(December 4., kedd)

Teljesen elveszítve története fonalát, a férfi látta önmagát, ahogy ölébe hullt kézzel, semmitmondó tekintettel ül a hideg, neonfényű szobában, és csak úgy maga elé néz, akkor sem emelve fel tekintetét, mikor a nő szól hozzá.

– Unalmas itt velem – kérdi a férfi. – Mesélj nekem valamit, én meg majd eljátszom, hogy odafi-gyelek. Az én mesém csak ezután fog következni.

* * *

(December 5., szerda)

Ismét a baglyok

A baglyok, ismét. Körbelengték az udvart ma es---te. Meleg szárnyukkal enyhítették a vizes hó szította fájdalmainkat. A vizes hó szította fájdal-mai-mat.

* * *

Ó, csak ez a folytonos zaj és sustorgás és sistergés. Folytonos zajban írok, és ez folyton elbizonytalanít. Elbizonytalanodom Tőled és Magamtól is, és igen, egész életemben ugyanazt az Egy Könyvet írom, és még mindig csupán az előszónál tartok, így van ez. Mert az a kisgyerek, aki Téged szeret, először a kishúgát, később a kedvesét, most meg már talán az édesanyját szereti Benned, s így talán lassan megpályázhatja az örökkévalóságot, közben folyton azon töpreng, valójában ki akar örökké élni. Ó, ez a folytonosság. A folytonos zaj birodalma, mely zaj a vizelet hangját hivatott elnyomni, mi a lábaitokon csorog végig, le a véres talajra. Mi a lábainkon csorog végig, le a véres talajra. Nincsenek bekezdések, nincsenek hármas pontok, talán még folytatás sincs. Csupán folyamatos zaj.

* * *

(December 7., péntek)

Szétesik. Itt minden szétesik. Minden. (Minden szürke atlasz asztal, ólomtalpakon oson a havon a halál.) Minden, minden szétesett. Teljesen és egészen és véglegesen szétesett. Problemati-kus megtartani a nyakamon a fejemet. Isteni érzés, valóban. Az est kellemes odőrjét a szomszédos fickó lábszaga teljesen szétzilálta, és visszautaztatott ifjúkorom hőstetteinek színtereire. Valószí-nűleg ma este fogom megélni csupán az agg--ság megnyugtató érzését. Furcsán ülök ezen a fur--csa helyen, ahogyan újra érzem a lábujjaimat, el--gon-dolkodom afelett, hogy itt az emberek mért csak be-rohannak a budiba, ürítenek, azután ismét csak fut-va távoznak. Mikor az itt az egyetlen hely, ahol több-nyire békén hagynak bennünket. Érdekes kérdés.

* * *

A zene a rádióból az ötvenes éveket idézi. Dream, dream of me. Meg ez az utána következő is. S én újra utazom. Sorban jutnak eszembe az elmúlt dolgok. Mintha az unokáimnak mesélnék. Mintha már soha többé nem következnének ezután hasonló dolgok. Mégis gyönyörű az egész, mert a nosztalgia varázsa beragyogja a felidézetteket.

* * *

Baszd meg, ijesztő ez az egész, ami az előbb a mosdóban történt. Én iszom a csapnál, a szomszédos fószer meg az orrát fújja a folyóvízbe. Olyan érzés volt, mintha taknyot innék. Hú.

Elmenni innét, meghalni bármi másért.

* * *

Micsoda, micsoda, micsoda, micsoda, micsoda, micsoda, micsoda, micsoda, micsoda, micsoda, micsoda, micsoda, micsoda utazás.

Mégis, szétesett itt már minden.

Mégis micsoda utazás.

A Monte Carlo cigarettához furcsamód nem köt semmi emlék. Valószerűtlen, de igaz.

