Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Por, érc, velő és vér

Homérosz halálképei

Az Iliász ábrázolta mitikus-történeti idők háborúi a létfenntartásért folytatott küzdelem részei. A közösségi értékrend legmagasabb fokán a harci dicsőség állt. Az Iliász tükrébe tekintve különös kép rajzolódik ki előttünk, ha csupán a viaskodáshoz kötött részleteket emeljük ki. Vakmerőség és félelem, dicsekedés és sírás szeszélyes kavargása jellemzi a hősök viselkedését. A közösségért cselekszenek, tehát nemcsak önző dicsvágy űzi őket a harcmezőre. A vitézi virtus - minek része a szenvedélyes öldöklés - a kiváló férfiú nélkülözhetetlen jellemvonásává lett.

A harctól való visszavonulás Akhilleuszt életterétől, érvényesülési lehetőségeitől fosztja meg: "Férfidicsőséget szerző gyűlésbe se járt már, / harcba se ment, kedves szívét sorvasztva csak ült ott / és így vágyakozott a csatára s a harci zsivajra."

A farkasként egymásra rontó görögök és trójaiak ádáz küzdelmének látványát Homérosz számtalanszor elénk tárja. Ahogy bennük kavarog jajszó és diadalszó, úgy a leírás is a végsőkig ambivalens. Bármennyire is kifejezett az élethez való ragaszkodás, a tőle való eloldódás mégsem csüggesztő. Az eposz hordozta primitív világkép hősiessége nem engedélyezi az iszonyú hadilárma, a vértől áztatott föld negatívumként való elutasítását. A küzdelem ugyanis magától értetődően szükséges, magasztos, monumentális.

Különös az a kontraszt, amely e fenségességet a legbrutálisabb naturalizmussal ötvözi. Az eposzi elbeszélő nem huny szemet az ádáz mészárlás részletei felett, nem fordítja el tekintetét az erőszakos halálnemek számunkra megdöbbentő és viszolyogtató tünetei-től. Követi és közli a halált okozó fejleményeket, anatómiai pontossággal ábrázol:

"Őt most Mérionész meglepte, mikor menekült már, / s jobboldalt a farán sujtotta: s a dárdahegy áttört / hólyagján s farcsontja alatt kiszaladt a szabadba; / térdre rogyott jajgatva, halál borította sötétbe."

Vagy: "Phűleidész, a dicsődárdás, közelébe kerülvén, / nyakcsigolyáján át belelökte az érchegyű dárdát: / és szemben foga közt nyelvét szétszelte az érchegy: / porba rogyott, foggal mardosta a jéghideg ércet."

Másutt: "mert az erős kelevéz meg az izmos kézbe belesujtott, és a velő is előbuggyant vérrel keveredve nyílásán, erejét veszítette"; "omlott ki a béle / át a rezen, s ő porba zuhant, markolta a földet".

Az eszményített magatartás szerint a hős legyen "mohó az ölésben". S míg az elbeszélő kíváncsian csodálkozik rá a mészárlás részleteire, szavainak végkicsengése semmiképp sem lesz szkeptikus, mert világszemlélete egy életet és halált egybelátó bölcsesség.

Még az emberi test szétroncsolásában is annak gyönyörű bonyolultsága, a kéz izmossága, az ember által készített fegyver tökéletessége nyűgözi le. Másrészt, a végzet elfogadása a halandó számára végül is a hősies felmagasztosulás esélye.

Por, érc, velő és vér keveredése az Iliászban ember és világ bensőséges egységét tükrözi.