent áthozzam a realitásba? Fantazmagórikus regényemet csak azért írtam, hogy ontológiai megalapozottságot készítsek elő az életemben bekövetkezendő történéseknek? Mindez csak véletlen egybeesés, vagy benne van a gondviselés keze? Utólagos bemagyarázás önmagamnak, vagy intuíció? És még nagyon sokáig elbíbelődhetnék a megnevezésén, bizonyára sohasem fogom azt a kellőképpen - egy kis adag szkepszis nélkül - bárhová is besorolni; egy dolog azonban biztos: ha van Isten, ha létezik Nő a Földön, ha található sorsomból fakadó feladat a számomra és ha valamilyen életcéllal rendelkezem, az egyszemélyben csakis mind Te vagy.

- Hogyan kezdődik?

- Mi?

- A regény.

- Azonnal elmondom: az utca sötét részéből érkezem. Cipőm halk kopogása felveri az utca néma csendjét, azt a csendet, amely siketítő módon kínozza a lelkem. Torkomban érzem a szívem, úgy ver, úgy dobog, hogy pillanatokra azt hiszem, megfulladok tőle, vagy legalábbis szétrobban a mellkasom. Olyan átláthatatlan homály vesz körül, hogy semmit sem látok magam előtt. Szemgolyómhoz közelítem mutatóujjamat, de így se megyek semmire. Hosszú, sötét kabátom zsebében cigarettásdobozomat morzsolom, szívesen rágyújtanék egy szálra, de félek, nehogy azzal eláruljam hollétem. Csak nagyokat nyelek és olykor mélyen felsóhajtok, olyankor is ügyelve arra, hogy ezt a lehető leghalkabban tegyem.

- Már emlékszem! - kiáltott fel a lány. - Telefonhívásod után a következő álmot szőttem: egy sarki ház kopott falához dőlve vártam Rád. Az újgótikus divat szerint szabott hosszú fekete kabátom gallérja mögé bújtattam hosszú, hullámos fekete hajtincseimet és idegesen toporzékolva a körmeimet rágcsáltam. Elmémben önvádak sorozata halmozódott fel: elmulasztottam időben kiérlelni személyiségemet, lebecsülően kezeltem a lelkem, úgy véltem, nincs is rá szükségem, anyagcentrikus világomban anélkül is leélhető egy élet, és eme felületességem most bumerángként vág vissza. Szem elől tévesztettem azt az ősi posztulátumot - ma már az emberek nagy részéről babonaságként kezelt hitet -, mi szerint követni kell bensőnk vezénylését, mert ha túlságosan elhanyagolod és együgyűen kezeled azt, előbb-utóbb vállalnod kell a következményeket: ha megbuktatod gyermekkori angyalaidat, azok a későbbiekben kétségtelenül démonokká változnak. A modern ember semmit sem tanult meg elődeitől, mondhatni, hogy még azoktól is balgább. Megnyeri a világot, de lelkében kárt vall, ahogyan a kereszténység megalapozója figyelmeztetett. Elszörnyed egy-két ó- és középkori kínzásmódon és közben nem veszi észre, hogy éppen a modern és jelenlegi háborúk a legbrutálisabbak és a legmorbidabbak. Emberi téren már ősidők óta semmi sem változott, csupán csak a technika fejlődött és annak következtében csak átminősült, de még véletlenül sem tűnt el semmi, ami jellemezte a modern emberiség mögött lévő korszakok árnyoldalát. Higiénikusabb körülmények között élünk, és ennek köszönhetően nincs pestisjárvány, de van aids, sars, madárinfluenza és ki tudja, még hány fajta, a számunkra még teljesen ismeretlen nyavalya. Attól, hogy egyes nőket nem ráncigálnak ki éjjelente férjeik mellől az ágyból, és nem viszik ki őket a térre, ahol szakrális körülmények között nyilvánosan, máglyán elégetik őket, mint boszorkányokat, az még nem jelenti azt, hogy ma nincsenek boszorkányok, és még kevésbé jelenti azt, hogy nem égnek. Érdekes volna kiszámítani, hány boszorkány égett el a huszadik században csak a két világháború, számtalan lokális fegyveres összetűzés, számos tűzvész és nem kevésbé közlekedési baleset áldozataként, és összehasonlítani ezt a számot a XVIII. században - a boszorkényégetések aranykorában! - máglyára vetett nők számával... A benső legalább annyira fontos, mint a külső, csak könnyebb eltitkolni - ideig-óráig; ahogyan a régi bölcsek tanították: amit kidobsz magadból, az fog megmenteni; amit magadban hagysz, az fog elpusztítani. Túl sokáig nem illettem figyelemmel a lelkem és érzelmeimet, amelyek elhagyatottságukban lassan bosszút forraltak ellenem, sötét szörnyetegekké szublimálódtak, és, hogy a dolog még fájóbb legyen - materializálódtak, és most onnan leskelőznek rám, ahol én a legjáratosabb vagyok: az anyagi világból...

