Sándor Zoltán
Ünnep

(egy igaz történet három lehetséges végkimenetellel)

"Amikor már azt hiszi az ember, hogy semmi értelme az életének, hirtelen ráébred, hogy egyenesen halad egy cél felé."

Kurt Vonnegut

Felgyorsítom lépteim. Furcsa érzésem van, hogy valaki kísér. Valaki, aki el akar venni tőlem valamit, de az is lehet, hogy meg akar ölni. De miért?! Talán azért, mert egocentrikus vagyok. Igen, Ő ezt mondta rám, pedig én csak Dali-módra szellemeskedtem, amikor azt állítottam, hogy reggelente - ébredés után - a valósággal való újabb találkozásomszülte rosszullét csak akkor szivárog ki pszichémből, ha eszembe jut, hogy én vagyok - csak Én! - Szultan Alexander, közismerten Zé. Pillanatokra hallom szívverésem ritmusát, lehetőleg még gyorsabban szedem lábaim. A gyilkos mindig váratlanul és láthatatlanul érkezik, jutnak eszembe különféle filmjelenetek. Ez a felvilágosodás nem segít nyomorúságomon. Megtorpanok. Kínosan lenyelem a szájüregemben összesűrűsödött nyálgaluskát - erőt gyűjtök vagy csak bátorságot: egyremegy -, majd hirtelen megfordulok. Senki! Sehol senki, csak a rengeteg fa. Hihetetlen. Egyedül vagyok a parkban, bőröndömmel kezemben. Egyedül, ismételgetem magamban. Ettől a helyzetfelismeréstől még inkább begurulok és futásnak eredek. Kisvártatva feltűnnek előttem az autóbuszállomás neonfényei.

Tetszik az est. A sötét égből gyengéd fehér hópelyhek hullanak alá. A kabátokon elolvadnak és minden lépésemnél hallhatom sikolyukat. De nem ott jár az eszem. Jegyet váltok, megállok a busz előtt és rágyújtok. Gyermekkoromról gondolkodom. És a szánkóról, amelyet nagyapámtól kaptam első szülinapomra. De rég volt... Nagyapa már azóta meg is halt. Én még nem. De ez normális. Már annyiban, amennyiben az életben bármire is rábiggyeszthető ez a jelző. Mennyire szerettem szánkózni... Minden ember emlékezetében van egy félkör, amelynek elveszett felét álmainkban keressük. Az idejétmúlta hangszórón egy robotszülte recsegés jelzi: a busz néhány percen belül indul. Beleszívok egy utolsót a cigimbe és eldobom. Megfigyelem, hogyan alszik el a száraz, friss havon. Bemegyek. Poggyászom magam mellé helyezem és hátradőlök ülésemen.

Autóbusszal utazom, az ablaküvegen keresztül figyelem a fehér hópelyhek csodálatos táncát a szélben, amely keresztülfúj a színes égőkön, amelyek arról tanúskodnak, hogy ünnep van. A városban.

