Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

A lakoma műfaja

Petronius symposionja

A rituális evés-ivás irodalmi megjelenítései az ókorban idővel sajátos műfajt teremtettek. A felszolgált ételek és a táplálkozás hosszadalmas leírásai szinte szakrális aurát kapnak, s mindenképpen sejtetik, hogy az ókori ember nagy tisztelettel közeledett az éhséget csillapító javakhoz.

A symposion (együtt-ivás, lakoma) és a későbbi deipnon (jelentése szintén lakoma) műfaja sem a puszta vegetáció alantas és privát jelentéskörével ruházza fel a lakomázás témáját. E műfajban a szellemi lakoma - a beszélgetés, az eszmecsere ideális közege teremtődik meg, a leplezetlen megnyilatkozás, a rögtönzés őszinte pillanatainak varázsával.

Fontos, hogy ebben a szituációban a táplálkozó ember immár nem az égiekkel tart emelkedett kommunikatív kapcsolatot, hanem a másik emberrel. A lakoma a szellemi előkelőség kiváltsága, az intellektuális értelemben is arisztokratikus egyének, bölcsek dialógusa. A párbeszédes forma e művekben többnyire nem a természetes beszélgetés, vitatkozás velejárója, hanem szónoklatok ábrázolási eszköze. A lakomán az összegyűlt bölcsek egy közmeg-egyezéssel kiválasztott filozófiai, etikai, irodalmi témára előadták a maguk véleményét, miközben igyekeztek megcsillantani rétori képességeik legjavát. A szónoklatok mechanikus egymásutániságában a közös téma és a versenyszellem biztosította a dialógusszerű viszonyt. A retorikus felszólalások szövegegységei között Platón rövid mondatokból álló párbeszédet is alkalmaz, amelyek a pillanatnyi élethelyzethez zökkentik vissza a befogadót. A symposion műfaja az irodalmi mű eredendő kommunikációs igényét jelzi, amit Platón szereplői A lakomában így fogalmaznak meg: "Töltsük ma beszélgetéssel az időt!" A beszélgetés itt nem annyira történetmondás, inkább egy probléma egyéni nézőpontból való megközelítése, életfilozófiai fejtegetés, minek célja a többiek meggyőzése.

Az I. században Petronius a Trimalchio lakomájában már egészen regényszerűen alakítja szövegét, mégis, itt is világosan kirajzolódik a beszélgetéses alapszituáció. Ha a vendégek közül valakinek sikerül hosszabb időre magához ragadnia a szót, akkor valóságos szónoklatot tart, amelyben saját életképletének helyességét bizonygatja. Ez a lakoma is szellemi tükörkép, nemcsak a szóbeli megnyilatkozások révén, hanem a félművelt újgazdagok jólétéből adódó giccsvilág rajza által is.

Trimalchio mint vendéglátó nem intellektuális versengésre szólítja fel a lakoma résztvevőit, hanem talpnyalásra, hódolatra, szájtátó ámuldozásra.

Az erkölcsi dekadencia gőzében a beszélgetést irányító egyén nem a virtuóz logikai-retorikai fogásokkal kívánja elkápráztatni a jelenlevőket, mint Platónnál, hanem közönséges trükkökkel, banális viccekkel, rafináltan túlcifrázott külsőségekkel és az álműveltség szentimentalizmusával.

A lakoma szellemi emelkedettsége tehát ekkorra groteszkké fajul, a műfaj azonban továbbra is népszerű. Továbbélése a dialogikus formájú irodalmi művekben nyomon követhető nemcsak a reneszánszban, hanem a felvilágosodás korában is.