Bakos András¹
A darálóban

1999. december 25.

Tegnap még világos volt, amikor odaszóltam a nagyobbik fiamnak, hogy menjünk ki a konyhába, nézzük meg azt a villamost, amit az újság első oldalán látott. A feleségem bement, bevitte a fa alá az ajándékait, aztán kijött, elővette az ollót, elkezdte kivágni a villamost, én közben bevittem az ajándékaimat, és résnyire kinyitottam az ablakot. A kicsi a szoba közepén, a pokrócon ült, és bámult. Kimentem a konyhába, megnéztem a kivágott villamost, aztán elindultam a szoba felé, és a szobaajtóból visszafordulva, rekedt hangon mondtam a fiamnak, hogy "gyere csak, szerintem itt járt a Jézuska". Aztán a nagy csöndesség, meg a papírzizegés, a pokrócon térdelünk, a kicsi mellett, aki előkéket, és egy olyan sapkát kapott, amin macifülek vannak. A nagyobbik a sárga villamost bontja ki, ami hetvenes, és a "nyári bobpályára" hordja az utasokat. A feleségem könyve, amit egy kazettával együtt késő este, az utolsó munkanapomon vettem. "Csodás álmok jönnek". Könnyű, puha valami van becsomagolva előttem, kibontom. Nemezkucsma; egy azok közül, amelyeket a téren felpróbáltam.

Éjjel előveszem a régi szövegeimet. Az egyiket különösen jólesett olvasni.

"A darálóba minden második napon el kellett mennünk. Délelőtt érkeztünk, kétkerekű kézikocsin húztuk a zsákokat. Lemértük, aztán a gép mellett álló bádogkádba öntöttük a kukoricát és az árpát, majd az összekevert szemeket belemertem az őrlő tölcsérébe. Az őrlő a darát egy vastag csövön a plafonról lógó kürtőbe fújta át. A kürtő szájára csatoltam fel az üres zsákot.

A szövet ritkább részein kifúvódott a meleg, finom illatú por; a csarnokban repkedő méhek a betonra, a műanyag zsákokra, ruhánkra, arcunkra telepedve gyűjtötték. Zümmögésüket csak akkor hallottuk, ha a fülünk mellett repültek el.

A hosszú, palatetővel fedett csarnokban zsákokból rakott bástyák sorakoztak. Nagyapám, míg én telemertem a tölcsért, végigjárta a csarnokot, megnézte a zsákok címkéit; néha csak akkor jött vissza, amikor kikapcsoltam a gépet, és az őrlő apró kalapácsai lassulni, csilingelni kezdtek.

Néha egy oszlopnak támaszkodva elaludt; a daráló hangja és a méhek dongása sem zavarta, otthon is a rádió mellett aludt a legmélyebben. Ha mostanában eszembe jut, mindig így, lehunyt szemmel látom. Homloka, arca egyre fehérebb a csarnokban szálló portól. Amikor elmosolyodik, homlokáról elrepül a méh; aztán visszatér, és, többször is elrepülve az arca előtt, ismét megkapaszkodik."

 

Bakos András
Éjszakai festés

1999. december 20.

Felhívom az irodalmi lap prózarovatának szerkesztőjét, és megkérdezem, el tudta-e már olvasni azokat az írásokat, amelyeket egy hete küldtem el hozzá. Azt mondja, nagyon sok dolga volt, a karácsonyi szám mellett egy mellékletet is kellett szerkesztenie, ami nagyon nagy munka, így nem volt ideje olvasni, de egyelőre nem is lesz, hívjam januárban, akkorra talán egyenesbe jön, és hozzájut az én szövegeimhez is. Melyek, ezt látja, nem túl hosszúak, néhány flekk az egész küldemény.

Én pedig, ahogy leteszem a kagylót, megint arra az apám korabeli ismerősömre gondolok, aki Szegeden elismert műértőnek számít, művészettörténetet tanít az egyetemen, és biztos az ízlése, jól is ír, én azonban csak nemrégen tudtam meg, miután ő maga elmondta, hogy régebben festett is, és mindenki dícsérte a képeit, és elégedett is volt magával, míg egyszer csak írt egy tanulmányt, és egy idősebb ismerőse, akit nagyon tisztelt, csillogó szemmel arról beszélt neki, hogy ez igen, neki ezt kell inkább csinálnia... Ő pedig mélyet sóhajtott, és abbahagyta a festést. Néha bejön a sajtóház klubjába, ahol barátai vannak; talán ő a legjobb beszélgetőpartner a klubban. Nemrég, amikor találkoztunk, arról mesélt, tanulmányt ír arról, hogy Rembrandt munkáival kapcsolatban mindig csupán a fényt emlegették a róla nyilatkozók, holott Rembrandtnál a fény csupán betoppanó vendég, a sötét sokkal fontosabb a számára. Azt is mondta, hogy éjszakánként ismét festeni fog...

