Gruik Ibolya
Aragóniai galambok

Éleszt az Új Év régi vágyakat,
ám itt a lélek magányban marad,
hol a gally Mózes kinyújtott keze
és Jézus sóhajt lenn a föld alatt."
(Omar Khajjám: Rubáiját)

A múlt év végén jelent meg Sinkovits Péter költő, újságíró, szerkesztő legújabb verseskötete Aragóniai galambok címmel (zEtna, 2004). A szerző nem tartozik a gyakran megszólaló költők közé, hiszen eddig mindössze négy könyv jelzi lírai énjét. 1976-ban Drótsövény, 1983-ban Mélyrepülés és 1993-ban Határsáv címen jelentek meg versei. A mostani kötet az elmúlt tíz esztendőben született válogatott verseket tartalmazza. Ahogy a könyv hátoldalán olvasható ráhangoló fogalmaz, a lassítás eleganciájának jegyében megírt költemények a veszteglő konkvisztádor szép visszaemlékezései. Közérzeti gondolatok és érzelmek, amelyeket közéleti történéseink ihlettek - vallja Sinkovits Péter:

Természetesen áttételesen lelhetők fel a versekben a körülöttünk zajló események, de hát remélem, hogy azért ezek megfejthetőek. A költő egy bizonyos határig szemérmes, de bizonyos dolgokról csak teljes nyíltsággal érdemes szólni.

Nemcsak azok közé nem tartozol, akik gyakran publikálnak, hanem azok közé sem, akik kitárulkozóan mutatják meg önmagukat. Ebben a kötetben azonban több az érzelem, nyitottabban beszélsz még a szerelemről is, amelyről eddig inkább hallgattál.

Nem tudom pontosan, kinél olvastam, hogy nincs szánalmasabb annál, mint amikor valaki idősebb korában forradalmárt játszik, vagy ha fiatalsága ellenére a tapasztalatával hivalkodik. Azt hiszem, hogy egy bizonyos életkorban a kitárulkozás mellett az ember tisztábban látja a saját érzelmeit és mások érzelemvilágát. Megvan az a távolság, ahonnan már tudsz szemlélni, értékelni és visszavetíteni. Talán ez a folyamat játszódott le bennem is. Amúgy a férfi és a nő kapcsolata, a kapcsolat bármely formája minden életkorban elementárisan hat az emberre. Én sem vagyok kivétel. Az ilyen indíttatású verseket is ciklusba soroltam, s talán az lenne az izgalmas, ha az olvasó valami lelki átrezdüléssel az önmaga életmintáit, eddigi sorsát is tudná azonosítani.

Ezekből a versekből - pontosan a szavak szépsége, rendkívülisége miatt - valamiféle vágyakozást hallok ki, valami sóvárgást valami iránt, ami elmúlt, ami nincs, ami az életedből, talán mindannyiunk életéből hiányzik. Jól látom?

Igen. Ha a négy ciklus címét egymás után felolvasom - Lecsatolt iránytű, Fedélzeti napló, Tutajláncolat, Ámbrás naszádok - akkor még szembetűnőbb, hogy mindegyik az úttal kapcsolatos. Benne van a kötetben a vágyódás, az elvágyódás és az útközben levés állapota, ami ránk igencsak jellemző. Ha szétnézünk ebben a mi sajátos térségünkben, akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy az ezerkilencszázhúszas években, a nagy világválság idején, rengetegen vándoroltak ki Amerikába, Ausztráliába és másfelé. Szinte nincs olyan család, ahol ne csappant volna meg a létszám, mert valakik elmentek. Vagy az ezerkilencszáz hatvanötös gazdasági reform idején az országból egy millióan mentek el, köztük rengeteg magyar. A legutóbbi háború éveiben pedig körülbelül negyven-ötven ezer magyar távozott el innen. De a gyermekkori olvasmányaim is valahogy vissza-visszasütnek. Annak idején, amikor kisgyerek voltam, nagyon tetszett nekem a Világjárók útirajzsorozat, és persze szerettem volna eljutni mindenhová: vad törzsekhez, a jég birodalmába vagy bárhová. És megmaradt ez az utazási kedv, ami persze valahol a legtermészetesebb emberi igény: elvágyódni valahová, és nem megelégedni azzal, amit a sors nyújtott.

Ez otthontalanságot is jelent egyben a számodra, vagy inkább fölerősíti a biztos otthon szerepét? A kisvárosi biztonságot, csöndet és nyugalmat a bizonytalanságban, a szétszórtságban.

- Nem beszélnék otthontalanságról. De lehet, hogy ez is az elvágyódás egyik tartozéka: hogy olyan legyen. Az ember jobbára barátságos környezetet szán magának. Tisztát, emberségeset. Nekem úgy tűnik, hogy a régi világ szolidabb és emberibb képletű volt, mint a mostani. Ha ez a versekben megmutatkozik, akkor ez inkább csak ösztönös és nem tudatos. Az, hogy az ember hogy érzi magát, csak részben függ a külsőségektől. Amennyire ez az utóbbi tíz esztendő - személyes vonatkozásban - nem igazán kedvezett a versírásnak, annyira eredményes volt más oldalról. Hiszen meglehetősen megismertem és kiismertem a Kárpát-medencét. Ezért mondhatom biztosan, hogy én itt Zentán jól érzem magam, de ez a város nem olyan, amilyennek szeretném. Mivel azonban az ember a környezetében nem tud rendet tenni - külső okok miatt - ezért kénytelen rendet tenni önmagában. Az átértékelésre voltak igazán alkalmasak az elmúlt esztendők.

Ez az ellentmondás, a külső és a belső világ közötti, érződik a verseid formája és tartalma között. Archaikusan szép kifejezéseket használsz, de szabad versformában írsz. Rejtve marad ugyan a ritmus és a zeneiség, mégis kihallatszik valami muzsika a sorokból. Törekszel a harmóniára?

Nem tudatosan. Talán az indulásomhoz vezethető vissza, hogy kedvelem a szabad verset. Az Új Symposionban ez volt az uralkodó forma, és természetes volt, hogy a fiatal pályakezdők ehhez igazodtak. Számomra ebben az időben a szürrealizmus stílusirányzata volt rokonszenves és formailag is alkalmazható minta. Nem lehet tudni, hogy a közélet vagy az élet érzése a hitelesebb - erről már beszéltünk. Olvasóként azokat a verseket, tárcákat, kisnovellákat szeretem igazán, amelyekben teljességgel benne van az élet mindenféle dimenziója. Tehát én is - nem szándékosan - olyan verseket írok, amelyek kortól függetlenek, amelyek a kiemelhetőek a történelemből és bárhol, bármikor megállnak. Mindegy, hogy tíz évvel ezelőtt történt vagy kétezer éve, és mindegy, hogy a délcegek mikor jelentkeztek, hogy a nevető aragóniai galambok hol suhognak. Ha ezek valahol bennünk vannak, akkor bennünk voltak és bennünk lesznek. A teljesség igényével. Így, ilyen szempontból törekszem a harmóniára.