Utolsó versem
Csütörtökön találkoztam a szerkesztővel.Beszélgetés közben
megkérdezte van-e új versem
ugyanis az utóbbi hónapokban
kézirathiánnyal küszködik.
Van vágtam rá készségesen
holott egy homályos ötlet volt össz birtokom.
Megijedtem
kényszerhelyzetben alacsonyabbra ereszti a mércét
valami gyanús versfaragónak
ad alkalmat a szereplésre.
Az ellen pedig erélyesen
– erélyesebben mint eddig – harcolnunk kell
tehát nekem is:
megírom a verset hétfőig tökéltem el
ha törik ha szakad!
Érdekes hogy fel sem merült bennem a kétség:
a szerkesztőnek szükségmegoldás csupán
az én versem is.
És valóban.
Hogy ne részletezzem
azon a hétvégén megerőszakoltam a Múzsát
és megírtam egy szürke fogalmazványt
amit jobb lett volna rögtön elfelejteni
de nem lehetett
mert ma délelőtt
felütve a tekintélyes folyóirat legújabb számát
újra a szemem elé került
hogy abban a pillanatban
megszülessen bennem az elhatározás:
– Ez legyen az utolsó versem!
Azóta kissé lehiggadtam
(a rossz verseknél
– ha ilyenek egyáltalán vannak–
súlyosabb csapások is értek már bennünket
és más területek dilettánsaival van
nekünk inkább gondunk)
hogy a gondolatot így módosítsam:
– Igen
legyen ez az utolsó versem
és minden következő
újra csak utolsó!