A városon túl már hiába nézelődöm kifelé, semmit sem láthatok. Sötét van. De nemcsak kint. Bent is. Nem látok semmit, de valamilyen különleges megérzés azt sugallja, hogy a többiek igen; és valamennyien rámirányították tekintetüket. Hagyjanak fel ezzel a hülye játékkal, mondanám nekik szívesen, de nem tudok hangot ereszteni. Csak a szívem zakatol. Egyre hevesebben. Eltévedtünk, mondogatja. Eltévedtünk... És ez az egy szó a hatalmába kerít. Eltévedtünk. Felkelek ülésemről, értesíteni szeretném a vezetőt felfedezésemről, de valakinek a keze elkapja vállamat és visszakényszerít előző testhelyzetembe. Ujjaim egyre jobban reszketnek. Hiába tördelem őket, azok sehogyan sem akarnak ropogni. A fenébe! Már megint mások bűnei miatt kell bűnhődnöm. Aki ki is találta azt a sületlen eredendő-bűn históriát! Oké, Neki van rá oka, de ezek ITT, vajon mi oknál fogva gyűlölnek?! Ő mondta is, nyíltan, őszintén, amit nagyon tisztelek: Gyűlöllek! Azért mert megjelenésem a láthatáron és ocsmány megjegyzésem külsejére vonatkozólag női felépítésű csatornáinak belsejében olyan folyamatot indítottak el, ami szétoszlatta addigi érzelmeit jóképű, ambíciózus, intelligens, toleráns - egyszóval tökéletes - fiúja iránt. A sokéves tévhitre való ráébredés nem egykönnyen elviselhető helyzet. Emiatt okolni kell valakit. Hogy mindezt könnyebb legyen elviselni. És gyűlölni is őt! Ez logikus. De ezek, ezek itt miért?! Felpipiskedem ülésemen, kinyújtom nyakam, akár egy zsiráf, látni szeretnék valamit, észlelni egy jelet, ami azt bizonyítaná, hogy mindez csak látszat, hipochondria, de mély megrökönyödésemre csak azt sikerül megállapítanom, hogy még az autóbusz fénysávjai sem világítanak.

Utazom a busszal, amelyben sötétség honol: kifeszítve gondolataim és a jármű titokzatossága között - megtébolyultan. Önmagammal évelődöm. Ezt mindig is szerettem. Megválaszolatlan kérdésekkel marcangolni saját lelkem. Lehetetlen szituációkba szorítani elmémet. Ezúttal is gondolkodom, de fogalmam sincs, hogy miről. És ez most nem is fontos, mert a busz megáll. Szentséges öröm. VÉGE! - ujjongok és felugrok ülésemről, de rögtön vissza is zuhanok az ülések közé, mert a busz újra elindul - ezúttal rikvercbe.

Fekszem, vagy inkább fetrengek az elvarázsolt autóbusz alján, eszeveszetten ordítozom, de hasztalan - nem hallom saját kiáltásaimat; a vezető üdvrivalgásainak fülsiketítő zengése eltompít minden más neszt és hangot. Egy másodpercre hátrafordul, láthatom az arcát. Szemgolyóiból vakító fénysugarak villóznak pontosan belém, tátongó szájának szögleteiből kásás hab ömlik kifelé, végigcsorog az állán, lecsöpög a padlóra. Tenyereim közé szorítom fejemet, az egész testem görcsben izzik. Ide-oda hányom-vetem magam a busz alján, míg idegen kezek fel nem emelnek, és vissza nem helyeznek ülésemre. Kiknek a kezei ezek, tűnődöm. Egyiknek a tulajdonosa sem adott magából semmi életjelt - az imént sem és most sem. Amint idekerültem az ülésemre, ők eltűntek...

Izzadok, egész testem reszket, akár a nyárfalevél, átkozom a pillanatot, amikor megszülettem, amikor elhagytam az anyaméh biztonságát. Tényleg, miért is születtem?! Nem emlékszem. Talán azért, hogy ebbe az autóbuszba keveredjek?! Csak azért?! Vagy azért is, hogy megpillantsam Őt azon a sznob összejövetelen?! Hogy a zsúfolt tömegben, hátulról, két méterre kísérőjétől, megmerevedett hímvesszőmet fenekének vágásához illesztve indiszkréten a fülébe súgjam: Tudod, én szörnyen bizonytalan személy vagyok, aligha létezik a világon valami, amiben hiszek, de egy valamiben mindenképpen biztos vagyok: ha megengednéd, ha lehetőséget nyújtanál arra, hogy tenyeremmel szoknyád alá nyúljak, hogy ujjaimat bugyidba csúsztassam, hiszem azt, ABBAN mindketten nagyon élveznénk. Élveztünk is, talán azért kerültem bele ebbe a buszba.

