Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr

Idézésformák a Függőben

Esterházy Péter kisregényéről

Esterházy a függő beszéd szerzőközpontúságát egyáltalán nem érvényesíti, ellenkezőleg: a bevezető főmondatban hangsúlyozott "én" személytelenné válik. A függőbeszéd-forma ellenére az író nézőpontjáról nem tudunk meg semmit. Ebben lepleződik le a regény közlésmódjának egyedüli funkciója: az intellektualizálásra kényszerítő távolságtartás.

Esterházy Péter regénycímének egyik értelmezési lehetősége a mű közlésmódjára, a függő beszédre hívja fel a figyelmet. Az író választása tehát tüntetően szándékos. Különös ez a döntés, hisz a XX. századi irodalom a függő beszédet a legnehézkesebb közlésformaként eltemette.

A függő beszéd áttételessége folytán a hősök szavai csak a szerző átfogalmazása, közvetítése által jutnak el a befogadóhoz. A hősök hangja nem csendül fel valóságos beszédhelyzetben, tehát az ezzel járó légkörteremtés, az olvasó és a szerző közötti bizalmas viszonykialakítás is elmarad. A regényvilág fátyol mögött, szűrt fényben rajzolódik ki.

Esterházy a függő beszédnek éppen ezt a terhét, közvetítettségét, a bevezető főmondat elidegenítő hatását aknázza ki: formailag nem azonosul monologizáló hősével, igehasználata mindvégig egyes vagy többes szám harmadik személyű marad. Ezenkívül a módszeres kijózanítás ütésszerű effektusaiként térnek vissza a szövegben a főhős, K. személyére való utalások, aminek a grammatikai nehézkessége a kétszeres elbeszélés (az író beszéli el barátja elbeszélését) miatt fokozottabb. E visszatérő utalások hiányában el is feledkeznénk a "zavaró" függő beszédről, a beszéd közvetítettségéről, hisz a regényíró szavai közvetlenül csak a mű elején tűnnek fel. A bevezetőben meghatározott kommunikációs alaphelyzet is csupán látszólagos, mert a barátok közti beszédhelyzetről nem kapunk információkat, jeleket. Az elidegenítő effektusok hiányában az a Bahtyin említette helyzet alakulna ki, amikor a másik beszéde (K. beszéde) dominánssá válik és elnyomja a szerzői kontextust. Ilyen esetben kerül sor egy - a többi hőssel rokonítható - elbeszélő (regényünkben K.) beiktatására. Mivel azonban a szerzőnek itt nem az idegen tudatok beszédeinek egymásban való felolvasztása a célja, a látszólagos közvetlenség jeleinek elhintése után igyekszik a szerzői hangtól és a befogadótól is minél jobban elidegeníteni elbeszélőjét és egyben főhősét, K.-t. Csak így, bizonyos távlatból képes elmélyülten elemezni a számára problematikus életanyagot, s csak így kényszerítheti az olvasót is arra, hogy a mesébe feledkezés helyett gondolatibb alapállásra helyezkedjen.

Esterházy közlésmódválasztása több paradoxonnal ejti zavarba a befogadót. Ezek a paradoxonok a regény műfajáról való reflexiókban rejlenek. A XX. századi regényirodalom lélektani érdeklődését és gondolatiságát a stílus elevenségének megőrzése mellett mindinkább a szabad függő beszéd fejezhette ki. Az író háttérbe vonult, és csak hőseiben nyilatkozott meg. Az egyenes és a függő beszéd alkalmatlanná és kezdetlegessé válik a modern ember valóságának közvetítésére. Esterházy fennen hirdetett választása azonban csak látszólag dacol századunk irodalmi gyakorlatával. Beharangozott és formálisan következetesen megvalósított indirekt közlésmódjának látványos hálójában egy önelemző monológ feszül. Ebbe az író által közvetített monológba más hősök szavai, monológjai ékelődnek, tehát az író idézetében újabb idézetek, azokban szintén újabbak tűnnek fel. Bárkinek halljuk is a hangját, mindig beszédhelyzetben elhangzó hangos beszéd hallatszik a műben. Mivel a szerző K. elbeszélését folyamatosan közvetíti, a re- gényírói beavatkozások, leírások, kommentárok, a hősök vagy az olvasó felé irányuló személyeskedések kizártak. Esterházy tehát a függő beszéd szerzőközpontúságát egyáltalán nem érvényesíti, el-lenkezőleg: a bevezető főmondatban hangsúlyozott "én" személy-telenné válik. A függőbeszéd-forma ellenére az író nézőpontjáról nem tudunk meg semmit. Ebben lepleződik le a regény köz-lésmódjának egyedüli funkciója: az intellektualizálásra kényszerítő távolságtartás. Paradoxon tehát az író regény eleji bizonygatása, mely szerint "dolgokban jártas, keserű, csalódott ember" meséli el a történetet, hiszen végül az ő világáról semmit sem tudunk meg.

