Torzók, recsegések

Maurits Ferenc egy tájbeszédére

Testek nyoma a hűlő homokon. Vágytól feszülő bőr:
a pórusokig kinagyított táj. Enyhe lejtőn a vízig. Az esti
széllel hullámzanak az izmok a homokon:
beomlik a hát. Elsorvad az ölelő kar. Játszik a szél,
a part ködön át emlékezik:
napozó nő torzója. A has alján a pókhálófinom arabeszk.
Egy nyomorék kézfej. Egy elgörbült gerinc
– a szél az emléktömbökbe túr, elsimít,
máshol mélyít a lenyomatokon: túloz. Különböző
anyagok formatartó tulajdonsága: az anyagi világ emlékezete
rétegeződik bennünk. Elegendő az égett-gyűrött bőr
lenyomata a homokon, az agyagon
elképzelnünk az embert. Ahogy éppen
ugyanabban a testben szeretni és halni készül.