Igyekszem egyenletesen lélegezni, kiegyensúlyozott lenni és nem gondolni arra, ami körülöttem és velem történik, és arra sem: miért születtem és miért pillantottam meg Őt. Sajnos, gondolataimat nem mindig én irányítom, még a legérdekesebbe is olykor beleólálkodik valami nemkívánatos. Megpróbálok egyáltalán nem gondolkodni, de ez sem tőlem függ, még erre is képtelen vagyok: miközben ezt az állapotot igyekszem elérni, minduntalan csak azon jár az eszem: hogyan kell?!

Mindez csak látszat, próbálom vigasztalni magamat, beszuggerálni a kiutat, de sikertelenül. Ahogy a csillagok fölé nem, az ember ugyanúgy az érzelmek fölé sem magasztosulhat. Ezzel Ő is tisztában volt. Mondta is: te és én nem lehetünk CSAK barátok, mert NEM; de annál több sem, mert te apámhoz hasonlóan beszámíthatatlan, ambíciómentes, minden hájjal megkent, szoknyavadász, ravasz, felelőtlen személy vagy, akinek mélyen magában teljesen megfelel - még imponál is - ez a rendezetlen életmód, amit folytat. ÉS ÉN EZT RÖGTÖN TUDTAM!

Attól tartok, már teljesen beilleszkedtem ebbe a kilátástalanságba. Nem tudom, örüljek-e ennek vagy sem. A szemem is annyira megszokta a feketeséget, hogy különböző fejek domborodnak ki előtte. Valamennyi buszlakó jóval idősebbnek tűnik, mint ahogyan én azt elképzeltem. Semmi kifogásom sincs az idősek ellen, mégis megrázkódom. Egy dolog kétségtelen, szögezem le: szöknöm kell. De hogyan?! Ha itt csak tétlenül morfondírozok magamban, biztosan nem sokra megyek. Tehetetlen személy vagyok, kezdek bele újra mindennapi mondókámba, a lélekölő önvádaskodásba. Tenni kell valamit! Bármit, csak cselekedni! És mintha önmagamat szeretném meghazudtolni, óvatosan felállok, de valaki kétségtelenül olvassa a gondolataimat, hisz mielőtt még kiléphetnék az ülések közötti sétányra, egy kéz hirtelen visszaültet. Bőröndöm felé fordulok és kész csoda, hogy nem ájulok el, amikor helyette egy tíz év körüli kisfiút pillantok meg.

- Jó napot, bácsi! - fújja a szavakat, olyan lezseren, olyan meghitt nyugodtsággal, mintha legalábbis az utcán futottunk volna össze karneválfelvonuláskor, és apró ujjacskáival gyengéden megveregeti az arcomat. - Szép dús szakálla van önnek - adja hozzá.

Micsoda?! Szakáll?! Bácsi?! Én is megtapogatom az arcomat és elszörnyedve tapasztalom: a kölyök nem ugrat. Amíg én újabb felfedezésem felett vesződöm, ő jóízűen fogyasztja pattogatott kukoricáját, közben kitartóan bámul belém, az idegrendszeremig hatol szúrós tekintetével. Kisvártatva újra megszólal.

- Ön kuka? - kérdi.

- Ne... nem.

- Akkor miért nem viszonozza a köszönésemet? Igaz, biztos rég lehetett, de önnel gyermekkorában nem taníttatták meg az illemszabályokat?

- Sze.. szervusz - nyögöm ki remegő hangon.

- Furcsa maga. Nem olyan, mint a többiek - szólal meg újra, miután jól szemügyre vett.

Nyelek egyet, és elakadó lélegzettel figyelem mohó lakomáját. Úgy tűnik, teljesen tisztában van fölényes helyzetével. Szöknöm kell, szökni...

- Bácsi - folytatja -, a bizalmasomnak tekinthetem önt? Kérdezhetek valamit?

- I... igen - motyogom kissé habozva. Hozzámhajol, átkarolja nyakamat, és magához húz.