De még mielőtt a lány befejezhette volna meséjét, ismét megjelent a már említett ismerősöm.

- Az éjjel rólad álmodtam - mondta. - Gyerekek voltunk. Mi mindannyian - karjával egy kört rajzolt a levegőben. - Egy nagy szobába csuktak be bennünket, szerteszét a szőnyegen különféle játékok hevertek szétdobálva. Volt köztük egy műanyagból készült pisztoly is, amitől mindannyian féltünk, egyikünk se merte felvenni. Egyikünk se, kivéve téged. Azt hiszem, te voltál köztünk a legalacsonyabb, kis ártatlan kölyök, de amikor megragadtad a fegyver markolatát, mindannyian tartani kezdtünk tőled. Mintha mindannyian egyidőben kapcsoltunk volna, hogy valódi pisztoly került a tulajdonodba. Te, mit sem törődve hirtelen támadt ijedtségünkkel, sorban mindenkire rászegezted a fegyvert. Ekkor megjelent egy idős bácsi, aki, páni félelemmel sündörögve körülötted, megpróbálta kiszedni a kezedből, mielőtt még valakit megsebesítesz. Ez téged egy kissé feldühített, és nemcsak hogy nem adtad ki a kezedből a pisztolyt, hanem ezentúl, ha valakire rászegezted, még a ravaszt is meghúztad. Elszörnyedve figyeltünk, annak ellenére, hogy egyszer sem sült el a fegyvered. Tudtuk, hogy csak azért nem, mert csak egy golyó van benne. Vajon kit fogsz lelőni, tűnődtünk. Végül is megtudtuk: Őt lőtted le - görbe ujját a mellettem lévő hajadonra szegezte. - Egy hatalmas dörej közepette a gyomrába eresztetted a golyót, amitől Ő hátraesett, de te nem riadtál meg, sőt: még hangosabban hahotáztál. A többi gyerek, én is, sírva fakadtunk, vegye már el tőle a fegyvert, könyörögtünk a bácsinak, de az nem tudta, hogy mitévő legyen: nem tehetem, nem tehetem, kiáltozta tehetetlenül, van egy ősz hajszála, az a kiválasztottak jele, semmit sem tehetek ellene... Erre felébredtem. Elcsodálkoztam, honnan jutottál ennyi év után az eszembe, de amikor reggel megpillantottalak, ahogyan a buszra futottál, azonnal kikristályosodott előttem minden, főleg most vagyok tisztában magammal, amikor látom, hogy éppen a kedves barátnőnket környékezted meg - mondta, ezzel ocsmonda ujjaival a hajamba túrt, bogárfekete hajszálaim közt megkereste azt az egy ősz hajszálat, és felmutatta a többieknek. - Idesüssetek! - kiáltotta.

Szétnéztem, és láttam az utasok rámirányított megvető tekintetét. Láttam szemük fehérjében az őrületet, bár mindig én voltam az, aki őrültnek számított. Nem tudtam, miért számítok annak, bár néha jómagam is annak éreztem magamat. Csak azt nem értettem, vajon mivel is érdemeltem ki ezt a címkét. Lehunytam szemem. Tombolt bennem minden. Tudtam, hogy meg kell szabadulnom tőlük.

