Szögi Csaba: Drót
Denevérek és baglyok serege érkezett a fecskék helyére a minap. Bőrök és tollak surranása reménnyel tölt el e késő órán mindenképp. Egy vagyok közülük. Ezen már nem változtathat semmi sem.
* * *
A múltkorjában egy hajóra keveredtem valahogy, ott betértem egy kocsmába. Egy ismerősöm ült az egyik asztalnál az újdonsült feleségével. Én odamentem, hogy gratuláljak, de a nő rám nézett, és azt mondta, várj még, korai lenne, míg ezt viselem. S akkor láttam csak, hogy a menyasszonyi fátyol alatt testén apácaruha feszül. Az arcára nem emlékszem.
* * *
Álmok és levelek
Ma ketten is jelentkeztek. Az októberi szél passzol a nadrágom színéhez. Az első még álmomban is mosolygott, s a tomporát mutatta kajánul. Bugyijának virágillata volt, bizony.
A harmadik, ki közelít az Egyhez, a kapcsolatfelvétel némileg hagyományosabb módját választotta. Látszólag. De a varázslat tökéletesen végbement, s végre újra a Lámpás lehetek, bizony.
Hol késik, aki zavarodottan néz gyönyörű szemével.
* * *
Valaki ma pálinkát csempészett be. Valaki pálinkát adott nekem. Valami pálinkát ittam. Huhh. Ez jó erős volt. Isten.
* * *
(Október 6., szombat)
Ave, Cesar, morituri te salutant.
Egész héten esett.
Ezek meg csak álltak az esőben, és be nem állt a szájuk, míg a gyapjúpulóver kövérre dagadt a testükön, s a víz kimosta a sarat a kövek közül, olyan ködszerűen szemelt csak, de sűrűn, ó, sűrűn és sötéten, mert valóban paplanszerűek voltak a felhők odafenn, piszkos paplanszerűek, nem olyanok, mint amilyeneknek én szeretem őket, bár én nem is láthattam ezeket a felhőket, mert másvalaki állt ott a szitáló esőben, és mégis jobb ez így, mint amikor az ismerős fehér csíkok szántják fel az ég szentséges kékjét, bizony ám. A szél nem fújt, tökéletes csend honolt a sivár tájon, csak szitált ez a piszkos eső, kimosva a lelket is Isten minden teremtményéből. Állandó félhomály honolt az istenverte tájékon. Balról egy jellegtelen akácos, amúgy semmi, csak kavics, meg gyér föveny. Ezek meg csak álltak ott az Idők Kezdete óta, és be nem állt a szájuk. (Vigyázz, most párbeszédek következnek.)
- Jó napot.
- .....
- Jó napot.
- Már köszöntem.
- Nem számít. Figyeljen csak ide. Írtam egy verset.
- Nem érdekel.
- De évek óta nem írtam már le egy épkézláb mondatot. Most viszont úgy érzem, kezd kiengedni ujjaimban ez a konok görcs és újra alkotni fogok.
- Mondtam már, hogy nem érdekel.
- ....
- .....
- Kölcsönadtam háromszázötven dinárt. Ötvenet egyik társamnak, háromszázat egy másiknak. Most félek, hogy nem adják majd meg. És a cigimet is folyton elkéregetik.
- Kuss.
- .....
- .....
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha elhallgatunk.
- Én is azt hiszem.
Most hallgatnak, de az eső ugyanúgy szitál tovább egyhangúan. Minden marad a régiben.
Minden.
Vae victis.
* * *
Lámpaoltás előtti másodpercekben mért gyorsírás mittudomén miről.
Vége is van már.
* * *
Lassan elenged a szer teljesen. Mégis, ahogy elengedtem magam, úgy maradtam, és a vacsorára bekebelezett másfél szelet húsos szalonna (egy az adag, fél a kukából), valamint az egy darab kemény tojás sem ülték meg a gyomromat, azt hiszem legalábbis.
Viszont van itt köztünk négy ikerpár. Ebből három olyan egyforma, mint a kínaiak, egy meg nem annyira. Azonban ezeknek meg olyan népmeseízű nevük van, hogy Sefik és Tufik. Kezdetben ezekről is azt hittem, hogy tök egyformák, azután kiderült, hogy mindig csak az egyiket láttam, a Sefiket. Mik vannak.
* * *
(Október 9., kedd)
Ma délután tizenhat óra harminchét perckor meglátogatott bennünket az Atyaisten. Amikor helyet foglalt, jobbján az Ördög ült, balján egy majom. A mérleg tökéletesen kiegyenlített.
