Szakmány György
Gondolatok, amelyek többek között
egy szamárnak köszönve születtek

Most nemrégiben történt, hogy egy nap késő este az ágyban feküdve kézbevettem Pascal Gondolatait. Majdnem mindig olvasok elalvás előtt, de kizárólag regényeket, esetleg novellákat, ekkor azonban, talán azért, mert mostanában foglalkoztat a hit kérdése, kedvem támadt olvasgatni a Gondolatokat, olvasgatni arról, hogy vajon Pascal hogyan vélekedik e témáról.

Ez a példány egy II. világháború alatti kiadás, és egy barátom adta nekem ajándékba, amikor rájött, hogy ez nem a teljes Gondolatok, csak egy válogatás. Érdekessége viszont az, hogy egy Francois Mauriac bevezető tanulmányt közöl a Gondolatokhoz. És hát akkor este tűnt fel először igazán, hogy hát ott van ez a bevezető, úgyhogy azt kezdtem el olvasni a Gondolatok helyett, hogy hát hadd lám, mit ír ez a Mauriac.

Ezt a tanulmányt olvasgatva újra felfedeztem magamnak Pascalról egy történetet, amely memóriám emésztőgödrében már igencsak elsüllyedni látszott. Arról a történetről van szó, amikor Pascalnak, az a majdnem halálos kimenetelű lovaskocsi balesete után egy éjjel misztikus-vallásos élménye volt, és Pascal egész éjjel sírt örömében, és azon frissiben megkísérelte lejegyezni ezt az élményt, már amit szavakba lehetett önteni belőle. És, hogy aztán bevarrta a papírt a kabátja bélésébe, hogy mindig ott érezze magánál annak az éjszakának az örök bizonyságát. Halála után megtalálták nála, és mi ennek a papírnak (meg a kiadó perverzitásának) köszönve ismerjük e történetet, amelyben nekem talán az a legszimpatikusabb, hogy az örök aggályoskodó Pascal a pontos dátumot is feljegyezte, hogy aztán ha kell, mindig tudhassa, hogy pontosan mikor történt a dolog: 1654. november 23-án. Ebben a mozzanatban egy kicsit ráismertem saját természetemre.

Szóval a Mauriac-bevezetőben elolvastam ezt a történetet, majd utána egy kicsit olvasgattam a Gondolatokat, és végül, körülbelül éjfélkor, valami spontán ötlettől vezérelve kezembe vettem a Bibliát. Ha azt mondom, hogy néha szoktam olvasni a Bibliát, akkor már sokat mondok, ezért tényleg nem tudom, hogy miért vettem pont akkor a kezembe. Találomra felütöttem valahol, és az a Bálám történeténél nyílott ki. Elolvastam a Bálámról és a szamaráról szóló részt és nagyon megdöbbentett a történet, és egyszersmind meg is tetszett. Kicsit elmerengtem felette, majd a fáradtságtól hirtelen álomba zuhantam. Aludtam, és közben össze-vissza álmodtam, zavaros gondolatok kavarogtak a fejemben Bálámról, a szamaráról, Pascalról és Mauriacról.

Körülbelül egy óra múlva arra ébredtem, hogy nagyon vakít az olvasólámpám és, hogy annyira kell pisálnom, hogy fáj a húgyhólyagom. Felkeltem az ágyból és a sötét előszobánkon át, neki-nekiütődve mindennek, közben vigyázva, hogy a szüleimet vagy a testvéreimet fel ne ébresszem, kitámolyogtam a fürdőszobába. Miután kipisáltam magam, visszatámolyogtam a szobámba és ágyba feküdtem. Félig nem voltam észnél az álmosságtól, és nem csaptam le az olvasólámpámat, hanem felkönyökölve feküdtem az ágyamban, bambán bámultam magam elé, és közben valamit össze-vissza motyogtam. Pascalt, Mauriacot, Bálámot meg a szamarát emlegettem. Erősen olyan érzésem támadt, hogy valami nagyon furcsa dolog történik velem. Nem történt velem semmi látható vagy nyilvánvaló dolog, és a szobában sem észleltem semmi különöset, de mégis megmagyarázhatatlanul furcsán éreztem magam. Elkezdtem keresni a karórámat magam körül (vagy csak arra gondoltam, hogy meg kéne keresni), de nem találtam, pedig évek óta mindig ugyanott tartom, az ágyam egyik rúdján a fejem mellet, de mondom, nem találtam. Nem találtam az órát, pedig meg akartam nézni, hogy azután majd pontosan tudhassam, hogy hány órakor volt ez a furcsa érzésem, ha be akarok számolni magamnak vagy valakinek erről az élményről. Úgy éreztem, hajnali 1 óra lehet. Lecsaptam hát a lámpát és lefeküdtem. A sötétben feküdve életemben először az a bizonyosságszerű érzésem támadt, hogy van Isten, szeret engem és teljes mértékben gondot visel rám. Egyszerűen ezt éreztem. Ez volt a fejemben, és még valahol a mellkasomban éreztem bujkálni ezt a langyos érzést. Azután ezzel a nagyon jó érzéssel elaludtam.

Két nappal később egy barátommal, akivel hitbéli kérdésekben nagyjából egyetértünk, találkoztam, és elmentünk egy csehóba, hogy néhány sör mellett beszélgessünk. Elmeséltem neki az éjjeli kalandomat. Szándékosan nem nevezem misztikus élménynek, mert még majd valaki, aki ért ezekhez az okkult dolgokhoz, megrágalmaz, hogy ez nem is volt az. De én kétségkívül misztikusan éltem meg.

Szóval a barátomnak elmeséltem a történetet, mire ő azt mondta, különös, de ő is épp most olvasta egy-két hete életében először Bálám történetét (!). Megvan neki a Nick Cave-könyv, a Látá a szamár az úrnak angyalát, na és ezt a könyvet már százszor olvasta, de az első lapon lévő "unalmas bibliai idézetet" mindig átugrotta. Aztán most nemrég a kezébe vette a könyvet és ki tudja miért, de nekivágott a könyv mottójának. Mire végigolvasta, akárcsak én, ő is teljesen megdöbbent, és neki is nagyon tetszett a történet. Arról nem is beszélve, hogy éppen a minap kért kölcsön egy Mauriac-kötetet (!) ugyanattól a közös barátunktól (!), akitől én a Mauriac-bevezetős Pascalt kaptam. Nem akarom misztifikálni a helyzetet, hiszen ez a három dolog valószínűleg véletlen egybeesés (amikben ugyanakkor én nem nagyon hiszek). De az akkor éjjeli élményem és ez a beszélgetés egy kis elmélázásra késztettek az én hit-dolgaim felett.