- Gyere velem, Te hozzám tartozol - mondtam a megrökönyödött lánynak. - Kérlek, ne vedd be ennek a feslett erkölcsű csőcseléknek, ezeknek a farizeusoknak a hebehurgyaságait és acsarkodását. Tudod, a buddhista eredetmondák, a Dzsátakák, óva intenek: Aki irigy, viszályszító gazok rágalmát elhiszi, az végül... Nem, nem akarod tudni, hogy az ilyen hol fogja befejezni az életét. De ugyanabban a szentkönyvben a következő ének is megtalálható: Ha összegyűlnek ezer meg ezer szám, s üvöltik száz évig a balgaságot, egyetlenegy, ki a lényeget érti, többet ér, mint együttesen a többi.

- Azt akarod mondani, hogy te egymagad többet érsz mindenkinél, aki ebben a buszban van?

- Tényleg nem érted, vagy csak játszod az eszed? Nézz a lelkedbe és ott keresd a választ. Te legalább, ezzel a hústömeggel ellentétben, megteheted ezt!

- Én is ennek a hústömegnek a része vagyok.

- Nem vagy! Csak a tested az! És mi a test lélek nélkül?! Romlandó, rothadó és múlandó anyag, hús, vér és szar lakhelye, mindenféle betegség és szenvedés fészke, rovarok és férgek gyűjtőhelye, szemétgödör martaléka, temető táplálója!

- Lehet, de mi a lélek test nélkül?

- Ki beszélt a testetlen lélekről? Én csak a lélektelen testről szóltam. A kettőt még véletlenül sem szabad összetéveszteni. Vagy te is őrültnek nézel? - kérdeztem és ujjaimat lágyan végighúztam enyhén hullámos, fekete hajtincsein.

Eszembe jutott, hogy a Kutyát is őrültnek nézték embertársai. Csak azért, mert hordóban lakott, nyilvános helyeken maszturbált, szobrokat kérdezgetett ki, ily módon edzve magát, hogy úgyis hiába kérdez, és mert fényes nappal is égő lámpással járt-kelt, fennhangon hirdetve: "Az embert keresem!" Amikor Nagy Sándor elébe állt és azt mondta neki, kérjen tőle bármit, szívesen teljesíteni fogja a kívánságát, ő csak annyit mondott a nagy hódítónak: "Menj előlem, mert eltakarod tőlem a Napot."

- Nem mehetek veled - mondta halkan -, de még ha tehetném is, hogyan?! Nem hagyhatjuk el a járművet.

- Hol írja?! - kiáltottam el magamat felindultságomban, odacsoszogtam a vezetőhöz, és megkértem, engedjen ki, de az csak annyit mondott, hogy lehetetlen, hisz most nem tud megállni.

- Csak a célban lehet megállni - világositott fel.

De nekem semmi kedvem sem volt bejutni abba a célba, amely felé ők törtettek. Visszavánszorogtam a Nőhöz és elmeséltem neki, mit mondott a vezető.

- Ugye megmondtam szépen?

Nem fűztem kommentárt kijelentéséhez. Erősen magamhoz szorítottam és megcsókoltam.

- Hogyan fejeződik be a regény? - kérdezte, miután ajkaink elváltak egymástól.

- Majd kint elmondom.

Egész testem reszketett. Ökleim összeszorítottam és összeszedtem az összes bátorságomat. Így is, úgy is csak egy őrült vagyok a szemükben, gondoltam. Még egyszer, utoljára, átfutottam tekintetemmel rajtuk, majd megragadtam a lány kezét és nekirohantam vele a legközelebbi ablaküvegnek. Nagy durranás közepette az országúti porban találtam magamat. Ájult állapotban egy különleges álmot szőttem.

A lánnyal egy sötét utcasarok mögül leskelődtünk.

- Hol vannak? - kérdeztem.

- Mindenhol - válaszolta a lány, és kezével egy kört rajzolt a levegőbe.

- Én senkit sem látok.

- Én sem, de ettől függetlenül tudom, hogy itt vannak körülöttünk és epedezve leselkednek ránk - mondta és sírva fakadt. - Mindenért én vagyok a hibás. Sohasem tudtam egyensúlyt teremteni környezetem és önmagam között. Végletből-végletbe ugrándoztam, közben mindenkit megbántottam magam körül, ez a büntetésem, menj, míg teheted, és hagyj magamra... Már így is sok fájdalmat okoztam neked.

