Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

A jelenlét pasztellszínei

Peter Sloterdijk varázsfája

A varázsfa című regény 1985-ben íródott egy olyan filozófus tolla alatt, aki korábban a modernitásról és a posztmodernről, a cinikus ész kritikájáról értekezett. Az alcím értelmében az író, Peter Sloterdijk e művében a "pszichológia filozófiájának" a kialakítására tesz kísérletet, olyképp, hogy egy epikus világhoz történelmi kulisszákat emel. 1785-be helyezi a regény cselekményét, ugyanis adatai szerint ekkor alakult ki a pszichoanalízis.

Mitől válik ilyen fölszabadítóan izgalmassá a korabeli mágusok, sarlatánok, kreatúrák, félőrültek, teológusok, színészek, csavargó szélhámosok, pornográf regényírók, kisszerű széplelkek, élénk nemi ösztönű szolgálólányok, kezdeményező szépasszonyok avítt története?

Kétségtelen, hogy ebben döntő szerepe van annak a "modern beszédnek", frivol szellemességnek, amelynek forrása a szerző filozofikus rálátása a világra. A bölcseleti kérdezésmódot a regényben a ráció mozgatja, de a rákérdezés tárgya a lélek: a "modern nervozitás", a "fluidumok" áramlása, a "magnetikus internacionálé", az "elektromos világállam".

Sloterdijk művében így valóban kialakulnak pszichológia és filozófia egyesítésének merész körvonalai. A regény jeleneteinek, dialógusainak varázsa lélektan és bölcselet, lélek és elme egyensúlyából születik meg. Ez a kiegyensúlyozottság teszi, hogy miközben egy érzékeny érzelmi életrajz pasztellszínei rakódnak egymás mellé, a végső kérdéseket bejáró könyörtelen szellemi útirajz is összeáll. Kalandok és eszmecserék torkollnak lenyűgöző, esszéisztikus tirádákba, ihletett, excentrikus világmagyarázatokba, melyek váltakozó hősökhöz kapcsolódva hol ilyen, hol olyan eszmevilág szenvedélyes hordozói.

Nem kevésbé izgalmasak a "polimorfan erotikus", "romantikus" főhős, Jan van Leyden közérzetleírásai, tájészleletei, emberérzékelései. A főszereplő nevelődése, utazása során jelenetek tanújává lesz. A jelenetekbe rendezett regény a drámához közelít, amikor a szöveget parodikus szereposztással indítja, s ezt a képzetkört erősíti a színészekhez kapcsolódó kalandsorozat is. A főhős végzetes szerelméből, a színésznő Marthéből a "jelenlét egy különleges módja" sugárzik. Itt fogalmazódik meg, hogy a színészlét néma, totális látás, önreflektálás, s a szereplő csak azért vállalja az előírt szerepet, mert egy másik, különben eljátszhatatlan szerepet akar előadni. Minden darabban egy másik, titkos darab rejlik.

A színházi díszletek mint jelenetlehetőségek függnek a színészi világmindenség repertoárján. Az "úton levés és a puszta lehetőségek létmódját" élvező, csavargó hős ugyanígy látja a történelmi valóság dekorációját, amely körülveszi, okítja, majdnem halálba taszítja - ám mindehhez csak annyi köze van, amennyiben vitára, létösszegzésre ingerli.

A könyv a világ és az emberi psziché meghökkentő, paradox termékeinek és helyzeteinek filozofikus szentenciókba foglalása. Ezáltal azonban egy csöppet sem lesz didaktikussá, és a főhős sem válik bábfigurává. Játék és humor lebegteti a szöveget, amely sokkoló szabadossággal, izgalmas fordulatossággal, lírával, melankóliá-val, ugyanakkor csipkelődő fölénnyel jár be néhány központi gondolatot: "a nemiség hideg dühének" következményeit, a távollétekkel átitatott ittlét titokzatosságát, a modern Én identitáskereséseit, az önfelismerés ödipuszi tragikumát.

Boldogság és boldogtalanság, szabadság és behatároltság megtapasztalása során a főhős a Túlnan, a tudatalatti faggatásában is jártasságot szerez. Az ittlétet mint lehetőséget fogja fel a "világ komor erőszakosságával szemben".

Peter Sloterdijk műve egyszerre könnyed ívelésű és mélyben szárnyaló, epikus és költői, hagyományos és modern. A regény bátor blaszfémiája, filozófiai töltete, jelenetei, áttűnő szerkezetegységei, belső összekötő ívei, pasztellszínei egészében emlékezetesek.