Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Mítoszok: a tudatalatti szimbólumvilága

Khaoszból, a világ ősállapotából és Nüxből, a mindenre ráboruló sötétségből az ókori görög teremtésmítosz szerint csupán a feketeség újabb árnyalatai születtek: az éjszaka és a fénytelen sötétség. Ebből az amorf tagadásból keletkezett legelőször is Erósz, a vonzalom és szerelem istene. Ő hívta életre a Fényt, majd Uranoszt, az ég-ősapát és Gaiát, a földanyát. Az űrt és a formátlanságot lassanként egyre emberibb alakú lények töltik ki. Otthonossá válik a világ.

E berendezkedés az ember eredendő szimbolizációs tevékenységének lecsapódása. Ernst Cassirer szerint a megismerés során "aktív" szimbólumokat alkotunk, melyek nem pontos leképezései a létnek, hanem sajátos jelek. A mítoszok ugyanis mint alapvető világmegismerő képződmények nem fogalmakra irányulnak, hanem többszörös jelentésekre. Ilyképp nem a valóságot utánzó közvetlen képek, hanem az emberi valóságot leképező jelrendszerek. A szimbólumképzés mint prelogikus művelet olyan örök pszichológiai tartalmakat hordoz, amelyeket Jung az emberiség kollektív tudatalattijának nevez. A mitologikus képzetek archetípusok formájában őrzik az emberi őstapasztalatokat, ősképeket.

Ezt a képileg megjelenített szellemi tevékenységet Meletyinszkij a művészi alkotással egészen rokon jelenségnek tartja. Eltérés a tudatos és az ösztönös mozzanatok arányában mutatkozik. Jung szerint a szimbólumteremtő, szublimációs folyamatok mögött ösztönerők átszellemítése zajlik. Az archetípusokban a képszerűség, az alakzatiság, a megszemélyesítés olyan mélyről jövő tudattalan tartalmakat jelenít meg, amelyek genetikusan öröklődnek, s nem az egyéni megtapasztalás eredményei.

A mítoszok ilyen ősképeket, életmodelleket, sorsszimbólumokat hordoznak. A labirintus az alvilág/testbelső szimbóluma, a saját farkába harapó kígyó az egymásba kapaszkodó ősszülők jelképe, a mitikus héroszok mély tudatalatti aktusoknak, lélekképeknek a kivetítései.

Mitikus és esztétikai tudat közötti abszolút határokról Gadamer szerint sem beszélhetünk. Az élményesztétika, a szubjektív megéltség mögött mindig is működik egy mitikus-allegorikus hagyomány.

A szimbolizációs emberi tevékenység azért oly eredendő, mert az elme tudattalan aktivitásában gyökerezik. Lévi-Strauss szerint a jelképteremtés által strukturáljuk impulzusainkat, formát kényszerítünk a tartalomra. A mitikus öntőforma a bináris oppozíciók logikáját vezeti be az emberi öntudatra ébredés hajnalán. A mítosz ugyanis az ellentétek dualizmusából teremt egy szerkezeti rácsot, hogy az összevisszaságot elrendezze, a külvilág kódjait az ember számára érthető módon artikulálja.

Az őskáosszal, a Semmivel szembeni harcot a teremtés kezdetén nem Valaminek, hanem Erósznak kellett felvennie. A bináris ellentétek küzdelmét, a világteremtést a Vágy motorja indította be.