Úgy gondoltam, ha már ez a Bálám-történet három embernek: Nick Cave-nek, a barátomnak és nekem ennyire megtetszett, akkor ebben a történetben bizonyára van is valami. (Azóta már megtudtam, hogy Bálám szamara szinte a hűség klasszikus szimbólumának számít.) Az éjjeli élményem nem valami megvilágosodás-féle volt, hiszen a hitem, igaz, elég újkeletű, de nem akkor kezdődött. Ezt az élményt inkább valamiféle hitben való megerősödésnek, egyedi konfirmációnak tekintem.

Visszatekintve a közeli s a távolabbi múltba, kicsit úgy érzem magam, mint Bálám: valami végig ott volt az orrom előtt, amit először nem láttam, aztán később se láttam, aztán hirtelen meg igen. Ugyanis sokszor megpróbáltam már látni eddigi életemben, de soha nem ment, és most, visszatekintve az akkori önmagamra, tudom, hogy ha megvesztem volna az erőlködéstől, hogy lássak, akkor se láttam volna, mert ez olyan, hogy egyszer csak úgy jött és kész, egyszer csak azt vettem észre, hogy látok és ennyi. És a probléma az, hogy magam sem tudom, hogy folyamat volt-e, hogy egy hosszú küszködés feltartartóztathatatlanul bekövetkező ok-okozati következménye-e mindez, vagy csak egy nap felébredtem, megvolt és kész. Egyszerűen nem tudom időhöz kötni mint Pascal, akárhogy próbálom, nem megy.

De mint már mondtam, az akkor éjjeli élményem és a barátommal való beszélgetéskor előtűnt véletlen (?) egybeesések arra késztetnek, hogy végiggondoljam az életem hittel, hitkereséssel, vallással és egyházzal kapcsolatos élményeit, és ezáltal megkíséreljek összerakni egy olyan történetet, amelynek az epilógusát a hitem megszületése képezi.

A gondot nekem itt az okozza, hogy a hit abban a magasabb valamiben talán maga is magasabb eredetű, és ha így van, akkor még ha a történet végén megszülető hitem valóban ok-okozati következménye is a történetnek, én, az alcsonyabb értelem az összefüggések láncolatát nem, vagy csak részleteiben láthatom be, tehát előre tudom, hogy ez a kísérlet eleve kudarcra van ítélve.

*

Még egész kisgyerek koromból jól ismertem a többségében református falunk akkori lelkipásztorát. A melletünk lakó szomszéd családdal mindig is jóban voltunk, közös udvarunkat kerítés sosem szelte át, a fiuk pedig, akivel sülve-főve együtt voltam, ma is az egyik legjobb barátom. Ez a család a református lelkész gyerekének a családja volt, úgyhogy A. bácsi, a tiszteletes-nagyapa rendszeresen eljött hozzájuk, s így velem is, aki együtt játszadozott az unokájával, jól összebarátkozott. Tudott a nyelvemen beszélni, viccelődött velem, és hamarosan kiderült, hogy akárcsak ő, én is imádom a zsebkéseket. Így aztán amikor jött, jellegzetes fekete református lelkipásztori köpenyének bugyraiból mindig előkerült egy újabb bicska, s azt megmutatta, én meg az én újabb zsebkésemet, megcsodáltuk egymás bicskáit, sőt, néha cserét ajánlott fel, de ebből aztán persze soha nem lett semmi. Így történt hát, hogy A. bácsival még óvodás koromban jól összebarátkoztam, ami azért érdekes, mert a családom nem tartozott a lelkipásztori nyájába. A szüleim nem voltak tősgyökösek ebben a tiszta kálvinista faluban, gyerekkorukban katolikus nevelést kaptak, aztán meg lévén magasan képzett értelmiségiek, nem gyakorolták a vallásukat. Mi gyerekek már nem lettünk megkeresztelve, amit nem is vetett senki a szüleim szemére, hiszen apukám tanár volt és párttag, anyukám meg a gyógyszerész munkája mellett vörösköröszt és nőegyleti aktivista volt.

Nem emlékszem már pontosan, hogy elsős vagy másodikos elemista koromban történt, hogy egy nap késő délutánján, amikor a tanítás végeztével egy az osztály- és iskolatársaimmal zsúfolt gyermek-folyamban dőltem ki az iskola kapuján és haladtam el az épületet övező park fái alatt, az iskola sarkánál állva megpillantottam A. bácsit. A járda közepén állt, magasan kiemelkedett a neki derékig érő kisgyerekek tömegéből, és kettészelte a gyermekek áradatát, mint a folyót a vízből kiemelkedő villanykaró. Közelebb érve láttam, hogy tulajdonképpen úgy áll ott, mint valami rendőr az útkereszteződésben, aki kezei segítségével irányítja a forgalmat. A gyermekek jobb kéz felőli áradatát elengedte maga mellett, a bal kéz felőlieket viszont nem. Azokat a bal karja erőteljes vízszintes elébük tartásával és a jobb alsókarja köröző mozdulataival, és e gesztikulációt kísérő kedves szavakkal pontosan az iskola tőszomszédságában lévő református paplak hatalmas fallal körülvett, játszótér funkciójú udvarának óriási tárt kapuja felé terelte. Én szinte megörültem neki, hogy A. bácsit, a barátomat most itt látom, tudtam, hogy ha odaérek, engem is jobbra fog terelni, hiszen régi jó pajtások vagyunk, gyanítottam, hogy most A. bácsi velünk, ezzel a sok gyerekkel valami jó mókára készülődik. Hanem amikor odaérve A. bácsihoz rámosolyogtam (a többieknek is mutatván ezzel kettőnk régi cinkosságát), és bevettem a jobbrakanyart a társaimmal, ő elém tette a karját és a tömegből kiválasztott. Csodálkozva felnéztem rá, erre ő csak annyit mondott, nem, neked nem kell, neked nem kell, menj haza, mondta, és utat mutatott, én meg már mentem is haza, és persze ahogy elfordultam tőle, elpicsorodtam. Battyogtam le a hegyen, visszafordultam, láttam, hogy a csoportomból én vagyok az egyetlen, aki nem mehetett a többiekkel, ettől már sírni kezdtem mint a záporeső és futásnak eredtem haza.