Én néha magamon kívül vagyok az örömtől, ha a kisprózáimat olvasom, nagyon tetszenek, és ez az állapot, az elégedettség nagyon jó, egyre gyakrabban érzem, a kételkedés azonban, ami néha előkerül, sokkal jobban megvisel, mint korábban. Egészen pontosan attól félek, hogy egyszer kiderül: tévedtem, amikor azt gondoltam, hasznos dologgal töltöttem a késő esti órákat a falumtól, családomtól távol, a makói szerkesztőségben, a számítógép előtt, a szövegeim között. Megnyugtatom magam; a házasságomban, a fiaimban, az olvasásban, a horgászatban és az éjszakai szalonnasütésekben is megtaláltam már azt az örömet, amitől van értéke az életemnek.

Az imént, ahogy ezt leírtam, anyám jött be, mondta, hogy kezdhetjük. Fölvettem a gumicsizmát, a dolgozós kabátomat, bementem az udvarba, és ugyanúgy botladozva az okkerszínű jégen, mint az áldozatok, egymás után négy kacsát fogtam meg és hoztam ki anyámnak. Aztán tartottam őket, míg anyám a régóta ismert mozdulatokkal letépte a tarkójukról a fehér tollat, és megvágta az eret. Csönd volt, a vér előbb a tálba csorgott, aztán abba az árokba csöpögött, amiben az esővizet vezetem ki kertből az utcára. Közben arra gondoltam, legközelebb már egyedül csinálom, nem hívjuk el anyámat. Jó volt a tudat, hogy lassanként én is célszerű emberré válok.

Ide akartam írni azt is, hogy tegnap a szegedi karácsonyi vásárban, amit a Széchenyi téren rendeztek meg, s amely ugyanolyan volt, mint a tavalyi, különös élmény ért. Az idén is ittam itt forralt bort a faházikónál, de most se tetszett; a bors ízét éreztem belőle, meg azt, hogy rendkívül forró volt. Addigra már majdnem mindent megvettünk, és átmentünk a Klauzál térre, hogy megnézzük a népművészeti vásár sátrait. Felpróbáltam néhány nemezkucsmát annál az embernél, aki a magyaros fejfedőkhöz való visszacsapó íjakat is árult, aztán, ahogy megmondta a sapkák árait, elkedvetlenedtünk. Elindultunk haza, és én bedobtam egy százast a Rotary Klub urnájába, mire kaptam egy pohárral az ő forralt borukból is. Nagyon finom volt, ilyen finomat otthon, disznóvágáskor szokott főzni a nagyanyám. Amikor megkérdeztem azt az embert, aki kötényben, merőkanállal a kezében állt az acélüst mellett, olyan arckifejezéssel, mint a pékség kirakatában a tésztát dagasztó hatalmas bábuk, hogy miért van az, hogy az ő boruk sokkal finomabb, mint az árusoké, szelíden mosolyogva megjegyezte, azért, mert neki nem érdeke, hogy bármit is kispóroljon belőle.

 

Bakos András:
Isten hideg keze

November 8.

