Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

A táj támadása

William Golding szeme

Golding A Legyek Ura című regényének eseményei gyönyörű, színektől és fényektől izzó tájon játszódnak. Az akciók ábrázolása azonban a szokványos módon nem is különíthető el a műben a tájleírásoktól, mert ebben a prózában az egzotikus környezet leg-alább annyira élő, mint a szereplők. A táj és a gyerekhősök együttes lélegzését, ember és táj egyneműsítését, ezt a lenyűgöző egységet Golding két irányból sugallja: egyrészt megszemélyesíti, antropomorfizálja, "megemeli" a természeti jelenségeket, másrészt az állatihoz és az élettelenhez közelíti, "leszállítja" az emberit.

A felfokozás és a lefokozás eredménye az állandóan lobogó hangulat, az egyenletesen mozgalmas szöveg. E láttatás sallangmentes, izgalmas, lélektanilag hiteles. Golding stílusa nem tűri a pihentető tisztásokat, a szemlélődő kívülállást. Ez egyben azt is jelenti, hogy az elbeszélői nézőpont mindig belső: kiindulópontja mindenkor a szereplőkben van.

A vad mozdulatokkal festett, expresszionista módon vázolt képek teli vannak cselekvéssel. Az író a gyermeki szem szelektív látásmódja szerint válogat, a színek és a mozgás pazarló bőségével ábrázol. Sötétzöldek, ibolyaszínek, aranybarnák, rózsaszínek, vakító fényhullámok, a víz bonyolult visszfénye, pipacsvörös, mészfehér, szederszín: az árnyalatok sziporkázó sokasága zúdul e szigeten a gyerekhősökre. A színek káprázata egyben a létezés káprázatát jelenti.

A lakatlan szigeten veszteglő gyerekseregre a paradicsomi táj szinte rátámad. Az öntudatlan természet és az öntudatlan gyereklét egymásra hatásának kikísérletezése a goldingi laboratóriumban azzal a tanulsággal jár, hogy a természet tolakodó szépsége a fokozhatatlanul intenzív, de spontán gyerekkori világbefogadást még tökéletesebbé teszi. Az én és a világ közötti átjárhatóság talán éppen az öntudatlanság közös nevezőjén nyugszik.

E ritka pillanatok leginkább a magányos gyermekkori búvóhelyeken lepik meg az embert. A Legyek Urában Simon az, aki a kúszónövények sátrában guggolva, lélegzet-visszafojtva oldódik fel a világ neszezésében. Azáltal, hogy figyeli, magába fogadja mindazt, ami körülveszi, annak részévé is válik. A kinagyított pillanat azonban már a lassan beszivárgó tudatosság munkája. De a paradoxon még itt is kísért: Golding kisfiúja úgy éri tetten az időt, a múlást, a szakadatlan változás csodáját, hogy ő maga mozdulatlan, szándék nélküli, míg a környező természet szinte tudatosan működik.

Félelmetes ez a szerepcsere, sőt, szívszorító. Mert egy bonyolult tökéletességgel, de befolyásunktól függetlenül működő, ismeretlen, örök erő fensége ragyog mögötte.