Fekete J. József
A Szegedi versekről

Gulyás József: Szegedi versek. Szabadka, 2005.

Egy újabb kötetnyi vers, ismét csak száz példányban, miként a 2002-ben megjelent Volt idő című, a más kötetekből kimaradt és egyéb, 1956 és 1980 között született verset egybefogó kötet, ezúttal vélhetően a szerző, Gulyás József magánkiadásában, más kiadóra utaló jelet ugyanis nem találok a könyvben.

Ebben a kötetben olvashatók Gulyás József antológiai értékű, a vajdasági magyarok nemzedékeinek sorsmeghatározó tapasztalatát összegező sorai, a Végre című vers:

Végre kimondhatod,

váratott soká:

van honnan szökni,

de nincs hová.

A szófukar négysoros az 1971 és 1973 között írott Szegedi versek ciklusát összegzi, de ugyanígy mottója lehetne az egész költői életműnek is, amiből a szerző korábbi, ritkán megjelenő és karcsú köteteiből tulajdonképpen keveset ismerhettünk meg. Ez a kötet a költői pálya egyik - letargikus - szakaszának megvilágításában segíti az olvasót, azoknak az éveknek a verstermése által, amelyek a szerzőben az örök kétellyel kiérlelték a kilátástalanság bizonyosságának tudatosulását:

Szomorú lett az arca

és ruhája,

az én arcom és ruhám

volt csak szomorúbb

a városban,

ott, ahol megálltam,

hogy visszanézzek.

Haraggal nézek vissza

mindenre, magamra.

(Ahol megálltam)

Gulyás József örök szellemi disszidens, aki összes panaszát és keserűségét, meghasonlott és sötét gondolatát az udvari szobák térbelileg beszűkült világában, álmatlan éjszakák gyötrődése mellett írta ki magából. A híd motívuma többször is megjelenik verseiben, de ez a híd nem összeköt, hanem elválaszt, inkább mintha határ lenne, a túloldalra csak vágyakozással lehetne tekinteni, nem pedig kényelmesen átsétálni a pillérek fölött, a reménynek ugyanis nincs jelen ideje a Gulyás-versekben, csak a jövővel lenne mérhető, ha a költő remény-képében nem éreznénk azonnal a lemondást is:

A túloldalon több a fény

és szebbek a lányok.

A túloldalon van az élet.

Holnap a túloldalon járok.

(A hídon)

A költő a tágasság helyett a bezártságot, a nappal helyett az éjszakát, a párbeszéd helyett a monológot, az élet élése helyett az élet keresését választotta, majd egy időszakban hazáját is elhagyta, külföldön meg száműzöttként viselkedett, többet követelt az élettől, mint amit az képes volt nyújtani. Száműzetett - írta róla Molnár Cs. Attila 1971-ben a 7 Napban1, és meg is magyarázta a kifejezést: "száműzték mások és száműzte a maga nyughatatlan lelki alkata". A kötet tanulsága szerint a páncélként köré cementeződő magányban füstölgő-alkotó költő a maga által kijelölt erkölcsi-költői utat járja, a lét értelmét folytonos kételkedésével megkérdőjelezi, az életet a haldoklással egyenlíti ki, ami nála nem patetikus póz, hanem a neuraszténiás kétely tárgyiasulása. Az "óráknál alig hosszabb" jókedv ideje csupán a szerelem - ami esetében soha nem a beteljesülés, hanem az elégedetlenség, a kétely, a dacos civódás pokol-bugyra - "viszkető édes sebeit" tépi föl, és "a lehet, a hátha" bizonytalanságán kívül semmi jövőbemutató lehetőséget nem vet föl.

Gulyás József szegedi versei a mindenkori, könnyű kofferrel kallódó, örökkön elégedetlen nemzedékek létérzését fogalmazzák meg.