Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Profán biblia

Rabelais világteremtő nyelve

François Rabelais a középkor és a reneszánsz szellemi erőinek sodrásában egyetlen áramlatra bízta magát: a mesélőkedv pajzán és kaján derűjének életet jelentő, bugyogó forrására. Ez a kedv műveiben őserőként hömpölyögteti az élőbeszédszerű narrációt, s hordozza a karneváli kacagás bahtyini ismérveit: az ünnepiséget, az össznépi, az egyetemes és az ambivalens jelleget.

Rabelais a Gargantua és Pantagruel nevű óriásokról szóló öt könyvében elsősorban a népi, karneváli hahota szellemisége által kerül kiengesztelhetetlenül szembe a hivatalos, dogmatikus kánonokkal.

Az életigenlő, fékezhetetlen karneváli kacagás a gyökere annak a kíváncsiságnak, amely enciklopedikus bölcsességgé mélyíti Rabelais jókedvűen gunyoros világszemléletét. E kíváncsiság nemcsak a borsosan erotikus és kegyetlenül szatirikus krónikákra irányul, hanem a történet befogadójára is, akivel az író közösséget teremt. Az olvasóval elsősorban A szerző elöljáró beszéde című bevezető foglalkozik, de a zárszó is ilyen metanarratív fejezetben szólítja meg a nyájas olvasót.

Önreflexív jellegű a művet indító bökvers is, amely a játékos paródia görbe tükrét tartja a szerző elé, s benne villantja föl a híres költő-kortársak fölé kerekedő "bölcs Rabelais" alakját. A bökversben az író múló fecsegésnek nevezi a versfaragás akrobatikus mutatványait, de karneváli módon megmosolyogja kívülről szemlélt, dicsekvő önmagát is.

Az előszóban - a sztereotípiákhoz híven - Rabelais is az irodalmi fiktivitás problémájával foglalkozik, s a vicc sziporkáival az abszurdumig sarkítja a témát. Fennen hangoztatja: szerzőként elvárja nemcsak azt, hogy az olvasó hitelt adjon a krónikáknak, hanem fejből meg is tanulja szóról szóra, mint a Szent Bibliát: e könyvek ugyanis "a színigazat bizonygatják, azt is hitelesen".

Rabelais azt az olvasói elképzelést, miszerint a valóságfedezet a mű értékének egyetlen mutatója, másként is parodizálja. A vásári beszéd trágár szabadszájúságát alkalmazva él a fogadkozások és a káromkodások nyelvi fordulataival, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen: ez az írói látásmód épp azáltal nyeri el egyetemességét, hogy a testiség létszféráinak is nyelvet teremt.