Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Beúszni a tájba

A rousseau-i természet- és én-kultusz

Rousseau volt az első, aki a kalandokat és eseményeket halmozó regényműfajban a természet, a táj leírásának is teret szentelt. Az ő ellentmondásos érzékenységére volt szükség, hogy a természetkép a hős tudatában és a mű anyagában nyomatékhoz jusson. Rousseau tájleírásait azonban szinte lehetetlen mikroszkopikus vizsgálatnak alávetni, mert gyorsan kiderül, hogy ezek még nem mai fogalmaink szerint készült képek. Túlságosan racionálisak, leltározók, s a körülnéző tekintet még mindig nagyon is a XVIII. századi felvilágosult elme világot jobbító és hasznosító buzgalmának rabja. Rousseau-t még enciklopédista társainál is hevesebb pedagógiai inger hatja át, neveléstörténeti művet ír, s ha természetkultusza sajátossá is teszi, sosem szabadul a pragmatista indítékoktól. A természetet is a pedagógián keresztül fedezi fel, vagyis az "új embertípus" megálmodása révén, aki a számára legfontosabbal: én-jével, önnön lelkével az idillikus természeti környezetben tud legkényelmesebben foglalatoskodni. Az én-kultusz fordítja hát a figyelmet a tájra mint bizonyos lélekállapotok kicsiholásának laboratóriumára. Még túlságosan józan és szűkszavú leírások ezek, leg-inkább tudományos felfedezőutak jegyzőkönyveire hasonlítanak. Saint Pierre szigetén például ilyen tájat láttat a szerző: "Bármilyen parányi is a sziget, földje és külső képe oly változatos, mintha sokféle tájból volna összetéve, és minden növény termesztésére alkalmas. Vannak itt szántóföldek, szőlők, erdők, gyümölcsösök, ligetektől árnyas és mindenféle fajta cserjékkel szegélyezett kövér legelők, amelyeket a víz közelsége tart üdén..."

Rousseau ebben az utolsó remekében, A magányos sétáló álmodozásaiban "botanizálva kószáló" természetbarát képében jelenik meg. A sziget növényvilágának feltérképezése közben elragadtatást nemcsak a növények felépítésének megfigyelése vált ki, hanem - immár az ismeretszerző buzgalomtól eltávolodva - az ellustulás, a henyélés édeni állapota, az "édes önkívület", a "szív békéje" is "valami rejtett zugban", egy ringatózó csónakfenékben. Közvetve tehát ezek a leírások utalnak a természet, a táj alapvető fontosságára a rousseau-i érzékelésmódban. Rousseau nem is annyira a tájat, hanem az általa kiváltott érzést, a tájjal való egybeolvadást fedezte fel a próza, a regény számára: "Ott végignyúltam a csónak fenekén, szememet az égboltra meresztve, s tűrtem, hogy a víz lassúdan sodorjon ide-oda néha órák hosszat, homályos, de gyönyörűséges ábrándozások közepette, melyeknek sem határozott, sem állandó tárgyuk nem volt... A víz apálya és dagálya, egyhangú, de időnként emelkedő mormolása lankadatlanul ostromolta fülemet és szememet, pótolva a belső indulatokat, amelyeket az álmodozás kioltott bennem, s lehetővé tette, hogy örömnek érezzem a létezést, a lombok, virágok, madarak között, szememet a távoli, vadregényes partokon legeltetve, melyek a tiszta és kristályos víz hatalmas tükrét keretezték, ezeket a kedves tárgyakat egybeolvasztottam fikcióimmal, s amikor végül fokozatosan ismét ráeszméltem önmagamra és környezetemre, nem tudtam megjelölni a fikciók és a valóság pontos választóvonalát. . ."

A tájkép még nagyon is közhelyes, sematikus ("zöld lombok, virágok, madarak"), de az új igény megfogalmazása zseniális: a természetre kell odafigyelni, hogy a "könnyű benyomások" ringatózó ritmusát követve felismerjük önmagunk tökéletes, isteni lényét és létezését, állítja Rousseau.

A tájnak kiszolgáltatott, a tájba beúszó, merengő ember, kiben összemosódik fikció és valóság - ezt az alapvető emberi szituációt Rousseau rajzolta körül elsőként.