- Igaz az, hogy a másvilágra, pontosabban a pokolba megyünk?

- Ne... nem... tu... tudom - dadogom.

- Tudja, tudja - mondja sértődötten -, csak nem akarja bevallani. Még magának sem. Vegyen kukoricát - és orrom alá nyomja a papírzacskót a kukoricával, amit még mindig telhetetlenül fal.

Csak megrázom fejemet, tudatva vele, hogy nem kérek. Hátradől ülésén és elmosolyodik. Elámultan figyelem korát meghazudtoló érettségét. Kabátzsebemből előhúzok egy kis tükröt és összeszedem bátorságomat, hogy megtekintsem arcom tükörképét. Valamikor - nem is olyan rég - de szép volt, most csupa gödör és szarkaláb. A bőr teljes egészében rászáradt az arccsontra és az éles, csőrszerű orr nyergére. A rendezetlen ősz szakáll teljes kontrasztban áll a fekete karikás, beesett szemgödrökkel... Visszahelyezem a tükröcskét zsebembe. A kisfiú hirtelen felemelkedik.

- Vegyen kukoricát - és újra nógatni kezd. Én, mint az imént is, határozottan megismétlem a fejrázást, mire ő: - Vegyen, a pokolban úgysem lesz!

Belesüllyedek ülésembe, lehunyom szemem, ez ördögi valami, holmi cirkulusz viciózusz, jut eszembe, de nem merek továbbgondolkodni. A kisfiú felugrik, feláll ülésére és hangosan elkiáltja magát:

- Emberek! Éljünk! Hamarosan megérkezünk!

A jelenlevők lelkesedve fogadják szavait. Ujjonganak, még pezsgőt is nyitnak! Nyomaszt ez a rendellenesség. Sorsüldözöttnek érzem magamat közöttük. Akárcsak azon a sznob összejövetelen, ahol őt először megpillantottam. ÉN RÖGTÖN TUDTAM! - mondta egy hónappal később. Akkor miért dőltél be?! Nem tudott, képtelen volt ellenállni, ahogyan mondta, nyers, brutális, férfias, macho megjelenésemnek, mindannak amit - tökéletes fiújának hála - mindaddig nélkülözött...

(Az igaz történet ezen a helyen három lehetséges irányba ágazódik szét. Mivel nem szeretném felesleges részek olvasásával elrabolni a tisztelt olvasó idejét, megjegyzem: elegendő egy befejezést elolvasni. A történet így is teljes. Az olvasónak egyedül kell választania, de hogy mégse teljesen találomra, a véletlenre bízza döntését, az alcímek alatti zárójelben utasításként jelzem, milyen tipusú személyeknek ajánlatos egy-egy folytatás. Véleményem szerint az emberiség összes tagja beletartozik e három csoport egyikébe.)

A bárány átváltozása
(vallásosaknak)

Tennem kell valamit! Hová tűnt a nyers, brutális férfiasságom?! Önvádak és önsanyargatások által tudtam világéletemben a legkönnyebben megmozdítani, cselekvésre késztetni magamat. Most azonnal, amíg ünnepelnek! Megtapogatom zsebemben a tükröcskét, hüvelykujjam hegyét a sarkába szúrom, erősen, hogy fájjon. Érzem a forró vércsepp folyását az ujjamon. Erősen markomba szorítom a tükröt, eltökélten felugrom, és még mielőtt bárki is megakadályozhatna - még mielőtt bárki is felfogná, mi történik - a vezető mögé futok. Bal kézzel hátulról elkapom az állát, jó erősen félrekanyarítom, és jobb kezemmel, állati erővel a nyakába döföm a tükröcskét. Kihúzom és még egyszer megismétlem. Majd még egyszer. Vére szétfröccsen a volánra, az üvegre, létem összes pórusát átjárja a gyilkolás kéjes öröme. Újra és újra szúrom belé a tükröt, majd a nyílásba túrom ujjaimat és fenevad módjára szaggatom belsejében az ereket, akárcsak annak a disznónak, amelyet nagyapám rábeszélésére tizenéves koromban szúrtam le.