Paradoxon a saját érzelemvilágának a felemlegetése is, mert ennek a keserűségnek és csalódottságnak a körülményeiről sem derül ki semmi. Az írónak a műalkotás mibenlétére reflektáló játékos iróniájáról van tehát szó: a "nem koholt személy, hanem a regény- író" valójában kiabálóan üres fikció. A függés hang-súlyozása tehát csapda, hisz egy nem létező nézőpont nem létező szűrőjén át kellene eljutniuk a dolgoknak deformációmentesen a befogadóhoz.

A regény második szintjén, az érintetlenül közvetített idézetben már egy kirajzolódó világ szemszögéből, tehát megmunkáltan tárul fel előttünk a mű élményköre. A történet az elbeszélő, K. tudatán átszűrve nyeri el alakját.

A hangos beszéd állandó jelenlétének felismerése nemcsak a függő viszonyt kialakító valóságos elbeszélő kilétére vet fényt, hanem a virtuális vagy reális beszédhelyzetek fontosságára is. A regény dialógusokból épül fel, gyűrűszerűen. A Függő alapszintjén egy virtuális, formális beszédhelyzet vonul végig: a regényíró és K. dialógusa. A második szinten K. beszéli el sorsát valóságos beszédhelyzetben az "asszonynak". E két dialógus az egész regényt átszövi. Harmadik és negyedik szint is kialakul azonban, amikor K. idézeteiben idézetek jelennek meg; ezek viszont csak epizód jellegűek. A regény tehát kétszeres keretbe van foglalva: egy virtuális és egy reális beszédhelyzetbe. Az első és a második szinten is egyoldalú a dialógus, de míg az első szinten képzeletben sem alakul ki párbeszéd K. és az író között, addig a második szinten K. az asszonyhoz fordulva, hozzá viszonyulva, gondolatban vele vitázva beszéli el sorsát. Ebbe a vázba épülnek bele montázsszerűen a kamaszkori emlékek.

Milyen idézettípusokkal találkozunk K. elbeszélésében? A már felfedezett két dialógusrendszeren belül az idézetek milyen dialogizáló viszonyokat hordoznak? Az idézésformák rejtenek-e valamilyen értékhordozó szabályosságot?

K. elbeszélésébe sok megszakítással iktatódik be Frédi bácsi beszéde. K. feleségéhez intézett monológjába ékelődik tehát Frédi bácsi monológja, s a két monológ egymásra vonatkoztatása, egymás közti reakciói is nyilvánvalóvá lesznek. Frédi bácsi egyenes beszédét már az indulásnál félbeszakítja Drahosch egyenes beszéde, majd folytatódik Frédi bácsi előadása függő formában, melybe nyelvi automatizmusok, szokványos fordulatok idézése kerül: "hátrább tehát az agarakkal", "lassan a testtel". Frédi bácsi függő beszédébe oldva irodalmi szövegidézések is meglapulnak: Kosztolányi, Csáth műveinek szó szerinti idézései, vagy tartalmi rezonanciák. Ezek a beszélő hősök szövegének szerves részeivé válnak, rejtett idézetek maradnak, így a beszédek konstrukcióját nem bolygatják meg. A függő beszédbe a továbbiakban újabb függő beszéd kerül: Frédi bácsi idézi a "kis nő" és Hápapa szavait. A "kis nő" nyelvi automatizmust használ, tehát ő is idéz egy közös nyelvi készletből: "szereti és kész hatszáz". A függő beszéd Hápapa egyenes beszédét idézi, majd az elbeszélés félbeszakad. K. reflexiói, asszociációi következnek belső beszéd formájában, amelybe Halassi függő beszéde, majd elbeszélői információk montázsolódnak. K.-nak Frédi bácsi hintázásáról Drahosch hajóhintás esete jut eszébe, tehát az öreg egyenes beszédét K. egyenes beszéde követi. Ebből a szövegkörnyezetből ragadunk ki egy egységesebb részt, hogy megvizsgálhassuk az idézetek működését az idézetekben. A következő hierarchikus idézésrendszert vázolhatjuk föl:

