Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

A formabontás formái

A goethei modern ember

Spontánnak, szubjektívnek, nonkonformistának és patetikusnak lenni: ez számít modern életmodellnek 1774-ben, Goethe Wertheré- nek megjelenésekor.

Az individuum újfajta szerepében az érzelmesség és az érzékenység kultusza, a túlfűtött önelemzés, a tobzódó önkifejezés játssza a főszerepet. A lángoló érzelem mint a lázadás eszköze azonban csak akkor válik ütőképessé, ha mentes minden epigonizmustól, ha egyéniségtől, sőt, zsenitől származik. Néhány évtized leforgása alatt óriási életszemléletbeli elmozdulások történnek: míg a klasszicizmusban a méltóságteljes, önromboló önuralom a közcsodálat tárgya, a szentimentalizmus kitermeli a gerjesztett, felszított emóciót, amely azonban szintén önpusztító.

A patetikus önmegsemmisítésben közös nevezőre jutó két szem- léletforma közül a szentimentális magatartás a bátor, az eredeti, a formabontó, a lázadó, az intézményrendszerhez nem illeszkedő.

A tragikus lépést Werther önmaga felmagasztosulása, "saját istenülése" érdekében vállalja. Mindennek mintegy feltétele a környezet, elsősorban a természet újfajta érzékelése. Ez a már Rousseau-nál körvonalazódó igény itt dialektikus monumentalitásában bontakozik ki. Az emberben működő őrült, "szent erő", "tomboló, vég nélküli szenvedély" csak akkor ölthet formát, ha "lét és nemlét között remeg" a modern lélek.

Ugyanennyire ellentmondásossá válik az embert körülvevő természet is: Werther hol paradicsomnak, hol "örökké faló, örökké kérődző szörnyetegnek" érzi. A táj, a végtelen világ dialektikája verődik vissza önnön géniuszában is: a mindenütt ott lengő "örök Alkotó" szelleme.

Werther eggyé válik a tájjal, mert a teremtés mérhetetlen, végtelen és túláradó erejét fedezi fel benne. Vallomásának minden mondata ellentétek tág pontjai között mozog:

"Ó, akkoriban hányszor vágytam a fölöttem elhúzó darvak szárnyával egy mérhetetlen tenger partjaihoz, hogy a végtelen habzó serlegéből igyam az életnek azt a túláradó gyönyörűségét, és hogy, csak egy pillanatra is, hadd érezzem keblem korlátokba zárt erejében egyetlen cseppjét ama Lény üdvösségének, aki magában és a maga erejével mindeneket létrehoz."

A szentimentalizmus friss, modern embere nemcsak a természetre vetíti rá saját szenzibilitását: a költészetben is megleli a számára iható forrásokat. A táj és a költészet képes csupán olyan összefüggések megteremtésére, amelyekben megragadhatóvá válnak a korabeli ember eksztatikus állapotai.