Szinte látom, hogyan hűl ki benne az élet, hogyan távozik el belőle a lélek, vállánál fogvást kiemelem üléséből és a busz ajtajánál lévő lépcsőkre dobom. Néhány másodpercig farkasszemet nézek az utasokkal. Mindegyik legyökerezetten ül a helyén. Majd adok én nektek dáridót, hitvány férgek! Leülök a vezető székébe és talpamat a fékpapucsocskára nyomom. A jármű hirtelen megáll. Megnyomkodom az ajtónyílásra előlátott gombocskákat, az ajtók kitárulnak, én pedig felállok.

- Aki akar, mehet, aki nem, vessen magára. Én megyek - mondom nekik és a hullán keresztül lesétálok a buszból.

Megmenekültem, fellélegzem. Na de, hol is vagyok most? Szétnézek magam körül. Míg nézelődöm, megüti a fülemet a jármű brummogása. Szóval, továbbmennek... Sok szerencsét, mondom magamban, és egy kézcsókot küldök feléjük. Hosszasan nézek utánuk, míg csak el nem tűnnek a láthatárról és tovább is. Most valami mást. Sziluettek rajzolódnak ki előttem. Feléjük megyek. A közelükbe érve egy idős bácsit pillantok meg, aki egy bárányt tart láncon. Valamire várakoznak. Legalábbis úgy tűnik. Városi buszra, vagy valami ilyesmire, habár ez a táj annyira kihalt, kétlem, hogy létezik itt még valaki rajtunk kívül. Megköszörülöm a torkomat és illedelmesen köszöntöm:

- Jó estét, uram!

- Körül! - viszonozza dühösen.

Meglepődöm udvariatlansága hallatán, rögtön rá is kérdezek:

- Miért?

- Még kérdezed, miért?! Azért, hogy a kutyám meg ne harapjon! Én figyelmeztettelek. Ősidők óta mindenki tudja, hogy én mindenkit figyelmeztetek.

- De uram, voltaképpen ez egy birka - próbálom a tudtára adni.

- Micsoda?! Te sértegetni merészeled a legszebb fajkutyámat?! Ha birka, menj el mellette!

- Jól van - próbálom csillapítani a kedélyeket -, ne haragudjon. De azt árulja el, merre menjek körül?

- A parkon keresztül.

- Parkon? Miféle parkon?

Erre kihúzza zsebéből tenyerét. A mutatóujjával hátam mögé mutat. Megfordulok. Úgy tűnik, hogy minden ami elébem tárul, abban a pillanatban jelenik csak meg - úgymond a semmiből.

- De hiszen ez piac, nem park.

- Ön nekem sohasem hisz! - kiáltja, felbőszülten leemeli kalapját és a hóba dobja.

Ismerősnek tűnik. Úgy, hajadonfőtt. Lehetetlen... mormogom magamban. Hideg veríték üt át bőrömön, a rémísztő félelem ismét beköltözik csontjaimba. Elfordulok tőle, nem tudom tovább nézni az ábrázatát, elindulok az úton, amelyre irányított.