Otthon anyukám teljesen megdöbbent, hogy sírva érkeztem haza, megpróbálta kiszedni belőlem, hogy ugyan mi a baj, mi történt velem. Bőgve magyaráztam, hogy A. bácsi ott állt az iskola sarkán és mindenkit elterelt, de engem nem, nekem azt mondta, nem kell. Anyukám megdöbbnve hallgatta zagyva beszámolómat, össze-vissza dadogtam a bőgéstől, ezért nem nagyon értette, miről van szó. Azonnal hívta apukámat és röviden felvázolta neki a helyzetet. "De hát melyik A. bácsi volt az kisfiam?", kérdezte anyukám, "Hát A. bácsi", dadogtam, "A. bácsi volt az." "Szóval A. bácsi, mi? A. bácsi?", ismételte anyukám felháborodva, és mivel mindig is vérmes asszony volt, azonnal elzavarta apukámat, hogy "Ugyan Lajos, menj már el és nézd meg ezt az A.-t, hogy mit játszik itt a gyerekkel mert én kicsinálom, de úgy kicsinálom, hogy a lába se éri a földet!" És apukám elment, hogy felelősségre vonja egy kollégáját, a békés zenetanárt, akit pechjére szintén A. bácsinak hívtak.

Apukám felfedező útjának köszönve csakhamar kiderült, hogy miről van szó; A. bácsi, a zenetanár először nagyon csodálkozott, hogy mit akar tőle apukám, de azután rájött, hogy miről lehet szó, elmagyarázta apukámnak, apukám bocsánatot kért, hazajött és felvilágosította anyukámat.

Hát erről van szó! A. bácsi, a református lelkipásztor, aki név szerint ismeri a nyáj gyermekeit, kiállt a hazafelé tartó kisiskolások elé, hogy a megfelelő kölyköket, mint ahogy az már bizonyára előre meg volt beszélve a megfelelő szülőkkel, beterelje életük első hittanórájára. Azokat a gyerekeket nem terelte be, akik idősebbek, tehát már járnak hozzá, és nem aznap van nekik a hitoktatás, meg a néhány nem az ő nyájába tartozó katolikus gyereket, és a még kevesebb nem hívő, pártfunkci, vagy mit tudom én milyen szülő gyerekét.

Ezután anyukám tartott nekem egy kiselőadást arról, hogy miket csináltak a papok régen az emberekkel, hogy mire használta fel régen az egyház az emberek hiszékenységét, azután meg arról, hogy ma már az okos emberek tudják, hogy. Meg majmok, meg ősember, meg emberek, és satöbbi, satöbbi. És, hogy figyeljem meg, hogy az XY se jár, meg az AB se (itt felsorolta néhány hasonló státusú osztálytársamat), de ha akarok, menjek el nyugodtan a többiekkel, és majd meglátom, hogy milyen.

Többé már nem állt A. bácsi a sarkon a megfelelő napokon, nem volt szükség rá, a gyerekek gyorsan megtanulták, hogy mi a kötelességük, mentek maguktól is hitoktatásra. Néhányszor elmentem velük én is a parókia hatalmas udvarába játszani, aztán amikor mindenki bement a hittanórára, én kint maradtam (pedig mint mondtam, anyukám végül is megengedte, hogy bemenjek ha akarok), de hát nekem nem kell mennem, csengtek fel a fülemben A. bácsi szavai, nekem nem kell.

Aztán elmentem még egy párszor a többiekkel játszani, de szar volt, hogy mindenki bemegy, és én teljesen egyedül várjak egy órát amíg a többiek kijönnek, úgyhogy nem mentem soha többé. A. bácsit pedig nem tekintettem már a barátomnak.

Valamivel később már nem volt olyan rossz, mert néhányan fiúk az osztályban (pártfunkcik és hitüket hagyott katolikusok gyerekei) összeverődtünk valamiféle közösségbe, és büszke öntudat töltött el bennünket, hogy mi felvilágosultak vagyunk és nem vesszük be ezt a maszlagot. S habár ez tényleg nem számított semmit és nem osztotta meg az osztályt semmilyen tekintetben, mégis, az iskolai nevelés, a felderítőknél (ma: a cserkészet profán ága) kapott nevelés, a jó tanuló mivoltom, a kisöreg mivoltom oda vezettek, hogy kamaszkoromra teljesen ateistává váltam.

Ahogy most ezen az A. bácsis történeten gondolkodom, két dolog jut eszembe. Az egyik, Robert Merle Mesterségem a halál című regényének főhőse, Rudolf Lang, aki kisgyerekkorában örökre elveszítette a hitét, mert az iskola papja meggyanúsította, hogy nem lelkiismeretfurdalásból gyónja meg, hogy eltörte egy osztálytársának a lábát (melyet, őt védve, még maga a pajtás is letagadott), hanem egyszerűen csak meg akarja úszni a dolgot. A pap beárulja az igazgatónak, az meg a gyerek apjának, és ezután szörnyű büntetés következik.

Kettőnk esete persze alapvetően különbözik, hiszen a vallásos kis Rudolf benne van az egyházban, amikor elveszti a hitét, én meg még se nem hittem, se nem voltam benne egy felekezetben, amikor egy lelkész többé-kevésbé akaratlanul, de örökre elijesztett tőle. Sorsunkban viszont közös, hogy egy-egy lelkészi bakinak köszönve mindketten az egyház útmutatása nélkül nőttünk fel, és ez nem tudom, hogy mennyire volt jó hatással a hitbéli fejlődésünkre. (Mellékesen jegyzem meg, hogy a kis Rudolf Lang életében ez hozzájárult egy későbbi sokkal nagyobb tragédia megszületéséhez. Ugyanis ő lett az auschwitzi haláltábor főparancsnoka.)

A másik dolog, ami erről az A. bácsis történetről eszembe jutott, az meg olyan, hogy sehogyan sem tudom megérteni. Vajon mi lehetett A. bácsi fejében, amikor engem félretolt és nem engedett a többiekkel hittanra menni? A szüleimtől félt talán? Ez rendben van, de mit gondolhatott a dolog teologikus részéről? Hogy nekem nem jár "megvilágosodás"? Hogy nekem nem jár Isten szeretete? Vagy, hogy Isten azt akarja, hogy ez most így legyen, hogy én kimaradok ebből a buliból, de aztán majd Isten magánúton eljön énhozzám is? Szóval, hogy hogy magyarázta meg magának akkor ezt az ügyet A. bácsi, a református lelkipásztor, azt még ma sem tudom. Habár valószínű, hogy az egész ügy nem izgatta annyira.

