Szögi Csaba: Drót

A céleszköz M 70-AB2-es. Száma 174265. Számom 5. Maszkom száma 91-49-1235. Az alsóneműm száma 12. A csapdám száma ugyanaz.

22-es.

Félelmem számtalan.

Ügyelek a rendre. Nem dobom el a cigicsikket. Nem megyek vizelni anélkül, hogy megkérdezném. Nem firkálok a frissen meszelt falra. Nem szarok a guggolda mellé. Egyszerre lépek. Csodákra vagyok képes.

Gyorsan eszek. Folyik közben a taknyom. Hagyom. Persze. A levesem forró. A tenyerem száraz. A körmöm piszkos.

Kirepedt a szám. A tenyerem szétreped. A ruhám mocskos. Bűzlik az ánuszom. A felső gombom begombolva. Nem ásítok a sorban.

Hívnak. Megyek. Sosem tudom, hova, sosem tudom, meddig, sosem tudom, miért. Az elkövetkező pillanat titok.

Ha a nevemet hallom, azt kiáltom, ÉN.

* * *

Furcsa. Itt mutatja legcsodálatosabb arcait az ég. Soha még ennyi gyönyörű színt és formát, mint amit ezek a felhők itt produkálnak. Igaz ugyan, hogy baljóslatúak, ám ugyanakkor lenyűgözőek is egyben.

Az egyetlen szépség mifelénk, azt hiszem.

* * *

Bízzam-é leveleimet az őszi szélre.

* * *

Hé. Ne gondolj most az evésre.

Éhes vagyok. Ma egész nap éhes voltam. A péniszemet titokban megmostam a csapnál, mert már fájt. Két hete nem fürödtünk.

Tegnap és tegnapelőtt a konyhára osztottak be. Bűzlesz a mosléktól és a verejtéktől. Átláthatatlan gőz vesz körül. Viszont zabálhatsz, és végre tiszta lesz a bőr a kezeden. Nem utolsó szempont.

* * *

Ez az aprócska ember itt a fejemben időről időre elképzeli, hogy létezem. Csak figyelek, hogy mikor hallgattassam el. Leültek a szemétdombon a téglafal és a teherautó takarásában. A vörös előkapta a cuccot, és gyakorlott mozdulatokkal meggyúrta a jointot. Már rendesen be volt állva, így mikor letépte a felesleges papírt, a cannabis egy része kiszóródott. Nem szedték össze. Két-két slukk, ennyi volt az összes. Előtte kiürítették a maradékot a platóra, és a babgulyás egy része a fekete fickó nadrágjára ömlött. Mindegy. Úgyis elég mocskosak voltak mindketten.

Ezután következett az álom, a szakács szidalmai, a vezetőség szigora, a vaklárma a zuhannyal kapcsolatban. Álmodlak. Elvesztem a pillantásodban. Nehéz itt írni, mindenki ordít. Vessz el a pillantásomban. Görcsölnek az ujjaim. Ezúttal kegyetlenül elkaptak. Az énemet nem adom.

* * *

ködöm beteljesedett híven

lezárom szemed nem

hívlak lassan elsétálok

sírhantjaink felett

megnyugszunk a horizonton

lassan elhal a

felelet eddig volt és

nem tudom miként esem

apránként darabjaira

az énnek míg dalomból

is kihal lassacskán az ének a

a síromon ott van a Te

neved is látom amint

elcsitul az álom s nem

szánom mit bánom én

időm szűk voltát naponta

élem szürke testem holtát

szerelmeim színtiszta

szenvedése a szívnek szánalmas

szorongásában

elalszom lassan

csukd be az ajtót mögöttem

én már odaát vagyok

és várlak

* * *

Ma megkaptam a leveled. Túl vagyok a hetedik krízisen. Hét perc alatt megéltem hét krízist. Jöhet a nyolcadik.

Nem válaszolok.

Még nem tudom, valahogy csak ez a szó kívánkozik ki belőlem, meg persze a tiltott szavak halmaza, elszorítják a nyelvem, nem, ez így igazán nem mehet tovább, váltanunk kell.

Válaszolok.

Mondd, mit érlel annak sorsa, hahh. Kikívánkozott, üsse kő. A ménkő. Hovatovább oda jutunk, spontán írok, majd csak kikerekedik valami, ugye. Majd eladjuk a pszichiátriai intézet gyakorlati kutatómunkát végző hallgatóinak. Elrágódhatnak rajtunk egy darabig. Sőtmitöbbegyben. Ugyeugye. Felkiáltójeleketmegkérdőjeleketsőthármaspon­to­kat­iskéneírniaregényembenemcsak­vesszőketés­pon­tokatugye. Ó, mily jó e szó, átlátszó és hanghor­do­zó, mint egy biztató altató, mely hizlaló, egyszersmind szórakoztató. Ó, ló olló, ritka, mint a holló, kívánok valamit, e csillag, mely hulló, lehul­lott, el nem mondom, mit kívántam, huss, ködökbe, füstbe szét. N-nem da-da-da-da-dadogok. Láttatok. Csak úgy eszem, ha hánytatok. Nem vicc. Átok, látnok, tátok, szátok, rátok, fátok, mákok, zsá­kok, szákok, átlátok a füstökön, á-t látok az arcodon.

