Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Erósz és Thanatosz

Shakespeare emblémái

A Rómeó és Júlia emblémája a kriptajelenet. Képszerűen tükrözi ez a sírboltban kirajzolódó látvány a dráma egészét, amely a nász és a gyász, az öldöklő Erósz, a szerelmes halál, a halálerotika jegyében íródott. A kettős öngyilkosság a fiatalok második nászéjszakájaként is értelmezhető.

Az abszolút szerelemnek és a halálnak vannak közös tartományai, s ezt a felismerést érdekes módon maga a korabeli angol nyelv is hordozta, amelynek "halál" szava képletesen orgazmust is jelentett.

Ha a szerelem az intenzív élés módusza, akkor szerelem és halál szoros kapcsolatában tulajdonképpen az Élet és a Halál kapcsolatára, sőt, egyneműségére kell rádöbbennünk.

A tragédia alapgondolata tehát egy paradoxon: az élet és a halál látszólagos ellentéte. A szöveg ennek a nagy paradoxonnak a pólusait íveli át minduntalan, ezek az ívelések szövik meg a mű paradoxális szövetét.

A reneszánsz individualizmus a paradoxális létérzékelésben leli meg a ráció izgalmát, ezáltal leplezi le, hogy minden viszonylagos, s éppen ezért kritikát érdemel. Nincs reneszánsz totalitás az ellentétek egybelátása, vagyis problémagazdagság nélkül. Az anarchikus szellemi állapot igénye nyomán kialakul egy kifinomult életérzés, az emberi nagyság kultuszának táptalaja.

Természetes, hogy ez a szemlélet a szerelem kérdéskörét is áthatja. A petrarkista hagyományban a szerelem ellentmondásos természetű. Kitermeli a maga paradoxonhalmazait, hogy az érzés felidézhesse a totalitás képzetét.

Rómeó mondja egyik paradoxonokból álló tirádájában:

"Vad szerelem! Szerelmes gyűlölet!

Ó, semmiből fogantatott valóság!

Ó, terhes semmi! Ó, komor bohóság!

Ó, szépségek förtelmes káosza!

Ólmos pehely, fagyos láng, tiszta füst,

Virrasztó álom, sorvasztó öröm:

Ilyen szerelmem!"

Júlia szerelemfelfogása is akkor nyer kozmikus dimenziókat, amikor rádöbben a szerelmébe foglalt ellentétek feloldhatatlanságára:

"Ó, kígyó lélek rózsás arc mögött! /.../

Pokolfajzat, ki égi fényt sugárzol!

Fonákja mindannak, mit csak mutatsz /.../

Nászágyba vágyom;

De nem férjem: halálom vár az ágyon."

Erósz és Thanatosz ölelkezése a reneszánsz szerelemfilozófiában az ésszel élés, a racionalizmus vívmánya. Az ész virtusa teremti meg azokat a káprázatos paradoxonokat, amelyek a szerelem érzésében az érzelgősségnek még a lehetőségét is megszüntetik.