Teltek-múltak az évek, és a szüleim nem neveltek vallásellenességre, de a hit egyszerűen nem volt téma nálunk. Volt húsvéti nyuszi, azaz édesség, locsolkodás, sonka meg pirostojás, volt Mikulás is, az ajándékozás meg eleinte szilveszterkor volt szokás, aztán meg később nálunk is karácsonykor. És mint már a fentiekben említettem, kamaszkoromra teljesen ateistává váltam. Meg volt a magam a már fönt említett szervek által kialakított racionális, fizikán, kémián, biológián meg egyebeken alapuló világképe, és ebbe a világképbe nem fért bele sem a hit, sem semmiféle isten. A vallásos embereket csak így egyszerűen: hülyének néztem.

Valahol a kilencvenes évek elején történt, hogy Magyarország, kimászván a kommunizmusból, átesett a ló túloldalára, és felütötte fejét a hitbuzgóság. Amikor már a magyar parlamentben arról a törvényjavaslatról vitáztak, amely szerint akinek nincs bármely felekezethez tartozó keresztlevele, az egyetlen magyar felsőoktatási intézménybe sem nyerhet felvételt, anyukám elintézett mindhárom gyermekének egy megkeresztelkedést. Akkoriban ugyanis, mivel a háború már javában dúlt, anyukámat nagyon foglalkoztatta a gondolat, hogy megmentendő engem a vágóhídtól, a gimnázium elvégzése után Magyarországra küld tanulni. A törvényjavaslat végül még szavazásra is került, de szerencsére győzött a józan ész: a javaslatot nem fogadták el.

A gyors megkeresztelkedéshez ismét A. bácsira, falunk akkori református lelkipásztorára volt szükség. Anyukám úgy döntött, hogy nem ősei hitére, katolikusnak kereszteltet bennünket, hanem kálvinistának, mert mint mondta, a református, az egy szimpatikus vallás. A. bácsi beleegyezett a hármas expressz-megtérésbe (mint mondtam, a húgomról és az öcsémről is szó volt ekkor), de kikötötte, hogy előbb egy gyorstalpaló hittanfolyamot el kell végeznünk nála. Épp tavaszi szünet volt az iskolában, úgyhogy két héten át a két testvéremmel elég sűrűn berendeltettünk A. bácsihoz, s ő ezeken a magán hittanórákon átadta nekünk az reformáció alapelveit, azaz szupertempóval bevitt a kálvinizmusba. "Prédikációi" semmilyen hatással nem voltak rám. Két hét után, amikor úgy vélte, két testvéremé és az én agyam is megfelelőképpen megmosatott, A. bácsi telefonált anyukámnak a munkahelyére (otthon nincs telefonunk) és jelentette, hogy meg lehet ejteni a keresztelőt. Megbeszélték a pontos dátumot, és a nagy nap délelőttjén, miközben anyukám dolgozott, apukám fülönragadta gyermekeit (mondom szünidő volt, s ő mint tanár, nem dolgozott) és felvitt bennünket a parókiára. Igen, még csak nem is a templomban történt, hanem A. bácsi irodájában! A két testvérem és én körbeálltuk A. bácsit, bejött a felesége a spéci kancsóval és lavórral, A. bácsi azt mondta imádkozzunk, mire ő és a felesége, a húgom és az öcsém, még azt hiszem apukám is, aki egy kicsit oldalt állt, elmormoltak egy miatyánkot, én meg úgy tettem, mintha. Megpróbáltam arra koncentrálni, hogy a keresztelés pillanatában valami magasztosat érezzek; a két testvérem és én lehajoltunk, A. bácsi felesége sorba odatartotta a spéci lavórt a fejünk alá, A. bácsi pedig mindannyiunk hajára öntött egy kis vizet a spéci kancsóból. Nem éreztem semmi különlegeset. A víz, úgy emlékszem, még a fejbőrömig se hatolt el. A. bácsi vezényletére még egyszer elmormoltuk a miatyánkot, én megint csak mintha. Nem sikerült megilletődnöm és ezért nagyon csalódott voltam. Az ima után A. bácsi és a felesége gratulált nekünk és apukánknak, A. bácsi felesége szörppel és süteménnyel kínált bennünket, A. bácsi pedig mindhármunknak adott ajándékba egy-egy Bibliát. Azt a Bibliát, amelyből aztán majd tíz évvel később elolvastam Bálám megdöbbentő történetét.

*

Van, aki úgy megy át a kamaszkoron, hogy észre sem veszi azt, van, aki pedig valóban szenved, és küszködik a serdülőkori problémákkal. Jóllehet, a kamasz a maga problémáit (pattanások, első szerelem, ismerkedés a nem élettel, útkeresés és konfrontálódás a környezettel, különösképpen a szülőkkel) súlyos egzisztenciális problémákként éli meg, ezek valójában nem azok. Az emberek nagyon-nagyon kis százaléka az, amely soha nem tud kimászni a kamaszkorból, és ezek a problémák örökre meghatározzák, vagy megnyomorítják az életét. A nagytöbbségnek azonban sikerül. A kamaszkori problémák leküzdésére valamiféle természet adta eszközünk van. A biológiai óra ketyegése nyújt segítséget: az idő múlik, a kamasz növekszik, és a testében változnak a különféle hormon-arányok; egyszer csak azt veszi észre, hogy többé-kevésbé felnőtt, és a tegnapi problémák ma már nevetségesen gyerekesnek hatnak.

Jómagam az a közepes fajta kamasz voltam. Voltak is problémáim, meg nem is. A természet adta segítség, a kamaszkor idejének viharos, de gyors letűnése elegendő volt ahhoz, hogy ezek a problémák úgymond maguktól megoldódjanak. Ezért engedhettem meg magamnak akkoriban, hogy teljesen ateista legyek. Csakhogy a biológiai óra kegyetlenül ketyegett tovább, és szövetségesből ellenlábassá vedlett át, mert a kor előrehaladtával újabb problémák jelentkeztek. Olyan problémák, amelyek már nem akartak csak úgy maguktól megoldódni.

Mint ifjú, aki immáron kinőtt a kamaszkorból, nem csak a saját problémáim határáig láttam; ezek a gondok eltűntek, és tiszta lappal körülnézhettem a világban. Hogy mit láttam, ahoz először is felidézném a '90-es évek első felének egy-két olyan pillanatát, ami örökre mély nyomot hagyott bennem.

