Szögi Csaba: Drót

(November 26., hétfő)

Nem is tudom igazán, mért kezdtem el ezt az egészet. In uterus kapaszkodtam én konokul, de az ováriumok görbéi kifelé tereltek egyre, míg végül kénytelen voltam engedni.

Ugyanazt a fehér fényt láttam akkor, mint mostanában az átéréskor a hullámokon túl. A különbség annyi, hogy most nyugalom száll meg, akkor izgalom fogott el.

Csak kidugtam a fejem, huncutul elmosolyodtam, kacsintottam, és visszabújtam egy kicsit. Azóta is oda térek vissza időnként.

Mért is kezdtem el vajon. Hajtott valami, vagy csak úgy löktek hátulról. Van-e különbség egyáltalán. Vagy a végeredmény ugyanaz. Most itt mindenképpen der-mesz-tő-en hi-deg van.

* * *

Ezt a hideget. És képzeljétek, lassan teleírom a második füzetet is, így hamarosan elérkezünk a negyedik fejezethez, melyben majd színt vallok egy és más dologgal kapcsolatban. Lesz néptánc, valamint vállvonogatás. Orgia a pengetűzben. És taps.

* * *

pater noster qui es in caelis
sanctificetur nomen tuum
adveniat regnum tuum
fiat voluntas tua

* * *

A Fehér Királynő kikészülőben, igaz. A fekete gyalog végül mindent leüt Bergengócia sakktáblájáról. S a végeredmény mindig ugyanaz. A Két Király karöltve kacag fesztelenül.

* * *

De nekem szükségem van az Én Fehér Királynőmre mindenképpen. Ahogy Dara Bokrának a Jó Tündérére. Bár minden igaz ének befejezetlen, s a nyitó hang adja alapakkordmenetét Ítéletünknek. Fellebbezésnek helye nincs.

És most ez a nap is véget ér lassacskán. Csak így számolom. Nem kérdem miértjét ítéletemnek. Minden másodperccel megkönnyebbülök. Borítsa is rögtön füst az egészet.

Egészen.

* * *

Az életemet úgy fogom fel, mint egy hosszan tartó kirándulást rövidebb megszakításokkal. Most épp egy rövidebb megszakítás van.

* * *

Most már lassan beállok erre. Kuporgok itt a hidegben, a félhomályban írok, közben várom az árut. Legalább ezzel is telik az időm.

Holnap az a nő a kocsmából talán hozni fog egy gét. Egészen olcsón szállít. Azt hiszem, szerelmes belém. Vagy valami hasonló.

Nem sokat tudok róla. Az amatőr színészek közt láttam először, néhány éve. Aztán néha felbukkant. Fruzsinának hívják. Hogy milyen Fruzsina, nem tudom. Azt se, hogy milyen idős. Néhány évvel lehet fiatalabb nálam.

Mindig van nála valamilyen gyógyszer. Nyugtatók, antidepresszánsok. Azt hiszem, egészségügyi középiskolába jár. Néha meglátogat. Tegnap ő ajánlotta fel, hogy hoz be cannabist, ha gondolom. Gondoltam.

* * *

Ez a fajta mindig rám ragad. Vonzza őket az extremitásom. Én meg rendszerint kifacsarom őket. Ám ez eddig csak az üres szakaszokban fordult elő. Most viszont a Nagy Szerelmek Korszakát élem, ezért ez újabb hasadáshoz fog vezetni, érzem. Mert már markolom Fruzsina torkát, míg azok hárman karmaikat húsomba mélyesztik, és tépnek lassan széjjel. És ez most az én Szerencsém.

Lekopogom.

* * *

(November 29., csütörtök)

Aggaszt titeket a történetnélküliség. A mindennemű koncepció hiánya. A dilettantizmus. Az idio-tizmus. Az antihummanizmus. A kiemelt letargia a nyomdából. A kulcslyukon át leselkedő, ablakon bekiáltó nihilizmus. Ahogy odaint és elkerekezik ósdi kerékpárján az utca hosszán, a végtelenben találkozó egyenesek mentén. Mert eltűnik majd Ő is, ahogy a fecskék, szúnyogok és denevérek. Elmennek mind, csak az utolsó int felém mindig búcsúzásképp. Elmennek mind, csak a Felhőim maradnak talán, s az égen fénylik ismét a lassan újra megtelő Hold. És mindennek ellenére Arcában most is ott gyűlik számomra a Remény.