A regényíró idézi K.-t, K. Frédi bácsit, Frédi idéz irodalmi szöveget, nyelvi automatizmust, a "kis nőt" és Hápapát; a "kis nő" is idéz stb. Frédi bácsi monológjának végén az egyenes beszédben nyelvi automatizmus, belső beszéd, önidézés, a gyerekhallgatóság kérdéseinek idézése, ismételt önidézés hangzik fel. A nagy oktatási monológ hallgatása közben és utána K. elbeszélésében elszaporodnak a belső beszédet idéző mechanizmus jelei, amelyek az idézések és fölidézések különböző időkhöz kötött dialogikus szövevényéről tanúskodnak. Pl.: "ő, K., a legkevésbé sem értette...", "nem tudhatja eldönteni...", "ezt már ő, K. is megfigyelte...", "úgy érez- te...", "kiáltott önmagában többször is..." stb. Az idézetek közlésének formái (egyenes beszéd, függő beszéd, szabad függő beszéd) nem válnak lényegessé a regényszövegben. (Természetesen a második szinten beszélhetünk csupán ezekről a beszédformákról, hisz az első szinten a függő beszéd kizárólagos.) Mivel az egész regény egyetlen mondat, a szabad függő beszéd felismerhetetlen. A függő beszéd pedig teljes mértékben egyenértékű az egyenes beszéddel, mert bárkinek bármiféle szinten való idézéséről van is szó, a stilisztikai differenciáltságot, a nyelvi sajátságokat, az expresszív szignálokat a szöveg következetesen igyekszik megőrizni.

Művészi alkotásról lévén szó, az idegen tudat beszédének közvetítése nemcsak a beszélő értelmi pozíciójának a tükrözését jelenti, hanem a beszélőt sokféleképpen jellemző kifejezésmód megtartását is. A másik beszédének nem tárgyi-analitikus, hanem verbális-analitikus modifikációjáról van tehát szó, amely Bahtyin szerint lehetővé teszi, hogy a másik beszédének koloritteremtő ereje rányomja bélyegét a szövegre. A másik beszédének magas fokú individualizálása (Bahtyin kifejezésével) "festői effektusokat" kelt. Ezeket a hőssé szerveződés folyamatát kialakító nyelvi sajátságokat regényünk egyenes és függő idézeteiben egyaránt megőrzi. K. szenvedélyes tudatosító, értelmező és töprengő hajlamát beszédstílusa is tükrözi: "a kérdés, tenyészcsődör vagy fedezőmén, nem egyszerű, utóbbi mellett szól az egyszerűség stílusbravúrja, melyet nem szürkít a szakszerűség vagy annak látszata, ezzel szemben az előbbi fölgerjesztett, Turi Danis légkörét mulatságos és mesteri kontrapunkció egyensúlyozza, a tenyészcsődör, így ő, K., és szemét nem vette le Karolról, mondjuk így, pozitívságát az e szókban elrejtett alapelemek: enyész és csőd, igen, így Drahosch kipirultan, negatív, alig tagadható egzisztencialista titok..." Korom beszéde például jól jellemzi kamaszos alapállását: "hapsikám, skacok, két nő! egy házban! Skacok, tíz éve özvegy, el tudjátok azt képzelni, mit jelent tíz év pali nélkül, ezt egyszerűen nem lehet kibírni, egészségi nonszensz..." Frédi bácsi nyelvének koloritteremtő erejét bizonyítják a következők: "ilyenkor jutnak eszébe a leghasználhatóbb gondolatok, a hundertprocent gondolatok... roppant fontos a szerszám rendben tartása... nem, ne nevessenek, ahogy lábat mosunk, és ezen nem nevetünk, akként meg kell mosni a flótást is..."

