Szögi Csaba: Drót

(Október 30., kedd)

Egy nap karantén. Hányás és ürülék kavalkádja. Minden mennyiségben. Pehelykönnyűek a beleim.

* * *

Ma eszembe jutottak az újak ijedt szemei, de aztán inkább Bella fenekére gondoltam.

Egyszer táncoltunk az egyetemi klubban. Én csak úgy félvállról, tudod, a karom a vállán, egyik kezemben cigi, a másikban korsó sör, a szem rés-nyi-re nyitva, félmosoly. És akkor elkezdte si-mo-gatni a hátam, majd a fenekem. Csak ekkor figyeltem fel erre a Nőre. Ó, ha most itt lenne. Em-lék-szem a tenyerére is. Millió vonal. Félelmetes. Azt mondják, a boszorkányoknak van ilyen. Olvashatatlan.

Rövid, vörösre festett haja volt. Erőteljes élű arc, orrában ékszer. Feküdtünk az ágyban, csak simogattuk egymás ágyékát az alsóneműn keresztül, és én véletlenül megvágtam az ujját a gyűrűmmel.

A címe még megvan valahol.

* * *

Valami szőke kislányt nyalábolva fut egy homályos alak a dróton belül, és ezen nekem meg kéne hatódnom, meg a vérháromszögek a szemem alatt és a halántékomon.

* * *

– Látlak-é, mondd, vagy káprázat vagy csupán – kérdezte Dara Bokra, amint lélegzethez jutott végre.

A Herceg összerezzent, mint akit nagy elmélkedésben zavartak meg éppen. Riadt tekintettel, tétován fordult Vándorunk felé. Ahogy megszólalt, hangja kellemesen bársonyos volt, akár egy nőé. Hosszú szempillái kihangsúlyozták minden szavát.

– Csak még egyet szólnék. Csak még egy lágy dallam. Aludj csendben, én őrködöm. Felébredsz lágyan, én nem látszom, hangom elfújja a lég. Fagyott könnyem kopog a kövön. Megfásult sóhajból reped a dal. Ha megérted, a rigó mit akar, talán hiányozni fogok.

Hogy látsz-e engemet. Nem tudom. Mit szeretnél. Csak tőled függ. De én. Mit látok én. Az előbbi rigó is tovaröppent, csak Holt Fák vannak itt, meg a Magányom Csendje. És te, vándor, ki felől nem tudom, nem vagy-é káprázat, mint ahogyan magad kérdezted énfelőlem. Ó, jaj, Szerencsétlen Szív. Megreped. Meg, bizony.

– Azt mondtad, megreped. Érdekes. Ezt mondta az előbb az Öreg is.

– Öreg. Miféle öreg – kérdezte a Herceg.

– Hát az az alabárdos óriás – mondta Dara Bokra –, ki az előbb útba igazított, bölcs tanácsokkal ellátott.

– Alabárdos óriás. Ez valahonnan ismerősnek tűnik. Nekem feltétlenül meg kell keresnem valamit, vagy valakiket, de oly hosszú volt az út, hogy közben elfelejtettem, kit és miket. Csak azt tudom, hogy szörnyű dolgok történhetnek mindnyájunkkal itt, a Csúf Árnyak között, ha én sikerrel nem járok. Mert emlékszem mindenre, és ott voltam mindenütt. Nincs varázslat. Ez a pokol.

Ezzel a Herceg leroskadt egy korhadt farönkre, és csüggedten elhallgatott. Ám Dara Bokra hozzá lépett, és jobb karját a bal vállára tette.

– Látom, hogy Engem útba Te nem igazíthatsz – szólt –, hiszen saját utadat sem igen ismered. De mégis sokat segítettél, ezért azt javaslom, menj te arra, amerről én jöttem, én meg majd arra, amerről te jöttél. Járj mindig lehunyt szemmel, én is úgy teszek. A halált, a szerelmet az illatuk árulja el, hol rejtőznek, úgy bizony.

S indult tovább Dara Bokra megkeresni Kedvesét, rég leszakadt Másik Felét.

* * *

(Október 31., szerda)

Csak a megfelelő szavakat kell a megfelelő sorrendbe raknod. Ennyi az egész.

* * *

Levelet írok Kedvesemnek. Minden relatív. Ebédre bab lesz. Szalonnával.

* * *

(Október 31., szerda, 20:19)

Újra megtelt a Hold, másodszor, mióta itt vagyok. Hirdeti talán Szerelmem eljövetelét, kit egyfolytában szólítok. A felhőim is felém intettek. Ó, mennyire örülök, hogy Ők nem távoztak a fecskék-kel. Ős nyugalmuk biztosítja éltem. Semmi más.

* * *

S addigra megtelt a Hold. Bár fénye még csak az Éledő-Haldokló Fák csúcsát cirógatta óvatosan. Dara Bokra immár egyre biztosabban haladt a Hetedhét Erdő Szíve felé, nem nézve se jobbra, se balra. Se előre, se hátra. Ám egyszerre szipogás és kuncogás különös elegye hallatszott. Ezenkívül mormogás, elégedetlen.

Ó, hiszen egy Édes Kölyök akadt Dara Bokra útjába. Fehér kezeslábas, hozzá bojtos sapka, orrán néhány szeplő. Ajkán pajkos félmosoly, mely gyakran-gyakran sírásba görbült. Ő az én Ezerarcú Kincsem, a Hold Szerelmese. Sosem szól talán, de Minden Titok tudója. A kulcs a tekintet és a sírásba görbülő, pajkos félmosoly.

