Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Hazudós hősök

A történetmondó prózaírás hosszú évszázadokon át nem törhetett be az esztétikai értékhordozóként elismert magas művészetek tartományába, mert hazugnak tartatott. A kitalált mese mentsége csak az lehetett, hogy szórakoztató volt. A költött történet szépségesen kanyargott a koholmány ösvényein, és az olvasó "igaz" - "nem igaz" között ingázó döntéseire fittyet hányva igyekezett fennmaradni. Vitte a maga lendülete, amit jórészt éppen a kitaláltság, a hazugság szabadságának köszönhetett.

A költött história megnevezés azonban már magában hordja a korabeli lekicsinylő véleményt, amely minden fiktivitást mint értéktelent visszautasít. A képzetek végül összemosódnak a köztudatban, s a "kitalált" hálójába tartozik az a kérdés is, hogy miként jelenik meg cselekményszinti mozzanatként a művekben a hazudó hős, avagy a füllentő narrátor. Mennyire játszik rá a szerző a háttérben már egyébként is kiélezett problémára?

Szerb Antal veszi észre, hogy a költés, a hazudás Homérosz hőseinél a művészi tehetség felcsillanása.

Homérosznál tódítás dolgában az istenek járnak az élen. A halhatatlanoknak szinte a mesterségükhöz tartozik az alakmás-csere, az álruha és a vele járó félrebeszélés. Az Iliász huszonnegyedik énekében Hermész, a hírnök, a tolvajok és tehetségek istene pelyhedző állú legényke alakjában toppan az öreg Priamosz elé, s szemrebbenés nélkül rögtönzi a választ a "ki vagy" kérdésre.

"Minket Akhilleusz . . . a harctól visszaparancsolt.

Én fegyverhordozója vagyok, vele jöttem a gályán,

mürmidonok közt, édesapám neve íme Polüktór;

gazdag az édesapám otthon, de, akár te, öreg már;

kívülem is van hat fia, én hetedik fia volnék:

sorsot ráztunk, és én jöttem a hőssel a harcba."

Hermész jól tudja, hogy a lódítás csak akkor lesz meggyőző, ha részletes. Persze, az istenek mindentudásával könnyű neki ezekhez a pontos részletekhez hozzájutni. A szerepjátszás és a hazugság Homérosznál a fölény, a magasabbrendűség tünete, s mint ilyen, a végzetet irányító istenek sajátja. Az Odüsszeiában már a halandók is egyre leleményesebbek. Tudnak titkolózni, elhallgatni és hazudni a sors kifürkészése és alakítása érdekében. S tudják magukat álcázni. Amikor Odüsszeusz végre kiköt hazájában, Pallasz Athéné öregemberré változtatja, hogy ne ismerjék föl a honfitársak. Odüsszeusz ilyen alakban kopogtat be hű kondásához, aki megvendégeli, majd rákérdez:

"Honnan jössz te, ki vagy?"

Ez a kérdés ismét sarokba szorítja a szerepjátszót, s habár néhány sorral feljebb még azt állította, hogy gyűlöletes néki a hazug locsogás, most szavainak igazságát bizonygatva füllent. A szükség rákényszeríti a hőst, hogy hazudjon. Bűntudatáról árulkodik, hogy képmutató kijelentéseket tesz: "Gyűlöletes nékem, Hádész kapujával egyenlőn, / kit, noha ínség is, rábír a hazug locsogásra." Az erkölcsi szigor és feddhetetlenség hirdetése annak szájából, aki éppen hazudik, igen visszás. Homérosz hősei azonban nem cinikusak, csak éppen szájhősök. A melldöngetés hozzátartozik létfenntartó ösztöneikhez.

A reneszánsz racionalista amoralizmus még kevésbé ítéli el a hazugságot. Cervantes csúfot űz a műalkotásra vonatkozó igaziság kérdéséből, Sancho Panza pedig sokszor vetemedik lódításra, hogy ura kedvébe járhasson.

Shakespeare-nél a gonosz, de eszes emberismerők, magyarán, a gazemberek macchiavellista eszköze a hazugság, de a bohózatos álcajátékok sem nélkülözik a füllentést mint viccet. A Hamletben Ophélia szolgalelkűsége ölt tragikus méreteket, amikor apja bábujaként szerepel. Polonius a közelben leskelődik, s Hamlet megérzi a csapda lehetőségét. Mindenekelőtt azonban a lány tisztasága érdekli: "Ha! Ha! Becsületes vagy?" Majd rákérdez: "Hol az apád?" A választ Ophélia nem tudja kikerülni, s hazudik: "Otthon, uram." A néző úgy érzi, ez a hazugság végzetes kettejük szerelmi viszonyát illetően. A csalárdság itt tragikus meghasonlást okoz, Ophélia valójában itt bukik el.

A hazudós hősök vidám, felülkerekedő típusát ismerjük meg Boccacciónál. A reneszánsz erkölcsi kódex szerint az okos rászedheti, kikacaghatja az ostobát. A Dekameron VI. napjának tizedik novellájában Cipolla testvér tücsköt-bogarat összebeszél a szájtáti közönségnek, de a hazudozás virtuózának akkor mutatkozik, amikor kínjában rögtönöznie kell. A csirkefogó azonban kivágja magát, s "elméjének gyors járásával" mégiscsak rászedi és adakozásra bírja a hiszékeny népet.

A reneszánsz szemlélet képes elfogadni a hazugságot mint erényt, ha az a gyors észjárás, a ráció terméke. Még az intrikusokat is ámulattal veszi körül, mert "művükben" is a szellemi előkelőség monumentalitását fedezi fel.