kínaiak, valószínűleg a kínaiak voltak azok, majdnem egészen biztos vagyok a kínaiak bűnösségében, de nem, mégsem ők voltak azok, hanem a japánok, persze, most már meg mernék esküdni rá, hogy ők voltak azok a jómadarak, akik megtámadták pearl harbort, nehéz, el sem tudja képzelni senki, hogy milyen nehéz visszaemlékezni így kétezer év távolságából, pedig egyszer, valamikor nagyon régen az utcák kövezetén feltűnő vörös felirat arra emlékeztetett mindenkit, hogy ne feledje pearl harbort, pontosabban, emlékezz majd pearl harborra, emlékeznék Istenem, mennyire szeretnék emlékezni, de nem megy, olyan nehéz, nagyon nehéz, bár ott voltam, de az az idő olyan rég volt, a szakadék szinte áthidalhatatlan, pedig ebbe a sejtbe zárva minden idegvéződésemmel érzem az elmúlt két évezred kiáltását, fájdalmas üvöltését, amely átrezeg a kozmosz feketeségén, érzékelem milliárdok szenvedését és mégis képtelen vagyok az emlékezésre, pedig néha már fel-fel villan egy-egy kép, csak éppen nem tudom őket elhelyezni az idő és a tér rendszerében, elvesznek, olyanok, mint a kirakósjáték látszólag független, de egymás nélkül értelmetlen elemei, a képet más idegen elemek is zavarják, amelyeknek látszólag semmi közük sincs pearl harborhoz, sok, túl sok a redundancia, vasúti angyalok arcában csilingel szegek, izzadó fűszálak alig kitapintható érverése, idegesen felsikító zene, áthághatatlan tornyok észveszejtő szédülése, a felhők féktelen forgása, a sikoly élesen csapódik be a hallóidegbe, kamikázeként robbantja szét sejtjeim, de aztán sötét, hideg csend, pár másodperc emlék nélküli üresség, amíg szétszóródott részecskéim újra sejtbe nem tömörülnek, aztán újra és újra az ingerek sokrét támadása, de emlékezni még mindig képtelen vagyok, és már időm sincs annyi, amennyi volt, hiszen ez a fehér törpe már alig pislog, lassan kialszik és részecskéi fekete lyukba sűrűsödnek, gravitációs tere olyannyira megnő, hogy mindent magába fog szippantani, még az elektromágneses hullám sem juthat át rajta, igen, még a fény sem, magába olvasztja majd a sejtemet is, de remélem én addigra már pár száz fényévnyire leszek tőle és találok sejtképzésre alkalmas plazmát vagy energianyalábot, olyan kényelmes ez a sejt-lét, csak a hozzám eljutó energiahullámok zavarnak meg, tér és az idő szinte megszűnt, csak akkor akad gond, amikor vissza kell térnem az idő kútjához és emlékképeket szeretnék felszínre hozni, minél feljebb kerül egy kép, jelentése, összefüggése annál mélyebre süllyed, a can tac a can tahban elrejti előlem pearl harbort is, villanások, nyugtalan kiáltások karmos ujjai kapnak utánam, belekapaszkodnak végtelenbe nyúló idegszálaimba és nem engednek el, mit jeleznek, mit akarnak közölni velem, nem jut el hozzám más csak megfeszülő, robbanni készül érzések, a jelentés, az összefüggés elveszik valahol, a két évezred távolságából érkező információk valahol útközben elkallódnak, a lényeg elveszik, s csak a töltés ér el hozzám, pedig muszáj, kell emlékeznem, hiába nyúlok utánuk, hiába nyúlok vissza az időben, nem férek oda, a can tac a can tahban eltaszít, visszalök, de mindenáron meg kell tudnom, hogy mi történt akkor és ott, mert létem értelme abban a válaszban, a válasz rámutató összefügéseiben rejlik, de most csak értetlen, dühös, kétségbeesett, remegő érzelmek érkeznek, de van még időm, hiszen a fehér törpe még él, most újra elszunnyadom s mire felébredek a jelek sokkal távolabbról és gyengébben érkeznek majd, és ki tudja, lehet, hogy majd álmodom is valamit, talán valamit, ami majd segíteni fog az emlékezésben, és majd mindenre rá fogok jönni...
aurora