És hopp. Mögötte, háttal néki, még ily furcsa figurát. Zöld a ruhája, zöld mindene, zöld talán a lelke is. S ami a legfurább, zöld fény vibrálja körül egyfolytában, s ahogy mormog magában, ez úgy gyengül és erősbödik.

No, ez a két fura szerzet ugyancsak különös dolgot művelt ott, az Éledő-Haldokló Fák gyűrűjében. Tekingettek, kutatgattak, keresgéltek mindenütt. Majd elepedtek valami Végtelen Hiánytól, az erdő fái is sóhajtottak láttukon. S így keringtek Időn kívül, egymásnak háttal, mióta a Világ. Lámpás, a Nyolcadik Törpe zöld vibrálása volt a Harmadik Fény, mit ez idáig Dara Bokra a Hetedhét Erdőben látott. Meg is dermedett azonnal.

Mert mi is történt. Vándorunk, hogy körbenézett, három lelket számolhatott. Ám ha lehunyta szemét, csak Egyet érzett, úgy bizony.

—————

– Minden Boldog az én Fényemnél gyönyörködik. Minden Boldogtalan az én Fényemben csillogtatja könnyeit. Csupán én, én Vagyok az Egyetlen Vak, a boldogtalan boldog, ki a Hátán Hordja Árnyékát, meg nem pillanthatja sohasem. Ó, ez a szív. Megreped – így mormogott Lámpás, a Nyolcadik Törpe, az Örök Elégedetlen, a Világtalan Vándor, a törpék között a legnagyobb.

* * *

(November 1., csütörtök)

Már megint ez a gyógyszer, ez az antidepresz-száns. Rám is fér, mondjuk, mindjárt kiürül ez a tollam is. Még ilyet.

A mesém, mint látják, kezd kulminálódni. A kezdetben bugyuta főhős egyre bölcsebb lesz, látszólag persze, mert bölcsesség Szókratész óta, mint olyan, nem létezik. Ez a vándor különben nem az a vándor, és vigyázat, a katarzis nem a végén fog bekövetkezni, hanem valamivel később. Bár, ha ez elkerülhető, még akkor sem.

És még egy kapszula. Nem leszek jó fiú. Talán nem is az a cél. De mindenképp az agymosás. Nos, én nyolcvannégyben sem meneteltem szívből, most sem fogok. (A zene elhallgatott, fémek hangja, léptek, neszezés, horkolás. Most rágyújtunk. Itt egy pont.)

Lassulás, ezt lassan írom. Nincs mozdulat. Az egyik kép a másikból következik lassan. Lassan. A fiú a kocsmából újra megjelent az álmomban. Nem halt meg. Előzőleg mindig meghalt. Háromszor. Utána meg, a negyedik alkalommal, halálosan részeg volt. Most nem. Valami titkos cigarettákat adott. Azaz csak egyetlen szálat, ha jól emlékszem. Ó, be szép ez a lassúság. Elnyelem lassan önmagam. Sajnos, megválogatom a szavaimat. Nem hallucinálok. Csak lassulok.

* * *

Bizony, ez a mesterség meghatároz. Nem értem ezeket az alvó fejeket itt körülöttem. Miféle vágyak fűthetik a lelküket. Sleeping heads. Siralmas. Meginnék egy sört, most azonnal. És a villanyt leoltják a szó valódi értelmében. Ott sötét, itt benn fénylik. Mindig ez van.

* * *

(November 5., hétfő)

Naplóm, naplóm, adjonisten.

Naplóm, naplóm, mondd el nékem, ki légyen legszebb e Világon.

Ó, mert a várt válasz hiánya kitölti Isten Csendjét. E csendet nem én hallottam meg először. De az utolsó szó jogán most beleüvöltenék.

Hiába.

* * *

A varjak ma közölni szerettek volna Velem valamit. Csak ez a Csend túl erősen zúg a fülemben.

Ó, a varjak. Mindig lenyűgözött ez a faj. A hangjuk, a fényük, a tekintetük. Elbűvölőek. Ha jobban megfigyeled, egy varjú szemében százszor több bölcsesség fénylik, mint bármely más teremtményében az Istennek, beleértve természetesen az embert is.

Ma az egyik egészen közel jött hozzánk az udvaron, és Rám Nézett. Ezután lázadtunk fel. Egészen pici, mondhatnám, jelentéktelen lázadás volt, apró zendülés, melyet még azóta meg sem toroltak. Persze, ez nem fog elmaradni. Majd amikor nem várjuk. Ráadásul megsajnáltam azt, aki ellen fellázadtunk. A zsarnokban mindig van valami szánnivaló. Olyan magányos.

A varjú ezúttal sem tévedett.

* * *

én
félek tőled, nem
merlek
Kedvesnek szólítani,
én
nem is tudom
csak az Irántad
Érzett Félelmem
köt Hozzád
ha megérintesz, és
végigvibrálsz a gerincemen,
a borzongás is
a félelemtől lehet,
mert
szeretni tán már
nem is tudok,
azt hiszem

* * *

Itt egy erőteljes dörrenés hallatszik, mert elérkezett a