Egy látszatra jelentéktelen utazás egy közömbös cél érdekében, hervadó csokorral a kézben. Íme az eltöltendő idő, amikor az unalomból kitekintve dimenziókat láthatunk jeltelenül egyesülve.
Ezért jó, ha az ablak mellett ülünk.
A kezdet:
érik a felismerés, hogy az ITT és az OTT most helyet cserél, s mi csak kívülről nézzük ezt a változást. Vagyis, inkább "tudjuk", mint tapasztaljuk az utazást. A helyszínek egymás felé közeledése kívülállásunk záloga. Tekintetünk fokozatosan "ráfagy" e látványra.
Ettől kezdve folyamatosan összetéveszthetőek vagyunk egy mozgó valamivel. (Pedig mi az, ami mozog? Minden. csak MI nem.)
Mert ekkor már nem is mi utazunk.
A folytatás:
ismerve a "vádlottak" (egyszerű jövő-menő emberek) behatárolt mozgásszabadságát, bíróvá szentesül a bámészkodó: csámcsogva fogyasztva elemózsiánkat, mi is bambán nézünk kifelé a JÁRMŰBŐL, oda, ahol apró szereplők sárban csúszkálva, mint szemlélődésünk (ítéletünk) tárgyai, a nagy "valahovába" igyekeznek. (Ők igen.)
A vég (?):
ettől a pillanattól kezdve mi a lebegés "indefiniált paraméterei" szerint létezünk, amikor is a bennünk rekedt sóhaj nyomás-térfogata kiegyenlítődik az egyetemes atmoszféráéval. Arcunk és ruhánk színe egyszerűen megszűnik minket megkülönböztetni a háttér-környezettől, ennek mintáitól, utazótársaink pedig, ha vannak ilyenek, többé észre sem vesznek bennünket, mert feloldódtunk a térben, ők tehát nyugodtan vakaróznak, ásítoznak, beszélgetnek (már nem is rólunk), s ha nem lenne az a bizonyos csokor, akkor az újabb felszállók a huzatszínű ölünkbe is beleülnének, mintha csak az ülésbe.
De ekkor a kezünkben egyszerre virulni kezd a már elhervadt, nemistudom, kinek vásárolt vágott virág, s a feltámadó illatban történő tökéletes utazás már csak egy újabb állomást becélzó, fémbűzös fékezéssel gyógyítható.