Akárcsak a többiek, én is összevissza kószálok az eladásra szánt portékák között, azzal a különbséggel, hogy ők céltudatosan, én viszont nem. A távolból csaholás hallatszik. Nem tudom, miért, de megrázkódom. Vérmérsékletem lépcsőzetesen növekszik, egyre gyorsabban szedem lábaim, szöknöm kell, biztatom magam. Sorra lökdösöm előlem az embereket, adjanak utat, nyújtsanak esélyt, de NEM, valamennyien olyan közömbösek irántam, mintha csak kőbálványok lennének. A csaholás pedig vicsorgássá változik. Egyre erősebben, egyre közelebb hallom, mígcsak egy őrült fájdalom nem hasít sípcsontomba. Lepillantok. Egy kutya. Megpróbálom elrúgni magamtól, de nem bírom. Teljesen megkövesedem. Összerogyom. Bele a hóba. A gyerekkori szánkózásokra gondolok, és megkeményedett cicijeinek kidudorodott bimbóira, amelyekről oly agresszíven távolítottam el a feketeszínű csipkés melltartót, ahogyan előtte soha senki, pont úgy, ahogyan kívánta; közben fel-felpillantok támadómra, aki már testem törzsét marja. Az első és utolsó igazi aktus a Földön, halk suttogásai, éles sikolyai... Valaki közeledik felém. Az öreg.

- Segítsen - epedezem.

- Nem segíthetek. Most már nem. Nem hittél. Szépen tanácsoltam, menj a parkon keresztül, de te épp azért is - irány a piacon át. Neked, küldetésed szerint, nem itt a helyed. Ellenkeztél, ez a büntetésed. A kutyám létezésében sem hittél. Még mindig báránynak tekinted?

Kérdésére nem válaszolok. Fekszem a friss hóban és nézem magam körül az embereket. Sietősen vásárolnak, narancsot, diót, almát, halat, mákot, aszalt szilvát és -fügét meg megannyi mást, amire ma este szükségük lesz odahaza, hisz ünnep van...

A bőrönd tartalma
(misztikusoknak)

Teljesen elmélyedek önmagamban. Ez ellen én semmit sem tehetek. Én csak egy vagyok a sokból. Egy, aki nem tudott beilleszkedni. Lerogyom a busz aljára. A fények kigyúlnak, egy pillanatra láthatom az ünneplésbe és murizásba merült utastársaim mámorban fürdő arcát; egy pillanatra, mert a másikban már minden eltűnik a robbanásban, amelyet autóbuszunk egy útszélen leparkolt tehergépkocsiba való beleszaladása idéz elő.

Némán fekszem a lángokban fürdő autóbusz alján. Valamennyi tagom sajog. Azon tépelődöm, hogy élek-e vagy sem. Én is a pokolban vagyok vagy még mindig csak itt? Testemen idegen testek, pontosabban testrészek: törzstől elszakadt végtagok, megégett húscafatok, bűzlő belsőszervek, nőmellek. Szabadulnom kell! Ez kétségtelen. Nagy erőfeszítések árán kibújok a rámnehezedett súly alól, a szétzúzódott szivacsszékek maradványai közül előkotorászom bőröndömet, gyors léptekkel végigszökdécselek a friss hullákon, és kimászok a ronccsá vált járműből. Ötven méternyire megállok és még egyszer megnézem a belőle áradó gomoly füstfelhőt, amely lassan eltűnik az égi feketeség végtelenségében. Öntudatlanul megszorítom ujjaim között bőröndöm fülét, és céltalanul elindulok az általam Felszabadulás-nak keresztelt sugárút gyalogjárdáján.

Furcsa ez a város, tűnődöm. Sehol egy árva lélek. De még fények sincsenek. Csak a felsorakoztatott szürke házak egymásutánja, meg a villámgyorsan száguldó autók hada a műúton. Hová siet ennyire ez a sok ember? Ma ünnep van, jut eszembe. Hova megyek én? Megvonogatom a vállamat, mintha ez segítene.

Egy útkereszteződéshez érek. Merre tovább? Jobbra egy park, balra egy piactér. Rövides töprengés után előhúzok a zsebemből egy fémpénzt és feldobom a magasba, címer: park, fej: piac, amikor visszahull a tenyerembe, megnézem, mit sugall a sors, címer, mondja. A park felé indulok. Bátortalanul bemerészkedek. Egy igazi park: az összes szépségével és rejtélyével együtt.