A személyekhez kötött kifejezésmód iránti érzékenység egyébként is hangsúlyozott a műben. Sokszor megjelennek az ilyen megjegyzések: "Halassi szava", "ahogy az asszony mondaná", "Drahoschtól való a szó" stb. K. mint elbeszélő tehát hűen közvetíti a hősök nyelvi sajátságait, de a frazeológiai eszközök segítségével olykor a saját nézőpontját, értékelő véleményét is rávetíti a szövegre. Pl.: "Kászoni: más kaliberű nő lett, ő, K., ekkor látta Drahoscht másodszor kiföstve..." - érzékeltetve a kaliber és a "kiföstve" szavak által az ébredező kamasz világának súlypontjait. Vagy a humor és az irónia közvetítése: "mikor őt is megfertőzte valami tettvágy, illetve a tettnek a szokásos értelmezése, mely gyerekségnek tünteti föl a szót, szemben avval, ami férfias, Karol alig beszélt, a lábát csosszantotta, lehajolt, fordult, a kezét emelte, vakaródzott, farkasfogait villogtatta, miközben pucolgatta, piszkálgatta őket, mindig pucolt és piszkált..."

K. elbeszélő és hős is egy személyben, ezért a frazeológiai szinten megnyilatkozó értékelő magatartása belső nézőpontként van jelen. Ennek a nézőpontnak az érvényesítése azonban nem erőszakos, annál is inkább, mert K. egy kamasztársadalom tagja, s ennek a közösségnek az ideológiáját sugározza, nem pedig egy differenciált egyéniségét. Jól jellemzi ezt annak az állandóan szerveződő nyelvnek a zártsága, amely a névadásban csúcsosodott ki: Kukimóka berci, Hápapa, Punalak, Marx-bradersz, Görgei-szisztersz, Karol stb. Nemcsak a hősök beszédének stilisztikai autentikussága, hanem a többi idézésforma, a rejtett-feloldott és verbális önállóságukban megőrzött idézetek is a szöveg nyüzsgő dinamizmusát erősítik. Mivel kitűnt, hogy az idézetek megformáltsága nem rejt lényeges különbségeket (így hőshöz kötöttségük, gyakoriságuk vizsgálása sem vezet célra), csupán eredetük és tárgyi vonatkozásuk tanulmányozása adhat némi fogódzót a mű szövegszerveződésének felfejtésében.

A leggyakoribb és formailag legjobban elkülönülő idézetek a beszédhelyzetben elhangzó mondatok. Az elbeszélő minden hőst megszólaltat, s ezzel biztosítja a legélesebb határokat saját beszéde és a másik beszéde között. A hősök beszédének az idézése hozza tehát létre a szöveg mozgalmasságát, feszültségét. A hangos beszéd eleven párbeszédeket alakít ki, az idézetek dialogizálnak egymás között. Sokszor lineáris a válaszadás, a felelet, a reakció azonnal bekövetkezik, olykor azonban késik, rezonanciaként tűnik föl, s a szövegfeszültség forrásává lesz. Pl. K. Frédi bácsi hosszú monológját végighallgatva annak egyik pontjára utal vissza éjjel: "a Frédi bácsi hangja éjjel a fülében ült, álmában elkísérte, már aki! Kiáltott önmagában többször is, indulatosan, védekezvén ellenkezve, már aki! Már aki!"

A dialogizáló beszéd lehet hangos beszéd, amely reakcióként meg is ismétli, idézi az előző idézetet: "tudják a fiúk, amolyan romlott, szép teremtés... hogyne, hát hogyne tudnánk, így korom... ezek a romlott, szép teremtések, bókolt még a lány felé..." A válasz-idézet itt átértelmezi, aktualizálja és humorossá teszi a feleletet kiváltó beszédet. A válasz azonban lehet csupán belső beszéd, belső képek és belső szavak formájában: "ezt már ő, K. is megfigyelte, milyen hihetetlen intenzitással maradhat meg egy, talán nem is túlontúl jelentős mondat, és ha ez eszébe jut, mindig, mint valami példatárra, egy nagy világvevő rádióra gondol, mely akkora, mint egy szekrény, töméntelen rádió, zöld varázsszeme csalárdul kacsingat, BEROMÜNSTER, olvasható..."