- A fájdalomra is szükség van, hogy jobban tudjuk értékelni azt a pillanatot, amikor semmi sem fáj - válaszoltam neki. - Egyébként pedig a legboldogabb perceimet is neked köszönhetem, és nem hagylak magadra, bármi történjék is. Figyeld, a tőlünk jobbra lévő utcában működik a világítás. Azt javaslom, hogy menjünk arra. Mit szólsz hozzá?

A lány csak megrázta a fejét.

- Csinálj, amit akarsz, úgyis hasztalan minden törekvésünk.

- Ne legyél ennyire kiábrándulva. Gyere - ezzel megfogtam a lány kezét és óvatos léptekkel kivezettem őt a sötét utcából a világosba. Mindössze csak kétszáz méterrel haladtunk el, amikor mögöttünk emberfejek kezdtek kidomborodni. Nem volt visszaút. Közben az udvarokban is, amelyek előtt elhaladtunk, kisebb-nagyobb nyüzsgést észleltünk. Hátrakanyarítottam a fejemet: a váratlan jövevények már alig ötven méternyire voltak tőlünk. Erősen megszorítottam a lány kezét, és hirtelen felkiáltottam:

- Fussunk!

Futottunk is. Elszökni, elbújni minden ismert és ismeretlen ragadozó fenevad és bármilyen más veszély elől. Lélekszakadva loholtunk, miközben az udvarokban összegyűlt emberképű sziluettek piszkaikkal dobáltak bennünket: ürülékes alsóneműkkel, gennyes fáslikkal, disznóbélbe tömött epe- és vesekövekkel, tüdővészesek zsebkendőbe csomagolt köpeteikkel, leokádott plédekkel, zacskókba gyömöszölt baromfibelsőszervekkel, üres üvegekkel, zsákokba kötött szeméttel, taknyos és véres zsebkendőkkel, döglött patkányokkal, agyagos sárral, megszáradt macskatetemekkel, kivájt szemű színes papagájokkal, ránk zúdították a vödreikben összegyűjtött jószágdudvát, moslékot és vizeletet, mindeközben harsányan kacagtak és különféle más fülsértő és lélekgyötrő hangokat eregettek magukból.

- Erre! - mondtam, megrántottam a lány kezét, és a tőlünk jobbra elnyújtózó temető irányába vezettem.

- Hová vezetsz?! - méltatlankodott lélegzetét veszítve a lány.

- Megkerüljük a temetőt, arra úgysem jár senki, így még megmenekülhetünk az átkozottaktól.

A lány elengedte a kezemet, megállt, lehajolt és mélyen zilálva, levegőért kapadozva mondta:

- Még mindig nem tudsz belenyugodni a vereségünkbe? Még mindig nem látod, hogy minden törekvésünk hiábavaló? Te még mindig nem érted... Sohasem értetted. Ha valamivel egyáltalán nem rendelkezel, akkor az a társadalomérzet. Az nálad a nulla szintjén van. Nem csoda, hogy sohasem sikerült tartósabb emberi viszonyt kialakítanod, túlságosan elvont vagy. Még mindig nem látod őket? Nem azért leselkednek rám, ránk, hogy végigkísérjenek tekintetükkel... Az előzőek csak csúfot űztek belőlünk, a valódi szörnyetegek még csak ezután csapnak le ránk. Nézzél szét.

Megálltam a járda szélén, és szétnéztem magam körül. A lánynak igaza volt. Minden oldalról, minden irányból fogukat vicsorgatva, vérengző, tigrisképű kopók közeledték felénk. Sárgában feketéllő szemük gyilkolásra készen csillogott-villogott, kápráztatóan szikrázott az éjszaka delejes szürkeségében.

- Istenem, mekkora a gonosz hadserege... - dadogtam.

- Szépen mondtam, de nem hittél, elmehettél volna, elszökhettél volna, ők csak engem akarnak, de te önfejűen vállaltad az én sorsomat, én pedig képtelen voltalak megakadályozni abban... - mondta a lány, de a torkán akadt a szó, és sírva a földre rogyott.

Felsegítettem és átöleltem.

- A te sorsod az én sorsom is. Ezek a vérünkre szomjas fenevadak pedig Téged is és Engem is megölhetnek, széttéphetnek és felfalhatnak, de Minket - kettős számban! - soha, semmilyen emberi- vagy emberfeletti erő nem fog megsemmisíteni.