Furcsa válasz leveledre, valóban. De mit várhatsz e megfáradott, konok robot éneimtől, ha megül a csend, s kedvem szottyan űzni el.

A tiltott szavak kikívánkoznak. Zárójelbe velük. (Szerelmedért mindenemet, szerelmemért béke veled, nem látom az arcokat, arcod lássa harcomat a szerelemért, a szerelemért, a szerelemért, a szerelemért. Igen. Úgy is, mint spontán és mint átgondolt harccal megküzdenék én mindenképp. A szerelmedért. Hiányzó láncszemek a rések énjeim között, és most keresnem kell a megfelelőt Neked. Bocsáss meg, ha lassú a harc, de a navigátorom éppen rabigáját nyögi.) A tiltott szavakat a zárójelek közé zavartam vissza. Adj egy cigit, aztán beszélgethetünk.

Na, ezt a dohányzást is csaknem félbeszakították, néha tele van a zsebem fél, negyed, háromnegyed bűzrudakkal, csikkekkel, meg minden szarral. A zoknim ordenáré bűzlik, a szekrényem még mindig rendezetlen. Állítólag.

Nem mondok én semmit, testvér, csak tűnődöm. Írsz. Nem. Csak tűnődöm. Az élet, ugye, megy tovább, a bab fő a fazékban, a chilis bab, ugye, meg ugye a kékben játszó fehér macskának is legalább kilenc élete van, nekem is maradt úgy kettő. Ajándékba. Ma megkaptam a leveled. Nem válaszolok. Még.

Most hívnak. Megyek. Nem tudom, hová, nem tudom, mikor, nem tudom, miért. Sosem tudom.

Megyek.

* * *

(Szeptember 26., szerda)

Minden gondolat, apró ember, felhőim, váltás

Minden gondolattal képes vagy megbarátkozni. Mindegyikkel. Beleértve a halált, a bukást és a szerelmet is.

Grünwalsky előlépett a sloziból, és biccentett. Jól átgondolta aznapi teendőit, miközben levakarta a szőrt az arcáról. Vizelés közben a WC-be köpött, és napirendre tért afölött, hogy pattanás nő a füle mögött, egyszersmind eldöntötte, hogy nem a kínaiban fog ma este vacsorázni, hanem összedob egy olcsó hazait. Ugyanekkor a Fülöp-szigeteken a tornádó leviszi a sarki diszkont tetejét, halálra zúz egy kóbor macskát, három verebet, negyvenhárom ormányosbogarat és egy kislányt, aki eltévedt a kínai étteremből hazamenet. Japánban egy kisiskolásnak pattanás kezd nőni a füle mögött.

Azóta Grünwalsky eljutott a fürdőszoba ajtajától az erkélyig. Most kinéz az ablakon, vakarózik, ásít. Azután szétnéz. A távolba bámul. A tekintete elborul, és arra gondol, hogy.

Hol késnek a felhőim. Tudod, erre mifelénk valószínűleg az egyetlen szépség, ami létezik. Ezek a felhők. Soha sehol nem láttam ennyi gyönyörűsé­ges színt és formát. Végigvonulnak az égen teljes pom­pájukban. Általában baljóslatúak ugyan, ám ugyanakkor lenyűgözőek is egyben. Egyedüli viga­szai létemnek. Visszhangjuk örök. Mindig csak erre

Grünwalsky gondolatait megzavarja a kávéfőző rekedt hörgése. Tölt, ürít. Mint minden egyes do­­log ezen a világon. Ezután felkapja a zakóját, és ez a száznegyven centiméter magas, ötvenkilenc éves, erősen kopaszodó, krumpliorrú, ragyás, simá­ra borotvált agglegény megindul kiszámíthatatlan útján Párizs utcáin, lassú, de kérlelhetetlen léptekkel.

Valamikor kora délután utoléri a szükség, ezért be­­tér egy nyilvános WC-be. Miután lehúzta maga után, kilép, és a következőket mondja, teljesen meglepve az ott tartózkodó három színes bőrű fiatalem­bert.

- Nincs jobb dolog a világon egy jó kakálásnál.

* * *

Váltás még lesz, úgy bizony.

Zavaros, mi.