Tóbiás Krisztián
Napló: Misztikus utazás a halál előtt2000. február 1.
Mielőtt meghalt volna: élt. Valahol, valamikor, valakivel és valaki nélkül. Csak ő volt senki. A sok valaki között ez nem is lehetett nehéz. Egyszerűen csak lennie kellett és máris találva volt az önmagát negativizáló tény. Sokat töprengett, a valakivé válás folyamatán, de a titok nem derült ki. Segítséget is kérhetett volna, de a valakik nem segítettek a senkinek.A valakik nem segítenek senkinek. Egyszer a senki meghalt. A senkik megsiratták, eltemették és senki sem írt róla életrajzi regényt.
Most, így halála után eldöntötte, hogy mivel a halott már nem tud jobban meghalni, van ideje folytatni kutatását a valakivé válás bonyolult folyamatát illetőleg. Bevonult, hat kicsike, túlvilági rokkantnyugdijából megspórolt, sajátkezűleg felépített laboratóriumába és a rigójancsitól kezdve a csókai húsgyár régen híres pástétomáig mindent átvizsgált. Hátha a titok a táplálkozásban lappang. A senki hízásnak indult, de semmi egyéb változás nem mutatkozott. Teniszezni meg golfozni kezdett, mert látta, hogy a valakik is ezt csinálják. Lefogyott, de ismét semmi mélyebreható .Naponta megtanult tíz szót az idegen kifejezések szótárából, merthogy a valakik mindig furcsán beszélnek. Mint az a gyerek, akinek az anyja se érti a szavát. Semmi. Szivarozni kezdett. Pöfékelt, mint a téglagyár az agusztusdélutáni negyvenfokos napfényben, mikor az égen megcsillant egy sportrepülőgép. Semmi. Őszinten szólva ez utóbbit elég mértékletesen végezte tekintettel a már említett rokkantnyugdíjára. Semmi, semmi, semmi. Elfáradt. Kifeküdt a túlvilági Tisza partjára és nézte a nagy síkság közepén árválkodó túlvilági vulkánt, amelyre napi teendőjét végezve botorkált fel sokatmondó tekintetű fűtőmestere. Kiskorában anyukája mesélt egy valakiről (mert a mesék is mindig valakiről szólnak), aki állandóan mászik felfelé egy hegyre és egy hatalmas kőtömböt vonszol magával. Ő lenne az? Nem! A mesében hosszú, göndör, fekete haja van és sötét mérges szeme. Felállt. Nem bírt fekve maradni. Ez egy régi betegségének köszönhető, tudniillik, a senkik sohasem pihenhetnek. Hát ez az!!! Akkor lesz a senkiből valaki, ha órák hosszát csak lógatja a lábát és bámul a semmibe! Nem. Mégsem. A közelben nincs egy valaki sem. Igaz, senki sem. Csak ő, meg amott a kazánfűtő, aki nem is vesz tudomást róla. Elindul hazafelé. Egy veréb röpköd körülötte. El is csodálkozik rajta. Észrevett. Valaki észrevett. De ez a veréb valaki vagy senki? Esetleg valami? Gondolkozik... gondolkozik... gondolkozik... gondolkozik? ...Ő nem a nyelvtudományok doktora, de itt valami nincs rendben. A veréb se nem valaki, se nem senki, de nem is valami... semmi meg végképp nem. A veréb van. Volt és lesz. Szóval ez a titok?! A nyelv. Amit a valakik tökéletesnek mondanak, nehogy a senkik rájöjjenek, hogy a valaki és a senki között annyi csupán a különbség, hogy a valaki kinevezi önmagát valakivé és környezetét senkivé, majd önkényesen uralkodni kezd felettük. Boldog volt. Életében először igazán boldog volt. Míg el nem ütötte egy autó. Újjászületett és elfelejtett mindent.