- Ígéred? - kérdezte szemét dörzsölgetve.

- Ígérem - válaszoltam, tenyeremmel letöröltem a könnyeit és megcsókoltam őt.

Amikor kinyitottam a szemem, a tigrisképű kopók már csak néhány méterre álltak tőlünk és ugrásra készen, egymás mellé tobzódva vártak. Tekintetükből elvakító sugarak villóztak.

- Gyertek csak, na gyertek, ti vérszomjas fenevadak, apró tetvek, kivel kezdjem? - mondtam elkeseredetten, a lányt magam mögé állítottam és kabátom belső zsebéből előhúztam egy hosszú konyhakést; az ember a legvégén mindig elérkezik addig a pillanatig, amikor már nem tudja magában tartani az éveken keresztül benne felgyülemlett és összesűrűsödött keserűséget. - Na gyertek, mire vártok? - noszogattam ellenségeimet, összevissza hadonászva fegyveremmel.

A tigrisképű kopók nem sokat kérették magukat, az egyik azonnyomban rám vetette magát, de készen álltam a védekezésre, bal kézzel elkaptam támadóm nyakát, a jobbal pedig dühösen a markolatig torkába nyomtam a késem.

- Nesze neked - dohogtam, miközben újra és újra áldozatomba nyomtam a késem. - És ti? - szóltam oda a többieknek -, mire vártok? Épp elegem van az életből ezen a seggnyalók- és gerinctelen lapostetűk-lakta lídérctanyán!

Két kutya előrelépett a falkából, és vadul rám vetette magát. Hátraestem, de szerencsére sikerült megtartanom kezemben a késem, és mielőtt még egyikőjük is ütést mért volna rám, egy ügyes mozdulattal arrébb ugrottam, és a hozzám közelebb lévő támadó oldalába vágtam a pengét. A sebzett állat felordított, de ez mit sem ért nekem, tovább döfködtem bele a fegyverem.

- Dögölj meg, te átkozott! - üvöltöttem. - Mindnyájótokat kinyírlak, gennyes tetvek! Átkozni fogjátok a pillanatot, amikor nyomorult anyátok izzadt combjai között kinyomott benneteket erre a világra!

A másik támadó közben a lánynak esett. A lány megpróbálta ellökni magától, de sikertelenül. Felpattantam és a rémísztően rikoltozó tigrisebre vetettem magam, de ekkorra már a többiek is beleavatkoztak az összecsapásba, és akármennyire hadonásztam és rúgkapáltam, és bármennyire is mértem rájuk az ütéseket, csakhamar letepertek és otthagytak tehetetlenül az úttesten, ők pedig valamennyien - százan, ezren, ki számolná meg őket - a lánynak rohantak. Csak nézni tudtam, nézni, és kínkeservesen sírni. Milyen hatalmas a Gonosz hadserege, futott át megviselt idegzetemen. A lánynak néhány percen belül már csak az emléke maradt és az út szélére vetett - az újgótikus divat szabása szerint varrt - hosszú, fekete kabátja. Egy pillanatra sikerült elkapnom fájdalomban és révületben vonagló arcát, láthattam még egyszer, utoljára, a nyirkos kis melleket, amelyeket egy kézcsapással letépett az egyik tigrisképű kopó mancsa, néhány másodpercig még hallhattam a lány sikolyát, de utána minden elcsitult, csak a lelkemet mardosó fájdalom vált elviselhetetlenné. Fizikai fájdalmat éreztem a lelkemen, nagy erőfeszítések árán odakúsztam az egyik áldozatomhoz és kiemeltem belőle a késem. Így vártam ellenségeimet - teljesen feltöltődve az irántuk érzett gyűlölettel. A szeretet szertefoszlása rendszerint gyűlölettel tölti ki a hiányos lelket. Egyáltalán nem szabad lekenyerezően kezelni ezt az önromboló érzést, mert igen gyakran sokkal nagyobb intenzitású, mint amilyen az őt megelőző nemes érzés volt.

- Gyertek, kutyák, gyertek, néhányótokat úgyis a pokolra juttatom - csalogattam és provokáltam ellenségeimet, hisz már nem volt mitől tartanom, nem volt mit elvesztenem, mert ami a legfontosabb volt az életemben, azt már úgyis elvesztettem.