A családom egyik napról a másikra annyira elszegényedett, hogy szinte nem volt mit ennünk. Szégyelltem magam emiatt, a helyzetünket próbáltam eltitkolni mások előtt, értetlenül álltam, és nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy mi történik a családommal. Hadd citáljam itt az egyik versemet, amit abban az időben írtam, mert úgy érzem, jól visszaadja az akkori lelkiállapotomat.

'93 őszén történt

inflációs idők jártak

szürkült már

és én Z.-vel beszélgettem

az udvaron

az öcsém kinyitotta az ajtót

a konyhából

a konyhából jött ki a teraszra

lelkesen mondta

Gyuri van almád

szürkült

és én szarrá vertem később az öcsémet

Volt egy olyan időszak is, amikor minden hajnalban arra riadtam fel, hogy a szüleim (akik egyébként mindig szerették egymást) veszekszenek. Arra ébredtem, hogy a szüleim anyagi gondok és pénzügyek miatt veszekszenek, anyukám hisztérikusan kiabál apukámra, ő meg ingerülten üvölt vissza. Értetlenül álltam a szüleim előtt, és nem tudtam fölfogni, hogy mi történik velünk.

Aztán akkoriban történt az is, hogy az unokatestvéremet és engem, fényes nappal a nyílt utcán nyolc frusztrált csérnagórac gyerek szarrá vert csak azért, mert hallották, hogy magyarul beszélgetünk. Az addig teljesen jó jobb szemem 0,8 dioptriásra romlott, megrepedt az orrcsontom, satöbbi. De az egészben legjobban nekem mégis az fájt (azon kívül, hogy annyira ok nélkül kaptuk), hogy amikor a verés után néhány perccel feltápászkodtam a földről és végre úgy-ahogy visszanyertem a szemem világát, azt kellett látnom, hogy az emberek úgy sétálnak el mellettünk az utcán, mintha mi sem történt volna. Láttak pedig mindent, és mégis le se szartak bennünket. Álltam ott, az orromból folyt a vér, és még mindig nem tudtam fölfogni, hogy mi történik velem.

Háború volt akkoriban az országban, mint ahogy most is az van, és én ott álltam értetlenül a tévé előtt, néztem a véres hullákat, a leszakadt végtagokat, a síró menekülteket, a szétlőtt, megnyomorított gyerekeket, és nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy mi történik.

Mindezek hatására felerősödött az amúgy is meglévő hipochondriám: a legszörnyűbb testi betegségeken kívül paranoiás, neurotikus és pszichopatikus tüneteket véltem felfedezni magamon (nyilván nem alaptalanul, de hát kiben nincsen mindegyikből egy kicsi?), mindezekre pedig csak rájátszott a valóban létező hajlamom a mániás-depresszióra. Életemben először halálfélelem kezdett gyötörni. Nem tudtam feldolgozni magamban a sok látott és a saját bőrömön is megtapasztalt nyomorúságot, az említett verést, a frusztrációkat, a tévében látott borzalmak kavalkádját.

Rettegtem mindentől, de egy idő után , mivel a negatív ingerek nem szűntek meg, sőt fokozódtak, tehát mindezen rossz és gonosz dolgok hétköznapivá váltak, megtanultam együtt élni velük, nem észrevenni őket, és ekkor a félelem valamennyire alábbhagyott. A rossz dolgok már nem rajzolódtak ki előttem olyan tisztán mint eleinte; az egész összeállt a lelkemben valamiféle alaktalan egyveleggé. Az életem úgy-ahogy normális kerékvágásba zökkent vissza, és nem féltem már a konkrét borzalmaktól, de az alktalan egyveleg ugyanakkor ott lebegett felettem mint egy vészes viharfelhő, amely beárnyékolja az életemet. Ebben az árnyékban elég világos volt ahhoz, hogy minden szépet és jót megláthassak, és így időről-időre elfeledkezve mindenről boldog legyek, ugyanakkor nem volt elég világos ahhoz, hogy újra és újra eszembe ne jusson, hogy egy felhő alatt állok. Életemben először megtapasztaltam, hogy mi az a szorongás a léttől és a semmitől.

Ott álltam tehát egymagamban és csak remegtem, remegtem és remegtem. Eljött az a pillanat az életemben, amikor már nem tudtam egy problémát egyedül megoldani. Elhatároztam, hogy megpróbálok segítséget kérni a szüleimtől és a barátaimtól. De hát nem állhatok csak úgy oda valaki elé, hogy figyelj, a segítségedre lenne szükségem, gondjaim vannak: szenvedek, mert szorongok a léttől és a semmitől. A nagy gondot tehát meg kell próbálnom konkretizálni. Feltettem hát magamnak egy csomó kérdést. A szegénységtől félek? A veréstől félek? A betegségtől félek? A haláltól félek? A magánytól? Vagy talán attól, hogy nem tudom mi a célja az életemnek? -kérdeztem magamat.

Igen, mondtam, ezektől mind félek. És mivel ezek már konkrét problémák voltak, odaállhattam velük a szüleim és a barátaim elé. Az, hogy beszéltem a szeretteimmel ezekről a dolgokról, némileg javított a helyzetemen. A kisebb problémákra néha még megoldást is találtunk közösen. A legjobb barátaimmal való meghitt beszélgetések közben meg legalább kiderült, hogy ők is hasonló problémákkal küszködnek mint én, és ennek a tudata szintén egy kis enyhülést hozott. De a szorongás csak nem akart megszűnni, és végül rá kellett jönnöm, hogy semmilyen szülői, pszichológusi, tanári, baráti és egyéb támogatás nem segíthet rajtam a létkérdések megválaszolásában, nemhogy az állandóan felettem lebegő felhő szétoszlatásában. De hát ha ők nem segíthetnek, akkor kicsoda? És ekkor életemben először eszembe jutott Isten.

Régen nem voltam már ateista, mint kamaszkoromban. Sokszor megkérdezték tőlem, hogy te hiszel Istenben? Nem, mondtam. Akkor te ateista vagy, ugye? -, volt erre a megszokott válasz. Nem, mondtam. Nem vagyok ateista. Aki ateista, annak hinnie kell abban, hogy nincs Isten. Márpedig én ebben nem hiszek. És abban se hiszek, hogy van. Abszolúte nem hiszek semmiben. Én már nem tudom, hogy mit gondoljak, feleltem.