Ismét egyedül vagyok. Egy sötét parkban. Óvatosan lépkedek. Lassan gyorsulok. A szívemet a torkomban érzem. Már megint ez a megmagyarázhatatlan félelem. Valaki vár rám, kísér, leskelődik utánam... Valaki, aki valami rosszat forral ellenem... Paranojám hatalmába kerít. Agysejtzúzó hahota üti meg a fülemet. Nézek jobbra, nézek balra; előre, hátra: sehol senki. HAHAHAHAHAHAHAHA!!!! - hallatszik a röhögés. Szöknöm kell, szögezem le. De merre?! Mindenfelé csak bokrok, fák, cserjék, úgy érzem, körbe-körbe bolyongok, ez nem is park, hanem dzsungel.

- Szépen mondtam, hogy vegyen pattogatott kukoricát, mert a pokolban nem lesz. De maga különcködni akart. Illúziókat éltetett. Azt hitte, ha elhagyja az autóbuszt, akkor meg fog menekülni. Itt tévedett. Senki sem fog megszabadulni. SOHA!

- Hol vagy?! Hol bújkálsz, te hülye, átkozott kölyök?!

- HAHAHAHAHAHAHAHA!!!!

- Hallgass!!!!

- Sajnálom, hogy nem vett kukoricát. ITT NINCS. Nekem is hiányzik...

Megőrülök, gondolom, és közben tényleg őrülök. Vagy csak beképzelem. De nem mindegy?! Szerelmes lenni valakibe, vagy csak beképzelni azt - ugyanaz, míg rá nem ébredsz, hogy az, amiben hittél, csupán önámítás volt. Futni kell, elszökni innen messzire... Futok. Szétromboltam az illúzióját! - mondta. Amely, mint minden illúzió, szép volt: gyönyörű; ellentétben a valósággal, amely bármennyire is hiteles, igaz, reális, nem mindig kedves. Illúzióromboló! - mondta öltözködés közben, és könnybe lábadt a szeme. Ő engem szeret, én viszont tégedet! És te?! Te egy negyediket... Lánc-lánc eszterlánc... - dúdolta irónikusan. Vagy senkit! Igen, te nem is tudsz szeretni, még magadat sem szereted... Jaj nekem, mibe keveredtem... Sírt, zokogott. Eredj a fenébe! - csak ennyit kellett volna mondanom, és visszakergetni őt élete addigi kerékvágásába. De nem! Ledöntött illúziókastélyának romjaiból kőről-kőre, tégláról-téglára rakosgatva felépítettem a sajátomat. És hol van most Ő?! Most, amikor már csapzott hajjal, dús ősz szakállal menekülök magam sem tudom mitől?! De mégis futok. Egyedül. Lélekszakadva loholok, mígcsak fel nem bukok. A bőröndöm a földrepottyanástól kinyílik, egy kis kutya ugrik ki belőle, egyenesen a hasamra telepszik és tépni-rágni kezd. Néhányszor lelököm magamról, de mindig újra- meg újratámad. Felállni nem tudok, biztosan eltörtem a lábamat. De miért is állnék föl? Elegem van már a szökevény szerepéből. Mi haszna? Mi értelme? Megadom magam.

Ébredés után
(pszicho-realistáknak)

- Uram, uram! Fiatalember, ébredjen fel! Megérkeztünk.

Kinyitom a szemem, egy csábító fiatal hölgy áll előttem. Istenem, hogy megdugnám, fordul meg a fejemben. Megdörzsölöm szememet. Szóval, mindez csak álom volt. Rossz álom. Aszentségit, jól kikészített. Az ablak felé fordulok, hogy a mellettemlévő ülésről elvegyem bőröndömet, amikor...

- Jó napot, bácsi - köszönt egy tív év körüli kisfiú. Pont ő.

Ösztönszerűen arcomhoz kapok. Jól van, frissen borotvált állam még mindig sima és csupasz.

- Hogy... hogy kerülsz te ide? - dadogom megátalkodottan. Helyette a fiatalasszony, az anyukája válaszol.

