Hendikep
CantilenaMint akinek a sorsa félbemaradt
s a lehetőségek közt lehetőségként lebegve
akárha a cet torkán lennék falat
ahogy cigányútra szaladt
sem kiöklendve sem lenyelve
a kérdés mi más lehetne–
ha rühellem a prófétaságot
miféle kettős szerepet játszok?
Es sánta lábain versemnek
egyáltalán mit akarok?
mindenféle örökségemmel terhelten
bennük miket motyogok?
Mert mindenemben sánta
éppen ezért valamiképpen egyensúlyba jutni
nem is hiú reménységem?
Elég fürge tehát
akár még be is érhetem a végzetem
előbb mint az engem érne el?
Mi akik mindenféle alapon ide
oda és amoda tartozunk
mikor és mennyiben vagyunk csak önmagunk?
És mit mondanak az eleink–
vannak-e használható
tőlük örökölt elveink?
A fiatal tanító – apai nagyapám–
holtában is ugyanabban a seregben szolgál?
és mert a folyókat szerette
csak azért maradt ott az Isonzónál?
Mindig akad ügyeletes eszme
hogy a világot két részre szelje?
– Es azontúl nagyanyámnak a lelke
ezt a megoszlott világot tükrözte
hogy a balsorsa tovább ne üldözze?
Aztán a következő háború
valamelyik átlagosan szomorú
hétköznapján a fényképeik is odavesztek.
És most hogy versemben is megjelentek
előbb-utóbb majd harmadszorra
és ezentúl véglegesen is
semmivé lesznek?