Az ember akkor kezdi el keresni Istent, amikor a problémáit már nem tudja maga megoldani. Amikor olyan dolgok történnek vele, olyan dolgokat lát, tapasztal, érez, amilyeneket már semmilyen földi segítséggel nem tud interpretálni. Amint az előzőekből kiderült, hát ez történt velem is.

Irigyeltem az egyházi hívőket, mert úgy gondoltam, hogy nekik megvan a maguk nagy segítsége. Habár nem nagyon hittem az ő hitüknek, és ma sem hiszek. Úgy éreztem, legnagyobb részük nem is hisz, csak azt hiszi, hogy hisz. Ha beveszik az egész egyházi maszlagot, gondoltam, akkor ők nem is igazi hívők, hanem csak hiszékenyek. Meg kell különböztetni a hitet a hiszékenységtől, gondoltam. A legnagyobb részük jár a templomba mint a birka, mormolja az imát, zabálja az ostyát, jól érzi magát, nem gyötrik kételyek, nem kérdőjelezi meg az egyházának a hit-közvetítési jogát és a saját hitét sem vizsgálja felül soha. Ezek csak hisznek a maguk primitív, naiv, nem átgondolt, tehát kényelmes módján. De mondom, irigyeltem őket, mert nekük mégis van valamijük, ami nekem nincsen. Ezért hát megpróbáltam megkeresni Istent.

A különféle vallásos könyvekben, meg egyházi tévéműsorokban a papok, teológusok, hittantanárok és egyebek mindig azt mondták nekünk istenteleneknek, hogy Istent csak keresni kell, és ha keresed, meglesz. Aki keres az talál, mondták. Szóval megpróbáltam elképzelni Istent, elképzelni a létezését valamilyen formában, mint ahogy egyesek a világűrben lebegő szakállas bácsiként képzelik el. Megpróbáltam, hogy Istent valamiféle törvényként ismerjem fel, egy törvényként, ami mozgatja az egész társadalmat, a világot, a dolgok történését. De hát akárhogy figyeltem, nem sikerült felfedeznem a törvényszerűség legkisebb jelét sem a jól ismert emberi és természeti törvényeken kívül, semmi magasztosabbat vagy érthetetlenebbet, ezek a társadalmi meg tudományos és egyéb törvények pedig olyan átlátszóak és közönségesek voltak.

Megpróbáltam azt is, hogy panteisztikusan higgyek, tehát, hogy Istent a természetben találjam meg. Nem ment ez sem. Valahogy túl naivnak és egyszerűnek tűnt, hogy Isten az, amit akkor látok, ha kimegyek a természetbe, és akkor még ez az egész bele is szól az életembe. Nem tűnt túl hihetőnek, hogy ez a valóban lenyűgöző valami csak úgy létrehozta ömagát a maga őrült komplikáltságában, hogy felette már nem áll semmi.

Akárhogy is figyeltem kifelé és befelé, figyeltem a legkisebb külső és belső neszekre, gondolkodtam Isten hollétéről, csak nem találtam meg. Ez a keresés a kamaszkorom utáni jó két-három éven át tartott, és mivel sikertelen volt, úgy két évtizedes koromra őszintén elkeseredtem.

Nagyon megharagudtam mindenkire, aki azt mondta magáról, hogy hisz. Szükségem lett volna Istenre, de mivel nem találtam, úgy kezdtem érezni, hogy hisz az, aki nem elég erős ahhoz, hogy ne higgyen. Feltámadt bennem valamiféle dac a hittel szemben. Igen, gondoltam, az ember valóban egy világbadobott lény, és teljesen magárahagyatott, egyesülni nem bír soha senkivel, se a szerelemben (sajnos, ezt még ma is sokszor úgy érzem, hogy habár az ágy valóban közös, a párna sajnos nem), se a szeretetben, sem a barátságban, sem a gyűlöletben, meg a sokak által felmagasztalt szexben sem, és amikor erre rájön, akkor elkezd vonyítani, meg rohadtul szorongani. És akkor elkezd hinni, mert gyönge és gyáva belátni az ember teljes világbadobottságát és magárahagyatottságát. Az én dolgom pediglen az, hogy legyőzzem ezt a szorongást. Ne gondolkozzak létkérdéseken, pont úgy, mint Hemingway hősei Robert Jordanig, és legyek elég erős és bátor ahhoz, hogy ne higgyek semmiben.

*

Vagy úgy két éve történt, hogy a falunk akkori kálvinista lelkésze, A. bácsi mellé odahelyeztek egy Kolozsvárott frissen végzett teologinát, hogy gyakorolja magát a hivatásban. Magyarán: ideiglenes lakhelyemül szolgáló mostohaszülőfalumba (máshonnan költöztünk oda dudlisnál alig nagyobb koromban), amelyről messze földön hírlik, hogy nem bővelkedik értelmiségiekben, tehát bunkók is jócskán lakják, megérkezett egy fiatal és nem is túl rossz csaj, aki mellesleg még református lelkipásztor. Mi, magukat okosabbnak hivő faszikák egy páran azonnal lecsaptunk rá, és rövidesen úgy adódott, hogy beültünk egy kocsiba, és átautóztuk vele fél Bácskát, hogy egy estét eltölthessünk kis hazánk egyik legjobb kocsmájában. (Mojo, Zenta) Úgy volt, hogy ott leszünk egész éjjel, és én már előre örültem, hogy végre egy testközelben lévő "pappal" beszélgethetek, azazhát feltehetek neki néhány kérdést, ami már régen nyomasztja a lelkemet.

Aztán ott voltunk, eleinte egy kicsit feszült volt a hangulat az idegen jány társaságában (me' mégiscsak "pap"), de aztán egy-két sör után beindult a társalgás.

- Mondd csak -, kezdtem mindjárt a barátkozást -, honnan tudod, hogy az embereknek egyáltalán szükségük van Istenre?

Megilletődve hallgatott egy kicsit, de aztán készségesen válaszolt. Azért kérdeztem tőle ezt, mert belefáradtam már a dacba, és újra csak azt éreztem, hogy nagyon szükségem lenne már arra a valakire.

- Tudod -, mondta a teologina -, vannak emberek, akiknek az életben minden sikerül. Gazdagok, sikeresek, jóképű férjük vagy szép feleségük van és egészséges gyerekeik. Mindenük megvan, ami csak kell, látszólag gondtalan az életük, és mégis úgy érzik, valami nincs rendben, valamire még szükség van, valamire, ami ha meglenne, akkor lennének teljesen boldogok.

