Kollár Árpád: Például a madzag

cantio mikhael de sabatkka

 

olvaslak deák, írástudó,

míg vakít nikkellámpák fénye.

turkállak akár belet a jós:

kérdésemre (meg)felelnél-e?

 

a város, városunk milyen volt,

mi fazonja, színe, illata?

mint szégyenlős gyerkőc lesem, hogy

por lepte-e akkor a falat,

 

vagy átüt néha rajta rozsda

színnel egy-egy graffiti,

mit történelmeinknek roncsa

fúj fel éjjelente, a piti?

 

horvát pap bán reklámtollnoka,

mond, a faragatlan bácskai

kupában hogyan bugyogott a

boros multi(kulti) vitamin?

 

s a határ? - határ ma mindenütt,

rút kelések az úr farán,

mit uralkodás nevű revük,

és hitviták korbácsa rág.

 

boncolgatom végvár dalod ma,

mintha kor helyett az kór adat,

hogy kitúrjam, mi változott, ha

semmi sem az ákácok alatt.

 

mint hullajtott kenyér karéjra,

hogy futott az észre itt penész?

talán a spóra ott volt, és ma

mégis meglepő a szétesés.

 

a korzó, torz szók, s a nyolcadik

rohambrigád iskola fala

idegenként rám miért sandít,

ha az otthon már nem a haza?

 

és felnyávog benn a koravén,

hogy össze tudod-e rakni még

a libalegelő rőt füvét,

noha ragacs agyag fedi rég...

 

ennyi elég. - sok is belőle

[deákom is régen elpihent],

dézsájából kiforrt a lőre,

megírva már rég a happy end.

 

csak álnok poétai csellel

bóklászok mégis a név okán

kedves költőm döcögő verse,

a durva végvári hang nyomán.

 

dalom kies türelmi zóna,

hol a múzsa petyhüdt valagát

riszálja, és bűzlik a hóna-

lja. nem sok kuncsaft szaladgál

 

utána, s ki blúz alatt turkál,

leleplezi cselét egyhamar:

mi mell helyett kushad, az push up.

benne dohos bestia kapar,

 

kapar magának nagy cupákot

nosztalgia fedőnév alatt,

s míg nyálas szájjal azon csámcsog,

vénájába döf a bolha had.

 

ám ha emlék-bűzben is, megzördül

zsebeimben néhány fabatka,

s mint tót törött korsót belőlük

fércellek majd össze szabadka.