A tigrisképű kopók, miután végeztek a lánnyal, lassan ismét falkába tobzódtak és farkasszemet nézve velem, várták vezérük jeladását, hogy mindenestül lesújtsanak rám.

- Gyertek csak, gyertek, dirib-darabokra téphettek szét; mindazok után, amit az életemben el kellett viselnem, ez már úgyis csak kegyelemdöfésnek számíthat.

Feltápászkodtam és felpillantottam az égre. Egy szürke felhőgomoly úszott felettem. Hosszasan elnéztem. Csak miután kissé felocsúdtam álomvilágomból, akkor vettem észre a tőlem néhány méterre kiterült, már bomlásnak indult tetemet. Térdre estem előtte és tenyeremmel megcirógattam a kedves arcot.

- Pont így - válaszoltam utolsó kérdésére. Felsóhajtottam és ezúttal én kérdeztem. - Hol a jobb karod? Elszakították tőlem? Vagy én szakítottam el tőlük többi részeid?

Kérdéseimre nem érkezett válasz. Ismét fogalmam sem volt, hogy az Isten mi szándékból teremtett, sejtelmem sem volt affelől, vajon mi a küldetésem az életben. Már nem voltak céljaim, nem voltak vágyaim, szertefoszlottak reményeim és álmaim; nem volt senkim, nem volt semmim, lehet, hogy én sem voltam, csak képzeltem. Lehettem volna boldog is, gondoltam, de lehetnék még ámokfutó vagy akár kamikázé is, a lehetőségek kimeríthetetlenek, de én csak egy őrült vagyok, aki még azzal sincs tisztában, hogy ez egy dicsőségre méltó titulus vagy csak egy átok. Különösebb szertartás nélkül elhantoltam a legdrágább személy földi maradványait, szétnéztem magam körül, majd...

Futottam. Egyedül. Céltalanul. Gépiesen szedtem a lábaim. Koromsötét és titokzatos erdőkben bújdostam. Szerzetesi fogadalomban éltem és meghatározott szándék nélkül kóboroltam. A lélek ösvényeit tapostam. Egy verőfényes délutánon felkapaszkodtam egy magaslatra. Teljesen elámított az elébem tárult látkép. Egy mezőre kerültem. A fű halványan zöldellt és az andalító fűszálak között vérvörös virágok díszelegtek. A halványkék égen bárányfelhők úsztak, és én első ízben pillantottam meg a Napot sárgában. A bokrok, fák és cserjék között különböző állatok ugrándoztak. Boldogan pihentettem rajtuk fáradt tekintetemet. Átöleltem egy őzet, amely teljesen hozzámsimult, és arra gondoltam, hogy ki kellene találni egy Istent, aki helyettesíteni tudná a tudományt, ezt az emberi tehetetlenség csiszolására kitalált roppant rendszert. Erre annál is inkább szükség van, mert a lelkek száma a Földön már ősidők óta nem változott, miközben az embereké többszörösen megsokszorozódott. Vagy ha ez lehetetlen, akkor legalább meg kellene alapítani a Cinikus Írók Akadémiáját.

Letelepedtem a harmatos fűbe egy mangófa alá, és a tarka-barka ligetben gyönyörködve s a természet zsongását élvezve elmondtam személyes hegyi beszédemet.

- Az idő csak képzelet, mondtad. Akkoriban olyan volt az illatod, mint a frissen készült tökösrétes nagyanyám konyhájából. Biztos emlékszel rá, te is etted. Éhséget és gyönyört láttam csillogni lázongni kész bogárszemeidben. Rémes, mondanád most, de akkoriban egyfolytában csak azt ismételgetted: érdemes? Másnap kirándulásra mentünk a szabadba. Elnyújtóztál a szentjánosbogaraktól foszforeszkáló száraz avarban. Végtagjaid szétdobtad, akár egy tüzelő szuka. Zavarban voltam. Nevettél rajtam. Azt mondtad: ma, holnap vagy száz év múlva, nem mindegy? Hallgattam. Hallgattalak. Talán túl sokáig. Mire föleszméltem, te is elhallgattál. Bogaraktól kizsigerelt tested könnyűnek tűnt karjaimban. Ez ma történt, tegnap vagy száz évvel ezelőtt? De nem mindegy? Azóta is itt kuporgom elképzelt sírod előtt, és beképzelem, hogy élek. Még mindig élek, mondanám most neked, de te már régóta tudod, hogy az idő csak képzelet. Értelmünk és ösztönünk ölelésének tébolyából eredő fantazmagória a halál szolgálatában...

