Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Az esztétikai megtapasztalás

A halál rilkei érlelése

Rilke legjelentősebb prózai művében, a Malte Laurids Brigge feljegyzései című naplóregény vallomásos beszédhelyzetében a megszólalás a panasz szavának tör utat. A feljegyzések szinte leltározzák a környezet leverő, iszonyatos, visszataszító, undorító, kínzó, rémületes és elviselhetetlen eseményeit. Látványok és események kötik le a "látni tanuló" Brigge figyelmét, akiben most minden "mélyebbre hatol", egy "belső tájat" alakít ki.

A félelmet veszi észre legelőször is maga körül, a félelem "bűzét", a maszk-arcokat, a halál "kidolgozatlanságát", uniformizálódását, sablonjellegét. A "túlcsorduló enyészet" ragadja meg figyelmét - szinte morbid képzet, ahogy a várandós asszonyokban két magzatot lát növekedni: a gyermeket és annak halálát. Távolra tolt és idegen világ értelmetlen kuszasága tolakszik minduntalan a kesernyés szemlélődő elé, aki az esetlegesen csapongó terepszemle után önmagával próbál számot vetni. Íróember lévén saját műveit sorolja elő, melyekkel azonban eredményre nem jutott. S ekkor foglalja össze gondolatait a versről, jelezve ezzel a regény önreflexiós beszéd iránti igényét: "Várni kellene - véli Brigge - egy egész, lehetőleg hosszú életen át eszmélni s édességet gyűjteni - és akkor, szinte az utolsó percben, akkor talán írhatnánk tíz jó sort. Mert a vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik..., hanem tapasztalat."

A megtapasztalás feltétele az idő múlása, végső soron, a halál érlelése. A puszta tapasztalatszerzés önmagában nem elegendő a rilkei halálesztétika szerint. Az emlékek, "ha megsokasodtak, meg kell tanulni, hogy mind elfelejtsd, és várni, kitartó türelemmel várni, hogy feltámadjanak megint... Ha minden emlék vérünkbe szívódott, ha tekintetünkben s mozdulatainkban is eleven már, ha névtelen, és nem tudni, mennyi az emlék, és mennyi vagyok én - akkor talán az emlékek méhéből valamely ritka órában feltámad egy vers első szava, és útnak indul".

A saját szerzői kudarcait felismerő Brigge nemcsak önmagát okolja. Véleménye szerint az embert a semmitmondás veszi körül évezredek óta. Az "elképesztően unalmas anyaggal beborított" élet felszínén ragadva eddig még nem sikerült mondani "semmi igazán fontosat". A felhámtól mélyebbre hatolás eszköze az írás, az emlékek, a tapasztalatok szervesítése, egyénítése, magunkévá tétele, kisajátítása, kiérlelése. A rilkei gondolatmenet szerint mindez a bennünk "magként fészkelő" halálban teljesedik ki.