Óda a síránkozókhoz
Hetvenkilencben vettük a házhelyet éspersze rögtön – már az alapra ráment
mindenünk: ingünk-gatyánk. Úgy
álltak a dolgok hogy egyre csak
evésidőben küldtük a gyermekünk
a nagyszülőkhöz látogatóba. Egy
jó éve volt zsíros kenyér vagy
alma ebédre a fő fogásunk
r.'égis mi vertünk lelket egy-egy levert
új ismerősbe. Annyi siránkozást
sopánkodást! És azt a végte-
len panaszáradatot! – Szerencsénk
volt: nem maradt így annyi időnk a sa-
ját gondjainkra! Voltak akik hazu-
doztak – de mit számít ma már az?
Nélkülük azt hiszem elveszünk
majd.
