Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Fönséges őrület

A cervantesi metanarráció

Don Quijote kóbor lovagságának mozgatórugója a Dulcinea iránti mondvacsinált és plátói szerelem. Ez a hódolat mint motívumsor a műfajparódia mozzanatainak központi eleme, így a cervantesi irónia legkedveltebb célpontja. A lovagi szerelem a középkori etikett szabályai szerint az udvarlásra, a bókolásra helyezi a hangsúlyt, lényege a formaság. Érzelmi, tapasztalati fedezet hiányában ez a magatartásmodell már eleve nevetséges. Cervantes sarkítja az adott lehetőséget, hisz általa éppen a kihotizmusnak mint fönséges őrületnek az eszméje fogalmazható meg. Az ideákért folyta- tott magasztos harc itt vállalja a legtudatosabban a nevetségességet.

Dulcinea képzete által nemcsak egy szerelemfilozófia lepleződik le, hanem magának a műalkotásnak mint olyannak a lényege is. Don Quijote ugyanis őrületének bölcsességével lát át a maga kreálta, mondvacsinált probléma buktatóin. Arra a kérdésre, hogy vajon csakugyan létezik-e Dulcinea, mély értelmű választ ad: "Csak az Isten tudja, van-e a világon Dulcinea vagy nincs, puszta fantom-e ő vagy sem, s ez nem is olyan tárgy, ami felől szükséges volna az utolsó porcikáig bizonyosságot szerezni."

A regényszöveg egészén végigvonul az igaz és a hamis, a valós és a költött ellentétének problémája. A parodikus rájátszás során Cervantes színleg mindvégig a hiteles, kétségbevonhatatlan valóság mellett kardoskodik. A fenti idézetbe viszont egy olyan kijelentést csempész be, amely bevilágítja az egész kérdésvonulat parodikus alapját, hisz Dulcineáról szólva megfogalmazza a műalkotás fiktivitásának tényét és jogát. Görbe tükröt tart az olyan olvasói igény elé, amely a művészi alkotástól a dokumentum igazságát követeli. A kijelentést parafrazeálva tehát, a műalkotás által ábrázolt világ olyan tárgy, amelynek valóságos létezése felől nem szükséges az utolsó "porcikáig" bizonyosságot szerezni.

A cervantesi beszédmód színeváltozásai folyamatosan csűrik-csavarják a fiktivitás gondolatát.

A nem létező Dulcinea Don Quijote számára a legmagasabb rendű érték, az eszmények, az ideál megtestesítője. Maga is tisztában van vele, hogy hiába keresi. Éppen ebben a nyilvánvaló hiábavalóságban rejlik az eszmény sérthetetlensége, a szépségbe vetett hit kikezdhetetlensége. E szépség keresése a fontos. Keresni "a szépség napját és egy egész égboltozatot", ahogy a hős fogalmaz. "Eredj hát fiam, szólt Sanchóhoz a Búsképű Lovag, s meg ne zavarodjál, ha majd a szépség napja előtt állasz, melynek fölkeresésére indultál... Szedd össze az eszedet!"

Az ész összeszedésében sem Don Quijote, sem fegyverhordozója nem vallott kudarcot.