Elaludtam.

Futottunk. A barátnőm és én. Ő szaladt előre, én pedig követtem. Apró lábacskái a magasba csapták a vizet, gyakran jól lefröcskölt, de engem nem zavart, észre sem vettem, csak a feneke vágásába kissé becsúszott piros bikinialsóját bámultam. A tengerparttól alig ötven méternyire, ameddig csak a szem ellátott, állig felfegyverzett katonák sorakoztak végig. Álltak némán és tátott szájjal követtek bennünket tekintetükkel, bár tudtam, hogy én nem nagyon érdeklem őket, Őt akarták csak a magukénak tudni. Feketében sárgálló szemgolyóik erről árulkodtak. Nyálukat csorgatva figyelték kecses mozdulatait és dús idomait, de Ő rájuk sem hederítve, elegánsan szökdécselve, olykor fel-felkacagva, továbbfutott. Eszembe jutott, hogy egyszer magyaráztam neki, hogy összehasonlítva a Világmindenséggel, alapjában véve mi egyenként valamennyien kis semmik vagyunk: összevissza lődörgő nanopontocskák, az Univerzum elidegenedett kreatúrái; és mégis, mennyire különbözünk egymástól, mennyire külön-külön mikrokozmosz, entitás, szubjektum (már aki) vagyunk mindannyian. Pont emiatt, mert különbözünk egymástól, magától értetődik, hogy egymásközti kapcsolataikban az emberek kisebb-nagyobb mértékben színészkednek, megjátsszák a többiek részéről elvárt szerepüket. Háttérbe szorítják, elsorvasztják, drasztikusabb esetekben lenullázzák valódi kívánságaikat és vágyaikat, vagy legalább lefaragnak belőlük valamennyit, és megkísérelnek beilleszkedni. Valamennyi társalgás, kommunikáció, baráti összejövetel - ha eléggé a végére járunk - újabb meg újabb színészkedést, képmutatást és tetszelgést von maga után. Az emberiség - főképp ez a posztmodern - aligha nevezhető másnak, mint egy vándorcirkusznak. Számtalan kis színpadot állítottunk fel magunknak és hol akarva, hol akaratlanul játszogatunk rajtuk. Ha viszont valaki képtelen eljátszani a társadalmilag előírt és közösségi szinten megkövetelt szerepét, azt hülyének, bolondnak, őrültnek nyilvánítjuk/nyilvánítják... Tudod, mondtam neki, szellemileg elszegényedett, érzelmileg elzüllött, fizikailag elkorcsosult környezetünkben, társadalmunkban, emberiségünkben az embert melegség árasztja el, ha rájön arra, hogy mégsincs teljesen egyedül a Világegyetemben, hogy létezik valaki, aki minden téren, minden szempontból a teljes mértékben a kiegészítőjének - testi, lelki, szellemi párjának - számít. A szerelem az a kíméletlen elemi erő, amely tetőtől talpig, egész emberségedet minden ízében áthatóan leteperi, átminősíti, feloldja gátlásaidat, kinyitja lelki szemeidet, sárba tiporja előítéleteidet, szétrombolja és pozdorjává aprítja az elefántcsonttornyot, amelyben azidáig akarva/akaratlanul elzárkózva tartózkodtál, lehámozza Én-edet, lesöpri rólad mindazt, ami a civilizáció és közösséged hordalékából rádragadt, neki köszönhetően visszenyered saját magadat; ösztöneid többé már nem béklyók, hanem hajtóerők, és mindaz, ami másnak - és máskor még Neked is - őrültségnek tűnik, most szakrális rítussá minősül: ha épp arra van kedved, akkor reggel ötkor táncra perdülsz vagy futásnak eredsz a tengerparton, ha szükség van rá: hazudozol, könyörtelenül szétfröccsented talpad alatt az íratlan konvenciók tömkelegét, mert most te TE vagy, csak TE és senki más, megjátszod önmagad, mert kiegészítőd mellett nincs szükséged semmiféle álarcra, amelynek elengedhetetlen viseletét emberi környezeted megköveteli Tőled - nézz csak szét magad körül! Kérlelhetetlenül és irgalmatlanul átgázolsz mindenféle emberszülte akadályon: szokáson, általánosan bevett erkölcsi normán, rosszmájú pletykán, közhelyektől hemzsegő bunkófilozófián, kegyetlenül letaposod őket, csakhogy TE lehessél újra: Te, az igazi; Te, a valódi; Te, az ősi; Te, a Megismételhetetlen; Te, a tudatosan ösztönös; Te, a testileg-lelkileg mezítelen; Te, a szabad; Te, az isteni... Imádlak, Te! Mosolyogva megfordult és csak annyit mondott: bukjunk, és a következő pillanatban már bele is vetette magát a hűs hullámokba. Én utánaugrottam. Pont oda, ahol gyűrűzött a víz. Buktunk. Egyre mélyebbre és mélyebbre merészkedtünk az áttetsző, kristálytiszta folyadékban. Csodálatos volt. A vízből figyeltük a tenger morajlását, a színes halacskák táncát a tengeri fövenyben, a dagály érkezését jelző algák himbálózását. Észre sem vettem, mióta vagyunk odalent, öntudatlan, extatikus állapotomból csak akkor eszméltem föl, amikor intett, hogy gyerünk fel a felszínre, de nekem eszembe jutott, hogy ott mi vár ránk, és semmi kedvem sem volt hozzá, ezért még mélyebbre mentem. Mondhatnám, túl mélyre. Mire ismét föleszméltem, már késő volt. Minden erőmet beleadtam, úgy röpültem fölfelé, de mielőtt még a fejem a víz felszínére került volna, megmeredtem. A vízben lebegtem, alig néhány méterre tőlem Ő is ott lebegett felettem - lábaival jobbra-balra ficánkolt. Piros bugyija még mindig benne volt feneke vágásában. Ki akartam szedni onnan, megigazítani rajta, de nem tudtam felemelni a karomat...