Azt gondoltam, hogy a fodrász, aki végső soron az egész faluban ismeri a férfiakat, hiszen másik férfifodrász évtizedek óta nincs itt, ismeri azt az idős embert is, akit mi nem, ám aki abban a házban lakott, amit mi néhány évvel a halála után megvásároltunk a lányától. Amikor ma a fodrász székében ültem, s ő megkérdezte, "Bandika, merre laktok", megmondtam, hogy "a Bene bácsi házát vöttük mög", a fodrász, akit én magamban mindig Sanyika bácsinak neveztem, a Bandikázás miatt, elmesélte, hogy ő annak idején járt a papához, hajat vágni és borotválni, amikor már Bene bácsi nem tudott elsétálni a műhelyig. S leírása alapján tudni vélem, ki is volt az az öregember, akit régen nyilván sűrűn láthattam, látásból ismertem, a nevét azonban nem tudtam. Magas, vállas öregember, kilencven évesen is vasderes hajjal; úgy járt, hogy derékban egy kicsit előre dőlt. A fodrász elmeséli, hogy egyszer, amikor a megbeszélt időpontban megérkezett az öreghez, az már várta őt; a konyha közepén ült, hokkedlin, ünnepélyesen komoly arccal, és nyaka köré, mint valami palástot, vajszínű törülközőt terített a lánya, aki, miután beengedte a fodrászt, visszament a kertbe, kapálni. A konyhában, az asztal alatt egy német juhász kutya hevert, ami nyugtalanította a fodrászt, aki mindig tartott a kutyáktól. Megkérdezte, hogy esetleg kicsukná-e a tata a kutyát az udvarra, az öreg azonban nem veszítette el nyugalmát, nevetett, aztán azt mondta, nem zavar az a kutya idebent senkit. A fodrász tehát nekifogott a hajvágásnak, munka közben körülsétálta a papát - nem csak sötét, de sűrű haja is volt az öregnek - s egyszer csak nyilalló fájdalmat érzett a lábikrája és a bokája között, s ő pont attól félt, hogy ezen a helyen harapja meg a kutya. Megpróbálta lerázni a jószágot, a kutya azonban csak csúszkált a kövön, halkan morgott, és nem engedte el a fodrász lábát. Aztán mégis elengedte. Először csak pöttyökben jelent meg a vér az élére vasalt vajszín nadrágon, három vagy négy pötty, aztán összefüggő folt lett belőle. "Be van ótva a kutya" - ezzel lépett be a konyhába az öreg veje, a papa pedig, ahogy lenézett a hokkedliról, és meglátta a vérző lábat, mély hangon csak ennyit mondott: "Esztó!" A lányát szólította így. A lány bejött, halkan leszidta a kutyát, aztán zöld szigetelőszalaggal körbetekerte a fodrász lábán a nadrágot, a seben, majd megkérdezte a fodrászt, hogy ugyan tudja, hogy férfi fodrász, de nem vágná-e le az ő haját is, ha már egyszer eljött... Ezt mesélte, miközben ma a székében ültem. Aztán most, az imént írtam egy szöveget, mely még nincsen kész.

"...Mindig megilletődöm, amikor a falubeli férfifodrász székében ülök, és a körém tekert vörös kockás palástra hullani kezdenek a vékony fekete fürtök. Amikor a homlokomhoz ér a fekete vas, engedelmesen lehunyom a szemem, nehogy belehulljon a haj, de amint kinyitom a szemem, a szemöldököm fölötti pihéket csiklandozó hajszálaktól így is megered a könnyem, s úgy érzem, mintha ezután a többi vendég beszélgetésének halk zajában maga az Isten, aki jó és rossz tetteimet egyaránt látta, érne a fejem tetejéhez, hideg kezével, hogy hátrahajtsa.

Néhány éve, amikor megkérdeztem, mitől lehet ez az elérzékenyülés, a fodrász néhány szóval emlékeztetett arra, mi történt, amikor apám és anyám a harmadik alkalommal vittek el hozzá, a műhelybe. Nekem pedig azonnal eszembe jutott az olló, amit annak idején kezébe vett; ez az olló fogazott volt. És azok a hosszú, vékony fogak akkor engem nem a fésűre emlékeztettek, nem; ehelyett azt gondoltam, hogy valamilyen orvosi eszköz, a fehér köpenyes ember fogója, s azért tették föl a fehér karosszékre a kissámlit, és azért ültettek arra, hogy az orvos jobban hozzáférjen a fülemhez, az pedig, nem tudom miért, csak fokozta a rémületem, hogy nem fehér kendőt terítettek a vállam köré, hanem vörös mintásat, olyan anyagot, amilyenből a nagyanyám otthonkája volt. A fehér köpenyes hideg kezével megfogta a fülem, enyhén lehajlította a tetejét, aztán éreztem a fogazott olló hideg vasát is a fülemen, s akkor felkiáltottam.

Persze, nevettek, apám is, anyám is, a fehér köpenyes azonban nem, elkedvetlenedett, aztán, hogy látta, nem veszem le a szemem az ollójáról, próbált kedves lenni, anyámék pedig, ahogy látták, milyen rémült vagyok, és nem engedem el a fülem, egyre csak azt ismételgették, hogy Sanyika bácsi csak a hajamat akarja, nem a fülemet, és hogy milyen szép leszek, ha lenyírja. Nem hittem nekik, távolról és idegenül hangzott minden szavuk; nem hittem nekik, azért sem, mert nem sokkal azelőtt, talán négyévesen láttam magam a tükörben, és a fülemet a fejemhez simítva megnéztem, hogy néznék ki úgy, és olyan szép volt a fejem, mint a fejhallgatót viselő űrhajósé. Olyan áron azonban, hogy levágják a fülem, nem akarok szebb lenni - ez volt az elhatározásom, bár még nem tudtam megfogalmazni, Sanyika bácsi azonban nem tett le arról, hogy újra megfogja a fejemet, és éreztem, az én kitartásomon múlik, mi történik, és azt is éreztem, hogy az én kitartásom kevés. Végképp elkeseredtem, amikor az ujjaim résén át megértettem, mit kiabál az apám; azt mondta, hogy most már igazán nem érti, mi van velem, nyilván valami bajom lett; és abbahagytam a hadakozást, leengedtem a kezem, melyet mindvégig eltakart az az otthonkaszínű palást, és sírtam, mert nem emlékeztem arra, hogy már korábban is jártam volna itt, vagy, ha igen, mert az illattól hirtelen mégis az az érzésem támadt, hogy valóban, akkor az a fogas olló, a ritkító, ahogy anyám nevezte, még biztos nem volt itt, ez a kendő se; és apám megint megszólalt, azt mondta, amit mindig, hogy ha katona lesz belőlem, ő nyilván disszidálni fog, mert nem akar olyan országban élni, amit ilyen picsogós katona véd.

