Éjszaka a földön

Sámuel azon az éjszakán meglátta a halált és nem tudta közös nevezőre hozni lelkével.

Most, gondolta. És igaza lett. A sárgászöld fény ezúttal sem hagyta cserben már-már megrendült önbizalmát, menetrendszerűen indult, úgy vágtatott célja felé, mintha tulajdonosának késés esetén vissza kellene váltania a pótjegyeket. De nem váltott sem vissza, sem meg, pontosan érkezett, mint mindig. Megfordult, testét átjárta a keserűség, nagy teljesítmény volt ez a félfordulat egy ilyen keskeny földsávon, amit az utóbbi napokban ágynak nevezett. Néhány hónapja még földkupacnak hívta volna, amelyen egy gondos kéz kiegyengette a hátfájdító göröngyöket, pontosan a veséjébe szúrt mindegyik, mintha csak tudná, hol a legfájdalmasabb, a füvet lesimította, bundát szokás így elrendezni tél után, ha szekrénybe kerül a meleg ruha. Nem moccant, lehunyta szemét és várt.

A kertben feküdt, fölötte kishúga hintázott, számolta fellibbenő szoknyája pöttyeit, a szél ide-oda sodorta őket, néha egyik-másik engedett és rábízta magát a fuvallatra. De maradt mindig bőven, már nem is tudta, hol tart a számolásban, de nem is számolt igazándiból, április volt, korai napsugarak pattantak meg a hinta fémvázán. Szeme megakadt a kislány mosolyán. Elszokott ettől, hónapok óta nem látott már mosolyogni senkit; ilyen őszintén, felszabadultan örülni a napfénynek.

Kinyitotta újra a szemét. Tíz óra múlt, csillagok sorjáztak mozdulatlanul és álcsillagok, színesebbek, hullócsillag gyanánt. De nem kívánt semmit.

Amikor megszületett, ilyen csillagos lehetett az éjszaka. Anyjára gondolt, akire csak méhéből emlékezett. Anyjára, aki a szülés pillanatában talán már nem kívánta tiszta szívéből betartani fogadalmát, de nem tehetett mást, nem tehetett semmi mást. A csillagokra tekintett, magához ölelte a csecsemőt és félve várta a napot, amikor felviszi a hegyre, teljesítvén fogadalmát. Magának sem ismerte be ezeket az érzéseket, csak belül sírt, szíve megtelt könnyel, míg Silóba ért.

Sámuel ujjaival hozzáért a fémhez, nem szándékosan, az ujjak néha megmozdulnak, idegesen rándulnak egyet, kettőt talán, többet sosem. Hozzáért a fémhez. Hideg volt, szinte bőréhez égett. Havaseső szitált, szégyenkezve toccsantak szét a cseppek és igyekeztek mihamarabb eltűnni rejtett hasadékokban. A fegyvert elengedte azonnal, most nem volt kedve fémhez érni, gyeplőt képzelt ujjai közé, bőrt markol, három ló nyerít, másik kezében sikolt a korbács, a harci szekér megrándul néha, a kerekek kiugranak a gödörből, az íjászt mögötte cseppet sem zavarja, megfeszül karja, íja egyaránt.

- Lezi, jebem ti boga, lezi, kad ti kažem!

Csak üvölteni lehetett a hangzavarban. A föld a biztonság. Feküdt hát, míg fölötte megdörrent a halál. Lapul és üvölt ő is, Goran rohan a bokrok között, az elejtett tár felé. Reszket, sírás remeg a testében, nézi az embereket maga körül, fekszik a földön, lapul és üvölt ő is. Az első éjszakát egy kézilabdapálya mellett feküdte végig. Zuhogott az eső és szinte az első cseppel egyidőben indult meg a lövöldözés. Hasra vágódott, a beton mögötti füves rész lejtett valamennyit, hozzásimult a földhöz és az anyjára gondolt. A golyók megperdültek a kapu mögötti dróthálón, fura falsot kaptak, ami kiszámíthatatlan irányba vitte őket.

Aztán már nem emlékezett. Elaludt. Elájult. Lényegtelen. Az álomba ájult testre hajnalban már hó hullt. Vagy öt centi esett azon a hajnalon, a lába belefagyott az átázott bakancsba. Valaki belerúgott a lábába, a fájdalomra ébredt fel.