Álmomból különleges segélykiáltások ébresztettek fel.

- Zé!

- Zé, segíts!

- Tegyél már valamit!

- Segítség! Zé!

Arra fordultam, amerről a kiáltások érkeztek. Egy homályos autóút jelent meg előttem, amelyen egy szürke autóbusz robogott. Éppen az, amelyből egykor kiugrottam, kiugrottunk. Néztem, de nem láttam rajta az általunk ütött lyukat. Úgy látszott, hogy benőtt. Az autóútra vetettem a tekintetem. A busz egy mély szakadék felé törtetett. Néztem utána. Ez az a cél, amiről a vezető beszélt, tűnődtem el, és felugrottam.

Futottam. A busszal egy irányban. Csodák csodájára, én is voltam olyan gyors, mint a busz. Az utasokat lestem. Mindenki ott volt, akit otthagytam. Mindannyian az ablaknak estek, dörömböltek, sikoltoztak és körmeikkel elviselhetetlen zajt idéztek elő az üvegen. A félelem és a kétségbeesés arcukon szokatlan volt számomra. Miért nem ugranak ki, ha nem tetszik nekik odabenn, tettem fel a kérdést magamnak. De ahelyett, hogy cselekedtek volna, továbbra is csak segítségért kiáltoztak, közben a busz rettentő gyorsasággal haladt előre. Az égen vészmadarak köröztek. Fekete varjak, akik alig várták, hogy tőrhegyes csőrükkel kivájják áldozataik szemét.

Nem segítettem rajtuk, meg sem próbáltam. Amikor utoljára láttam őket, már a feneketlen mélységben voltak. Zuhantak. Néztem az arcokat, amelyekről eltűnt a kétségbeesés és a hisztéria. Helyettük néma agónia és végtudatképezte iszony rajzolódótt ki rajtuk. Nem vártam meg, hogyan fogják elérni a célt, megfordultam és üldözőbe vettem egy tarka pillangót. Egy fához érve, amelyen madarak pihentek, megálltam, és én is lepihentem. A nyugati égbolton a telihold korongja emelkedett. Felemeltem a karjaimat - ezúttal könnyen ment - és néhányszor meglóbáztam őket. Egyszer csak felszálltak a madarak. Velük tartottam...