A beszéd dialogizál saját idézeteivel is (a negyedik szintű idézet az ötödik szintűvel), nemcsak a beszédszituációban jelenlevő hősök beszédével. Pl. Frédi bácsi dialogizál a maga-idézte Hápapa-mondattal, de az önidézés is felbukkan: K. belső beszédben idézi korábbi belső beszédét: "nem mintha széles, felnőtt mellkasból törne föl a lélegzet, nem sóhajtozás, lihegés, zihálás, egyszerű, meleg dohányillatú férfilélegzés, BEROMÜNSTER..."

A hangos, külső beszéddel a belső beszéd áll szemben, s ebbe a két fő beszédtípusba épülnek bele az idézések egyéb fajai: mások hangos beszéde (ebben újabb idézetek rejlenek), szövegidézés, nyelvi automatizmusok, önidézés, mások belső beszédének idézése stb. Regényünkben ez az elágazás K.-nak, az elbeszélőnek a belső és külső beszédéből indul ki. Az egész szöveg az asszonyhoz intézett hangos beszéden alapul. Ebbe a mesébe ékelődnek K. belső futamai, kommentárjai. Ezek csomópontokként hálózzák be a regény szövetét, és különösen hangsúlyosak a mű elején és végén. A beszéd jelen idejének síkján külső beszéd minden olyan megjegyzés, amely a hallgatóhoz, az asszonyhoz szól. Pl.: "mit gondol az asszony, véletlen volt-e vagy tudatos fogás, ravaszság Drahosch játéka a szoknyával..." stb.

A belső beszédbe olvad bele, töprengések masszájában bontakozik ki a kamaszkori évek története. Ebben ismételten megjelenik K. akkori belső és külső beszéde. A belső beszéd itt is kommentárokra és felidézett életszituációk megjelenítésére oszlik.

A különböző idősíkokhoz tartozó külső és belső beszédek egymás közötti dialógusokat hoznak létre. Pl. Karol és Drahosch kapcsolatát jellemzően a tenyészcsődör szóból az enyész és a csőd elemek kihallása az elbeszélés jelenére utal, K. és az asszony házasságának csődhelyzetére.

A dialógusok egyik fő vonulata az elbeszélő nézőpontja és a többi hős nézőpontja közt alakul ki. E szemléletek közelségét azonban frazeológiai síkon már érzékeltettük; a köztük levő dialógus ellenére a kamaszok beszéde egy tömbbe csoportosítható. A nézőpontok különbsége azonban az ő beszédeik között is dialogikus viszonyokat hoz létre. Más a lányok szemszöge, és más a fiúké; ellenpólus Kászoni Drahosch-sal szemben a világképi szembenállások miatt; a fiúk is differenciálódnak egymás közt, de mindannyian tagadják Karol nézőpontját. Mindezek a diskurzusok viszont együttesen állnak szemben az öregek világképével, dialogizálnak a nyelvi automatizmusokban felszínre jutó nyelvközösségi világképpel, magukba olvasztják, értelmezik, feldolgozzák az irodalomban felfedezett világot (ennek a síknak a jelentőségére hívja fel a figyelmet a regény alcíme is: bevezetés a szépirodalomba), dialogizálnak a "diri" világával, Csicsi nézőpontjával, és az önidézések mutatják, hogy vitába sodródnak saját maguk beszédével is.

A nézőpontok és diskurzusok sokasága már önmagában is egy rendkívül dinamikus szöveget eredményez. A regény montázstechnikája a dialógusok közötti távok elmozdításával azonban maximálisra fokozza a Függő kiváltotta tudati mozgások lehetőségeit.

Irodalom

Bahtyin, Mihail M.: A szó esztétikája. Gondolat, 1976