Hihetően hangzott amit mondott, pedig ugyanannyira lehetett volna nem igaz is. Nicsak, gondoltam, az ember már csak ilyen lenne?

Mindenféléről beszégettünk ezután egész éjszaka, és végig nagyon jól éreztük magunkat. Annál is inkább, mert a társaság igencsak tekintélyes mennyiségű LOVE pívót kiszívott a helyéből. Hajnal felé, amikor rámtört a piások patetikussága, azt mondtam a teologinának, hogy úgy érzem, én nem tudok hinni semmiben, hiába próbálok, egyszerűen nem megy.

- Ugyan már -, mondta a teologina -, ez egyáltalán nem így van.

- Nem-e? -, mondottam -, hát miben hiszek én?

- Te hiszel az emberben -, válaszolta ő.

- Az emberben? -, kérdeztem vissza -, dehogy hiszek én az emberben. Okádok az emberektől.

- De, de, te hiszel az emberben -, erősködött.

- Hát honnan veszed ezt? -, kérdeztem.

- Onnan, hogy egész éjjel megállás nélkül kérdeztél. És nem akármiről, hanem rólam. Aztán amikor már elmondtam az egész élettörténetemet a születésemtől kezdve eddig a pillanatig, akkor elkezdtél azokról az emberekről kérdezni, akik felbukkantak az élettörténetemben. És amikor azokról is mindent elmondtam, akkor azokról kezdtél kérdezni, akik felbukkantak az őróluk szóló történetekben. Aki ennyit tud kérdezni egy éjszaka alatt, az hisz az emberben.

Megint csak hihetően hangzott, amit beszélt. Összeszedtem magam, hogy végülis hangot adjak annak, ami egész éjszaka a begyemben volt.

- Figyelj te teja-logina -, mondom, ekkorra már igencsak be voltunk rágva -, az összes vallásos könyv, meg mindenféle pap, lelkész, meg hasonló azt mondja, hogy aki meg akarja találni Istent, annak csak keresni kell, és előbb-utóbb meglesz.

- Igen, ez így van -, válaszolta ő.

- De én már nagyon régóta keresem -, mondtam -, de egyszerűen nem találom, hát nem találom. Pedig egyre csak keresem, keresem és keresem, és mégse találom meg. Tudod te nekem garantálni, hogy ha én egész életemben kitartóan keresem Istent, akkor egyszer majd meg fogom találni?

- Nem -, mondta a teologina.

Azóta, mint mondtam, úgy két év telt el. Ez a két év alatt folytattam a keresést. Persze ezt úgy kell érteni, hogy hol napokig, vagy akár hetekig gondolkodtam arról, hogy milyen jó lenne hinni, méghozzá akaratlanul, mert ez a vágy vagy gondolat egyszerűen csak úgy feltört belőlem, betolult az agyamba és nem hagyott nyugodni. Aztán meg volt olyan is, hogy hosszú hetekre, sőt, egész hónapokra elfeledkeztem a témáról.

Hanem az idén nyáron történt aztán, hogy fönt Budapesten a Pepsi-szigeten egy délután a marihuána nevű kábítószer hatása alatt beszélgettünk néhány barátommal. Magyarán úgy be voltunk tépve, ahogy annak a rendje.

A társaságból az egyik gyerek, vagy jó fél évtizeddel idősebb nálunk, kis elemista koromban pionírvezetőm volt. Akkor délután eszembejutott ez, és a társaság elégedett röhögése közepette előadtam ezt a történetet. Azután meg azon nevettünk nagyokat, hogy ugyanezen barátunk, aki egyébként falunk diszkójának az igazgatója, egyik szombat estére, ezzel is szórakoztatandó a közönséget (no meg növelendő a forgalmat), sztriptíztáncosnőket hozatott Magyarországról, mire A. bácsi, falunk épp leköszönőben lévő lelkipásztora, egy istentiszteleten nyilvánosan kiátkozta barátunkat a református egyházból.

Erről eszembe jutott, hogy az rendben van, hogy a barátunk pionírvezetőm volt, de hát, hogy a fenébe lehetett az, ha közben meg hívő volt és hittanra járt? Megkérdeztem tőle ezt, mire ő azt mondta, hogy ez az ilyen alsóbb szinteken még nem zavart senkit sem.

- Jól tudtad magadban egyesíteni a kálvinista hitet a kommunizmusban való hittel? -, kérdeztem a barátomat.

- Igen -, mondta ő.

- És kellett ezt-azt elhagynod a hited összetevőiből, például Jézuska, apostolok, angyalok, pokol, satöbbi, ahhoz, hogy összeegyeztethesd a kommunizmussal? -, kérdeztem.

- Nem. Én úgy vagyok vele, hogy ha már hiszek, akkor elfogadom az egész rendszert úgy, ahogy van -, mondta.

- Na látod, én nem így vagyok ezzel. Én hiszek abban, hogy a dolgoknak megvan a maga holtbiztos jó oka, tehát hiszek Istenben, de semmi körítés nem kell hozzá... -, ebben a pillanatban elhalgattam, mert rádöbbentem, hogy mit mondtam. - Hiszek abban, hogy a dolgoknak megvan a maga holtbiztos jó oka, tehát hiszek Iste... - hopsz, miket zagyválok én itt össze? De abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez valóban így van.

Nagyon furcsa érzés volt. Ha most azt mondom, hogy ezért lázasan figyelni kezdtem magamat, akkor hazudok. Egyáltalán nem izgultam be, inkább nagyon természetesen éreztem magam, mondhatni cool. Valamiféle frivol hangulatom támadt, ilyesmi, hogy na mi van, tán megjött végre, vagy mi?

Nem tudtam, hogy ez most a fű hatása-e, vagy sem? Vártam egy picit, de néhány pillanat múlva még mindig úgy éreztem. Aztán néhány perc múlva még mindig. Aztán egy óra múlva még mindig. Aztán elmúlt az anyag hatása, és egy nap múlva, egy hét múlva, egy hónap múlva még mindig úgy éreztem. És úgy érzem még most is, amikor ezeket a sorokat írom.

Egyébként azokban a percekben eszembe se jutott elgondolkodni azon, hogy vajon mióta érzek így. Azóta sokat facsartam már az agyam, hogy megpróbáljak visszaemlékezni az elmúlt hónapokra és meg tudjam határozni azt a pillanatot, amikor a hit megszületett bennem. Talán már az idén tavasszal? Vagy a nyáron? Nem tudtam megállapítani, és még azt sem tudom biztosan, hogy nem a kimondás pillanatában éreztem-e így először. Nem tudom pontos időhöz kötni, mint a rokonszenves Pascal. De talán nem is ez a fontos, hanem, hogy van, és a remény, hogy most már talán örökké fog tartani.