- Elnézést kérek, de amikor mi felszálltunk, már nem volt szabad ülőhely a buszban, és ideültettem a fiamat magához. A bőröndjét feltettem a csomagtartóra. Remélem, nincs semmi kifogása...

- Természetesen. Szó sincs róla.

Felállok, hogy a gyerkőc kisétálhasson. Közben leveszem a bőröndömet. A gyerek megy előre, utána az anyja, én közvetlenül mögötte. Micsoda formás ülepe van, boldog ember, aki ezzel hál. Lecammogok az ajtólépcsőkön, már vár rám. Bojtos kis franciasapka van a fején és fekete szőrmés kabát. Amint megpillant, felémrohan, és a nyakamba cimpelkedik.

- Zé, megjöttél! - mondja.

Feje fölött még mindig a távolodó anyuka seggében gyönyörködöm. Jobbra-balra riszálja.

- Mi van veled, Zé? Miért hallgatsz ennyire?

- Hagyd a fenébe - mondom és felsóhajtok -, utazás közben elszenderedtem, és szörnyen beteg álmot láttam, kész csoda, hogy még itt vagyok.

- Majd elmeséled nálam, kíváncsi vagyok rá, kíváncsi vagyok veled kapcsolatban mindenre - mondja és számra illeszti ajkát. - Siessünk, mert már megfagyok, kicsit késett a buszod. Útközben még be kell térnünk egy helyre.

Megfogja a kezemet és vezet. Kétszáz méternyire az állomástól megáll egy tömblakás előtt és becsönget.

- Ki az? - szól ki egy hang az interfonon.

- Én vagyok, hozd le.

Kisvártatva megjelenik az ajtóban egy jóképű csaj egy fehérszínű és feketepöttyös kölyökkutyával a karjai között. Lekezelünk, és elmormoljuk egymásnak nevünket. A csaj átadja barátnőmnek a kutyust és bemegy.

- Aranyos? - kérdi tőlem.

- Igen - válaszolom.

- A tiéd - mondja mosolyogva.

- Az enyém?! - csodálkozom.

- Aha... - bólogat. - Neked vettem. Hogy fejlesszem a felelőségérzetedet - mondja kacéran. - Nem is simogatod meg?

- De igen, csak... Megleptél - mondom meghatódva.

Szemlátomást örül, hogy sikerült örömet szereznie.

- Na gyerünk, nem esz meg - biztat.

Jobb tenyeremmel a kutya felé nyúlok, aki fáradhatatlanul csóválja a farkát. De mielőtt még megérinteném feje búbján a sima szőrt, ahogyan szándékoztam, hirtelen eltátja száját és bekapja a csuklómat. Felüvöltök. Megpróbálom kiszedni a szájából testrészemet, de nem megy. Ő annyira begurul, hogy kiejti a kezéből a jószágot, de annak harapása még akkor sem enyhül. Rúgdosom, verem, semmit sem ér. Közben szája szögleteiből kásás hab ömlik kifelé, végigcsorog az állán és kezem fején, lecsöpög a fehér hóba. Szemébe nézek, már nem fáj semmim, nem lehet igaz, bizonygatom, de tudom, hogy az. Hol ér véget az álom és hol kezdődik a valóság, hol ér véget a halál és hol kezdődik az élet, hol ér véget a szerelem és hol kezdődik a játék...

- Szentséges istenem! Ez egy veszett eb - ájuldozik, még bojtos sapkáját is leejti. -Segítség! Segítség! - kiáltozza.

Lefekszem a hóba, és alulról föltekintek Rá. Tekintetem megmered egy pontban. Ott, ahol nadrágjának két szára összetalálkozik. A gyengéd, fehér hópelyhek pedig járják andalító táncukat a szélben, amely keresztülfúj a színes égőkön, amelyek arról tanúskodnak, hogy ünnep van....