Hét év, hét hónap és hét nap telt el azóta, hogy mestere nála járt. Tüzet szított az erdei tisztás közepén megépített egyszemélyes viharában, és belefeledkezve, üveges tekintettel bámulta a szél fuvallatától örvénylő zsarátot. "Tüzet gyújtottál bennem - mondta -, s most én gyújtottam tüzet!" Titokzatosan mosolygott.
Mosolygott. "Titok." - suttogta. Majd légies, gyors léptekkel, hátra sem tekintve, örökre elhagyta az otthonát. Kikísérte a vonatállomásig. Szégyellt integetni, hiszen az olyan gyerekes, zavartan mosolygott búcsúzásul, majd egy lendületes mozdulattal átugrotta a sínpárt, és máris Domboson volt. Benézett a Promajába.
A Promajában a jellegzetes mosolyok fogadták. Úgy érezte, hogy átfúj az agyán az értetlenség ködös levegője, a rosszindulat gőze, ezért csak hallgatott, míg a sörét elszopogatta. "Kis gyerekem! Kicsiny gyermekem!" - susogta a fülébe a hang, amit annyira szeretett. Egyszer csak ott ült mellette a nő. Most nem bizonyult annyira ostobának, hogy rákérdezzen, te meg mit keresel itt, a tekintete viszont elég ostoba lehetett, mert a kedves láthatóan kedvetlenné vált valamiért, és máris elhagyta a mosoly. Ekkor döntötte el, hogy elmegy ő is, mondjuk hét év múlva. Ennyi idő talán elegendő lesz, hogy befejezze a művét. A hét évet megtoldotta hét hónappal, ugyanis az utolsó simításokat egyedül a határidő kitolásával tudta elvégezni. A második időpontra kész lett, gyönyörű volt kívül-belül, hét lépcső vezetett a kétszárnyas bejárati ajtóhoz, a négyszögletes előszobából pedig három boltív nyílott a három szobára, a konyhára, a nappalira és a hálószobára. Az épület alaprajza a bizánci templomok kövérded keresztjét mintázta. Ebben az utolsó hét hónapban már csupán a külső munkálatokkal foglalatoskodott. Betapasztotta és haragos zöldre festette a falat. Büszke volt, mert az arra járók közül sokan odavetették: "Nyárfás, ez lesz a legszebb ház Domboson!" Büszke volt, annak ellenére, hogy a lelke mélyén tudta, csak gúnyolódnak vele.
Pontosan határidőre, a hetedik hónap utolsó napjára elkészült a mű. Ekkor minden kéziratot és az összes könyvet, amit a Sáfránytól örökölt, egy kupacra hányta a nappali közepén. Remegett a keze az izgalomtól, csak a harmadik gyufával sikerült meggyújtania a félreeső papírlapot. Még el tudta olvasni a tűztől zsugorodó foszlányról, amit nagybetűkkel írt rajta: SIKER!!! Nem állhatta meg kacagás nélkül. "Látod, Sáfrány, mégis sikerült!" - kiáltotta teli torokból, és elviharzott. Csak amikor fölért a vasútállomás dombjára, akkor nézett hátra. Megelégedetten szemlélte a vastagon gomolygó, sötét füstöt, majd egy szökkenés, és hét év, hét hónap után újból Lankáson volt.
"Nos, Huang Ho, eljött az idő, hogy utánad menjek!"
Lassan már lefelé járt a nap, a dombosi háztűz volt a lidércfénye a különös estének. Később a dombosi állomás egyik átvilágító lámpaoszlopa fényénél nézte meg az óráját. "Éjfél van, az első nap." - mondta. Majd a második, harmadik, negyedik, ötödik és a hatodik, de a vonat még mindig nem futott be. Pedig úgy emlékezett, Huang Honak azonnal itt volt, hiszen rendesen még elköszönni sem volt ideje tőle. A hatodik éjszakán havazni kezdett. Az éhségtől elcsigázva már nem törődött magával, lefeküdt a fagyos földre. "Most jól jönnének azok a kéziratok!" - mormogta a foga közt. Nem tudni, mire gondolhatott: a tűzgyújtásra vagy takarózásra. A hó viszont teljesen betakarta.
Most pedig világos van, a hetedik nap nappala, s itt ül a dzsungel tisztásának a közepén. A levegő is szinte süt. Az imént ledobálta átnedvesedett ruháit, s hogy megszárítsa azokat, tüzet gyújtott. Közben az ágakból egy levelekkel borított alakalmi sátrat épített magának. Most abban fekszik anyaszült meztelenül, a tisztás közepén, Huang Ho hazájában, valahol Indiában a dzsungelben. Vagy Kínában is vannak őserdők?
Soha sem látott ilyent, a síneknek egyszerűen vége szakadt. Pedig a síneknek ez nem szokásuk. Legalább egy állomás jelezné, hogy ez az utazás végcélja! Ám itt semmi sem, a tisztás közepéig vittek, és sehol sincs jele, hogy ezen a helyen valamikor létezhetett egy végállomás. Mit tegyen? Hét évig, hét hónapig és hét napig vágyakozott mestere darsana után, s most hogy ideért, azt sem tudja hol keresse. Ki fogja itt útba igazítani? Nem tehetett mást, megépítette az egyszemélyes viharát, és várt.
Valamelyik csak eljön érte. A vonat, hogy visszatérhessen Lankásra, vagy Huang Ho, hogy asramába vigye. Miközben ezekről gondolkodott, hét év, hét hónap és hét nap után visszatért hozzá a mosoly.