Persze nem tagadhatom le, hogy a nyári kimondásos-kaland után elkezdtem össze-vissza vizsgálni a hitemet. Természetesen izzott a fejem mint a vellanykörte, és mindeközben sokmindenre rájöttem.

Rájöttem például arra, hogy mi volt a hiba az addigi keresésben. Állandóan megpróbáltam elképzelni Istent valamilyen formában. Kerestem Égen és Földön. De most most már tudom, hogy az a valami elképzelhetetlen. Talán pont azért nem láttam, mert megpróbáltam meglátni a láthatatlant. Most, hogy hiszek, már nem Isten formája és holléte a fontos, hanem maga a hit. Istent ott érzem a lelkemben (nálam ez valahol a mellkas tájéka), a fejemben, a testem legkisebb porcikájában, minden mozdulatomban. Ott érzem a belélegzett levegőben, a szmogban, a sörnyitóban, egy pucér lányban, egy tengerparti tájban vagy egy magyar vizslában. (Egy jegenyében meg különösen.)

Habár ismerek mindenféle lenyűgöző fizikai, biológiai, meg egyéb kutatásokat és törvényeket, amik magyarázzák és mozgatják a dolgokat, amióta hiszek, a világ konstrukcióját még hihetetlenebbnek és csodálatosabbnak tartom. Azóta még érthetetlenebb, hogy minden molekula, minden sejt tudja a maga helyét, hogy amikor eldobsz egy magot, akkor abból fa lesz.

Bevallom, kicsit félek használni azt a szót, hogy Isten. Ha azt mondod, hiszel Istenben, akkor mindenki egyből arra gondol, hogy az ember abban a klasszikus keresztény-egyházi formában hisz. Pedig nem így van. Különböző felmérések kimutatták, hogy a hívő embereknek csak kis százaléka vallásos az egyház tanítása szerint. Hát lehet-e a hitet tanítani egyáltalán? Nem vagyok benne biztos, hogy igen. Én, akit nem neveltek vallásosságra, nehezen tudom másképp elképzelni a nevelt hitet, mint valami tévhitet, mint valamiféle hiszékenységet. Egy kész elképzelést a világról, amit mások átadtak nekem, és én elfogadtam. Úgy érzem, az igazi hit magától (?) támad fel - miután megtapasztaltad már a hit hiányát is.

Tehát a felmérések kimutatták, hogy csak kis százalékú az egyházias hívő, ugyanakkor a vallásos embereknek több mint a fele a maga módján hisz. Talán ezek közé tartozom én is.

Nem hiszek egy csomó dologban, ami az egyház tanítása szerint létezik. Nem hiszek Jézusban mint a Megváltóban, nem hiszek a pokolban, mennyben és a többi hasonlóban. Úgy érzem, hogy a létrejöttömnek megvan a maga jó oka (azon túlmenően, hogy a szüleim összehoztak), és amíg élek, Isten szeret és gondot visel rám, mint ahogy majd arról is lesz gondja, hogy halálom után a testem atomjai a megfelelő helyekre épüljenek be. Úgy érzem, Isten szeretete és gondoskodása végtelen, és kiterjed azokra is, akik nem hisznek benne. Hinni őbenne nem jelent előtte semmiféle pozitívumot, ez egyszerűen csak a hívő embernek jó, már ha úgy érzi, hogy az.

Van egy csomó dolog, amit nem értek még, és valószínű, hogy soha nem is fogok megérteni. Nem tudom például, hogy szükség van-e imára, hogy van-e annak a meditatív szerepén túl valami jelentősége. Hogy egyáltalán van-e kapcsolat köztem és őközötte, már úgy értem, felőlem feléje. (Visszafelé biztos van, különben most nem hinnék benne.) Az imáról jut eszembe, hogy az Isten szót éppen írhattam volna mindenütt kisbetűvel is, mert ő nekem nem imádat tárgya.

De vannak itt súlyosabb problémák is. Nem értem, hogy mért uralja oly sokak életét a gond, és sokszor az enyémet is. Csak reménykedhetek, hogy a Nagy Esztergályos tudja mit csinál, hogy igaz az, hogy a keményebb fát (amely értékesebb a puhánál) keményebb szerszámokkal kell megművelni, hogy aztán a végeredmény annál nagyszerűbb legyen. Nem kérdezem őt, hogy mit akar, mit tegyek, mert minden amit teszek, az már az ő akaratából történik. Azt is csak remélhetem, hogy egyszer talán megengedi, hogy megtudjam, mi volt a célja velem, és ha ez megtörtént, akkor ahogy Kornis Mihály mondta, ki tudjam majd nyögni az igent, és ne átkozzam el az egész életetmet, meg őt is, tehát ne veszítsem el a hitemet az utolsó pillanatban.

Bízok benne, hogy a jó és a rossz valóban relatív fogalmak, hogy valóban nem láthatom be a teljes értelmüket. Bízok ebben, mert valóban nem tudom, hogy miért van éhezés, betegség, és egyáltalán nem értem, hogy mért van annyi szenvedés és gonoszság a Földön.

Sokan, látva mindezt, erkölcsi felháborodású ateistává lesznek. De hát mért térnék ki a hitemből, mért hagynám el szántszándékkal azt? Egyáltalán megtehetem? Hiszen az magától (?) jött, és úgy érzem, hogy a tudatos akaratomtól függetlenül is fog elmenni, ha egyszer elmegy. Sőt, talán egy icipicit úgy érzem, hogy azok a dolgok, amik másokat kitérítenek, azok engem csak jobban megerősítenek a hitemben. Habár ezt is csak halkan merem mondani, mert amíg valami igazán rossz nem történik velem, addig nem tudhatom. De így tenni az embernek muszáj, mert másképp sokkal de sokkal rosszabb.

A hitemről, mint már mondtam, nem tudom, hogy csak úgy jött-e, vagy egy hosszú küszködésnek a gyümölcse, tehát ennek a történetnek a vége. Van tehát egy csomó dolog, amellyel egyelőre még nem tudok megbírkózni, és lehet, hogy soha nem is fogok. Egy azonban biztos: amióta hiszek, sokkal erősebbnek érzem magam.

1998 szeptemberében