Balogh István: Negyven

 

Tavirózsa

 

Saskeselyűk téptek, marcangoltak dühvel

Hekaté parancsa volt, ki engem ölelt.

Most itt állok húscafatok közt sírva,

Hogy összerakjam drága mozaik képed.

 

Elhajolnak tőlem mind a varázs-

Füvek, elhallgat az énekes madár is,

Fent valahol hunyorít a Nap már,

Halvány az ég, becsukódott szemed.

 

Ébresztlek, kedves, hajad simítom végig,

Reszket kezem, s a manók kinevetnek.

Hópihe hugocskám siratom örökké,

Teste, mit hab szült, karomban érik.

 

Lelke most rózsa, nyílik a tóban,

Csöpp korsó, inni ád gyöngy testéből,

Ha arra megyek fejem lehajtva,

Énekel nékem, s éke vizeknek.

 

1966