A főnök elmondta, hogy ami Kinn vár bennünket, az a legnagyobb gonosz. Itt a legjobb minékünk a dróton belül. Még nem hiszek Neki.
Így Ádám agyát Füst borítja, s a falakon túl eltávozik Keletre. Kerubot nem állít mögé senki sem. Senki sem. S Mindketten emlékeznek az Örök Feladatra. Az Almába harapni újtra és újra és újra. És persze a Legfőbb Ajándék az Ember számára. Timsel.
Te is emlékszel rá, Kedvesem.
* * *
Frenk, a főszereplőm igen türelmetlen. Mondjuk, megértem, igen ritkán jut szóhoz, mondjuk. Hát.
(Olyan lehetetlenségeket szeretne magáról visz-szaolvasni, hogy hogyan önkielégített éjjel az udvaron, meg hogy hogyan nyalogatná végig azt az aranyos kislányt, aki tavaly még a tanítványom volt, tegnap viszont meglátogatott, mert hiányoztam neki. De ilyesmi persze szóba sem jöhet, ilyet le sem írok, meg sem említek, még csak azt sem engedem meg Frenknek, hogy ilyesmikre gondoljon.)
Ja, meg van még itt egy fickó, aki megkért, hogy rakjam bele a könyvembe. Hát, nem bánom, belerakom.
Savo Potpara.
* * *
Különben ma ugyanaz a kövér Őr üvöltött az Atyaisten érkezése előtt, aki múltkor a tökét vakarva üvöltött metaforákban arról, hogy a lyuk mellé szarunk, meg a lerakat mellé szórjuk a sittet, öntjük a moslékot.
A cannabis füstje valóban beragyogja homlokainkat. Ilyenkor a kövér Őr üvöltése is elmegy holmi zenének, meg a víz nem válik vérré a számban, és még azt a két siklót is igen megsajnáltam, kik egy gödörbe estek, és nem tudnak most kijönni.
Az Atyaisten tekintetét viszont nehezen álltam, az első sorból, álomtól ragadó szemekkel, kiszáradva, kristálytisztán elvonatkoztatva, egy időre mindörökké.
* * *
(A majom persze mindig közbeszólt.)
Majom. Mit ér a te erőd.
Ördög. Erőm végtelen.
Majom. Mitől több a te erőd az enyémnél vajon.
Ördög. Miféle erőd létezik tenéked, mondd.
Majom. A Süketek, a Vakok és a Némán Kántálók ereje, bizony.
(És ekkor az Atyaisten szólt közbe elégedetten vigyorogva. Ujja tetemes szakállában szántott.)
Atyaisten. (Az ördöghöz.) Látod, látod, pajtás, bizony, mondom, itt veszítettél egy Örökkévalóságra.
(Ezután nem szólal már egyikük sem, csendben ballagnak tovább a pusztában újabb alanyát keresve megkezdett mondataiknak. Káin, Jónás, Jézus. Ők mindnyájan kiállták a próbát, ha jobban belegondolunk, mert tökéletesen megfeleltek a kívánalmaknak. Mert semmi sem történt eddig véletlenül, úgy tűnik.
És a játék folytatódik.)
* * *
(És az Atyaisten újabb cseppeket bocsát a füves pusztára az akácos mellett, és azok ketten még mindig némán bámulják, ahogy a víz lassan kimossa a homokot a kavics közül.)
* * *
Tegnap hívattak. A guggoldából jöttem éppen. A torkom még mindig összeszorul egy cseppet, mikor a nevemet hallom. Látogatód van, mondták. Meglepődtem, hiszen két napja már találkozhattam a kintiekel. El sem tudtam képzelni, ki lehet az.
S lám, eljöttél. Ezúttal is mosolyogtál. Mindig mosolyogsz. Szeretlek.
Hoztál fényképeket. Megmutatni. Mindegyiken ott vagy. Mindegyiken mosoly vagy. Gyönyörű. Te vagy az én mosolytündérem.
Úgy kívánlak, mint még talán soha senkit. Januárban leszel tizenhat. Vízöntő.
Egy fotót elkunyeráltam.
* * *
Most nézlek. Meghalok.
* * *
Ahogy ott álltak, az ajtók kifordultak, mint egy-egy Világ, sarkaikból, ahogy csak úgy maguk elé néztek.
A Világnak is lehet éppen lelkiismeret-furdalása, ha egy sor halálfej mered rá iszonyatos némaságban. Esélyük nincs egy szemernyi sem, mégsem mozdulnak egy tapodtat, csak álnak ott mozdulatlanul.
Nem gondolnak már az ajtókra sem, a Világokra sem, a porra sem az orruk előtt. Csak lehajtják fejüket.
És csak úgy maguk elé néznek.