Sámuel sohasem kételkedett édesanyja döntésében. Bízott a rendeltetés erejében, alázatosan várta a napot, amikor beteljesítheti sorsát. De ahogy múltak a napok, egyre kevésbé bízott. Már nem látott olyan tisztán, sem szívében, sem eszében nem volt derűsen tiszta az égbolt. A ködben botorkált, kereste az utat, amelyen továbbindulhat, de nem merte egyik ösvényt sem megkezdeni.

Míg a víztócsa poshadt kortyait nyelte, a pincesor borai pezsdültek meg nyelve alatt, a finom zamatú, illatos chardonnay, a kanyar utáni harmadik pincéből, maga előtt látta a hordót, a kisasztalt, a kisszékeket, a kispoharakat, kezében csak egyet, ahogyan a lopótökból átcsurran a bor. Végigkóstolta most mindegyiket és ajkaival csettintett, amikor megérezte az olaszrizling keserűmandulára emlékeztető ízét. Aztán újra tett egy félfordulatot, ajkáról nem mozdult a sáros csepp.

Hosszú ideje várta már a jelet; mindhiába. Egyre jobban tudatosult benne, hogy nem tiszta már, beszennyezte őt a világ, amely ellen nem tudott tenni. Reménykedett benne, hogy tényleg nem tudott tenni, megpróbálta elhitetni magával, de legbelül letaglózóan tisztán tudta, hogy nem is próbálkozott. Emlékezett minden olyan pillanatra, minden elmulasztott lehetőség alkonyattól pirkadatig tombolt a fejében.

Éktelen volt az a sikoly. A nő sikoltozott és kapálódzott, míg teljesen le nem szorították az asztal lapjára, míg be nem fogták a száját. Két mozdulat, letépték róla a szoknyát, még egy és foszlányok maradt a bugyijából, födetlen alsótesttel fekszik, érzi a férfit, hímtagja ott magaslik ágyéka fölött, köpni sem tud, harapni sem. Innen nincs tovább.

Nem tudta nézni, inkább átment a másik szobába, rágyújtott egy cigarettára, az imént találtak három dobozzal egy konyhai fiókban. A földön rengeteg könyv hevert, tanult ember lakhatott itt, a konyhában a felesége haldoklik. Leült az összetört zongora mellé. Visszafordult. Nézte a konyhaasztalt, a körülötte álló férfiakat, a nőt és nem tett semmit. Még egy zongorahúrt sem tépett ki, hogy odalépjen és megfojtsa a szerencsétlent.

Már hetek óta ott állt, ült, feküdt, ott élt azon a földbe ásott őrhelyen és nézte a dombot. Az alföld jutott róla eszébe mindig, síkvidéki ember, ha hegyet lát, először mindig hazájára gondol. A pusztára, amely sohasem volt olyan kietlen, mint ez a domb. Lentről indult a tekintete és a dombtetőn pihent csak meg, a magaslaton álldogáló fegyveres alakok körében, hogy szemükbe nézve ordítson fel, lőjetek már, lőjetek, testvérek! Ne csak bámuljatok, ti férgek!

Türelmetlensége napok óta mételyezte gondolatait. Több hete tartott már ez a játék, unta már nagyon, nincsen semmi, csak szemezés, mi is látunk, te is látsz, nézelődünk csak... Unta és az unatkozás türelmetlenné tette. Mint otthon, annak idején, ha elhúzódott a játék és nem kezdődött a csata a műanyag indiánok és cowboyok között. Ilyennek várta ezt is, felállnak majd, lőnek és visszalőnek, visszavonulót fújnak, megigazítják a felszerelést, visszaszerelik a szétrobbantottakra a lábaikat, kezeiket, a halottakat újra csatasorba állítják és kezdődhet elölről az egész, míg csak meg nem unják. De nem unták meg, mert senki sem kezdte újra, csak folytatta mindig, újabb és újabb figurákat áldozva fel.

Azon az éjszakán, valamivel tizenkettő előtt, a pontos időre már nem emlékezett, darabjaira esett szét egy katona.

És nem lehetett mit tenni. Meghalt. Nézte a test megmaradt darabjait, az akna talán húsz centire robbant fel tőle, nézte a testrészeket, majd miután elvitték, a testrészek helyét nézte. De legelőször az eget kémlelte, látja-e valahol Istent, akit szolgálnia kell neki, Anna fiának, Sámuelnek, ebben a háborúnak nevezett kínban. De nem látta.

Az ember végül mezítelen test csupán, nem védi sem hazugság, sem álom. Nyitott szemmel hiába fekszik.