Végül persze elcsöndesedtem, és csak az ollók csettegése hallatszott az üzletben, meg hangos, párás légzésem, aztán a vadgalambok búgása az utcáról; viszket a nyakam, mondtam egyszer csak, rekedten, mire a férfi azt mondta, hogy jó, már egyébként is meg akarta vakarni a nyakamat. Elővette a borotvát, és lekaparta a nyakamról a szőrszálakat. Ez jólesett, bár nagyon vigyáztam, nehogy látsszon rajtam, mert következetes akartam maradni. Pedig tudtam: ezután gyakran kell jönnöm, és persze, hogy a fülem a helyén maradt, legközelebb már nem sírhatok. A hajam sűrű volt, világosbarna és erős; amikor Sanyika bácsi megnyírt, mindig jóval kisebb lett a fejem. Előfordult, hogy egy nyíratkozás után nem ismert meg a dédnagyapám, összetévesztett a szomszéd gyerekkel, akinek mindig kicsi volt a feje.

Mindig komolyan léptem be abba az üzletbe később is, és ha várakozás közben nevettem is néha az idős emberek beszédén, mire fölültem a sámlira, vagy később, ahogy a felnőttekhez hasonlóan a karosszékbe ültem, elkomolyodtam, és komoran néztem a lehulló hajcsomókat, és azt, ahogy Sanyika bácsi lépései alatt összekeverednek a fekete vagy ősz csomókkal. Sanyika bácsi pedig, láttam, érti a viselkedésemet, mindig hosszan nézett a szemembe, mielőtt a homlokomra tette a kezét, s aztán lezárta a szemem, hogy ne hulljon bele a homlokom fölött lenyírt hajból.

Éppen könnyeztem akkor is, amikor Sanyika bácsi egy nyári délelőtt arról beszélt a többi vendégnek, hogy néhány nappal azelőtt egy idős embernél járt, aki már a konyha közepén ülve várta. A konyhaasztal alatt azonban egy kutya hevert, egy németjuhász, a fodrász pedig hiába kérte, hogy vigyék ki a jószágot, mert fél tőle, az öreg csak nevetett, de nem válaszolt, és meg se mozdult. A fodrász így elkezdte a munkát, ollózás közben lassan körbejárta az öreget, s egyszer csak égető fájdalmat érzett a lábikrájában; a kutya átharapta a szövetnadrágot, s nem akarta elengedni a fodrász lábát, mintha csak játszani akart volna, fel sem kelt fektéből, a fogak nyomán azonban dőlni kezdett a vér; az öregember, mikor látta, mi történt, elkomolyodott, kiszólt az udvarra a lányának, aki bejött, lefejtette a kutyát a fodrászról, aztán kiment, s rövid idő múlva visszajött egy tekercs piros szigetelőszalaggal. Körbetekerte a fodrász lábán a nadrágot, aztán a fodrász látta, hogy a lány is, az öreg is azt várja, hogy fejezze be, amit elkezdett.

Ez az öregember, mint később, nem a műhelyben megtudtam, a kilencvenedik évet is megérte, és váratlanul halt meg; túl sok szőlőt evett, és bélcsavarodást kapott. Az ő házát vettük meg később mi. Akkor azonban, amikor Sanyika bácsi a történetet mesélte, még csak tizennyolc éves voltam, s az üzlet ablaka alatt egyszerre csak megállt egy bicikli, és a húgom, le se szállva a nyeregből, beszólt, hogy megérkezett a behívóm a katonaságtól, és hogy anyám nagyon sír; az öregemberek elnevették magukat a hátam mögött, a padon, egyikük azt találta mondani, hogy igen, hát egyszer mindenki bekapja a legyet. Sanyika bácsi azonban nem nevetett; a fülemhez hajolt, és halkan azt mondta: akkor most egy kicsit rövidebbre vágom...."

1 Algyőn élő fiatal szép- és újságíró.