Éhes vagyok. Még azzal a szegényes makarónival is beérném, amit vacsora gyanánt löktek elénk. Itt minden statikus, ám azért van abban némi dinamika, ahogy az árnyak mozdulnak időnként, egyben folyamatosan. Én sehogyan sem hallom, nő, avagy férfi énekel-é most vajon. De ez csupán mellékes apróság, bizony ám. Valaki talán még beszél is, de ez nem biztos.

Nem tudom, arról vajon beszéltem-e már, hogy azzal kezdődött a dolgaink szétesése, hogy eleinte színpadon láttam megtörténni az itt zajló eseményeket olykor. Később és most is már meg filmként pereg előttem a kép, két dimenzióban.

És nő az, aki énekel, most már bizonyosan tudom. Megyek, és melegszem egy kicsit. Tudjátok, a fűtőtest. Az egyetlen melegség.

* * *

Szűzlányfénynél keserves az írás. Hajnali fél egy körül jár az idő. Ezúttal a legbarátságosabb őr jutott ki nekem, aki tulajdonképpen közülünk való. Valamelyik gyár udvarán most is éppen munkások falatoznak. Mielőtt elaludtam, egy hatalmas szendvicset képzeltem el sült hússal, hagymával, erőspaprikával és ajvárral. Pljeskavicás álom.

Újra ez a széthullott állapot. Szanaszét szóródom itt, a kövek között, kaparászhatnak majd össze, ha lejárt az időm. Bár végül is ezt csinálom, amióta élek.

Vonuljunk illegalitásba.

* * *

IIII IIII IIII IIII I

* * *

(December 14., péntek)

Sehol semmi. Csupán.

Elrettenthetetlenek. Szárnyas-sisakos hősök, éljenek a kelták, a germán taréjos, gyilkos hősök, ez az érzés dominál őrjöngő nyugalmam felett, ahogy leterít bennünket ez a fülledt dermedés. Ahogy leterít engem ez a fülledt dermedés. Elhalt a szó, valóban. Dünnyögő álomkór csupán. Lét-nemigenlés. Slusszpassz. Pont. (Vagy csak a mosolyok hiánya ajkainkon.)

* * *

(December 18., kedd)

Engem a hóesés mindig ellustított.

* * *

Én az a kis állat vagyok, akit finom, szürke prém borít, és a mesék szerint imádja a sajtot. Magam inkább a babot kedvelem marhahússal. Olyan kis odúban meghúzódó féreg vagyok. Szeretek a saját kis odúmban egyedül meghúzódni. Csak úgy szenderegni békén. Téli álmot aludni, ha hagynak.

Az imént a mellékhelységben a tűzforró fűtőtestre ültem, s a fejemet a fagyos ablaknak támasztottam, így átéreztem az univerzumot.

* * *

Az a lány a játékszerem, az ott, aki a szívemet a kezében tartja, és játszik vele. Pici tenyere van, egészen édes kis szája. Folyton mosolyog, az ajkai zöldek, és DMT mosolya van, ez teljesen bizonyos. A lényeg, hogy édes kis tizenhat éves, és az anyukája is ennivalóan baszásra ingerel. Éjjel-nappal, meg aközben is néhanapján éppenséggel. Ezt már sötétben írom.

* * *

(December 26., szerda)

Folyton könyökölök, vagy markolom a hideget, azután csodálkozom, hogy zsibbad a tenyerem. Lassan kifogy ez az átkozott töltőtoll.

* * *

A hegylakó ordítozik, az ikrek idegesítően pakolásznak körülöttem. Mi lesz így. Kárhozat.

* * *

(December 28., péntek)

Felrepesztve csontjainkat, a fagy már velőnkig ér. Idebenn is ama nulla alatt, nem beszélve az udvarról. Mínusz húsz körül. Tollat váltottam, de a hideg miatt ez is alig fog. Ceruzát kell szereznem. Mielőtt meg nem fagyunk idebent.

* * *

De még mindig csak az Ősz uralkodik érzékeimen. Érzelmeimen, szerelmeimen, múzsáimon és verseimen.

Nem létező verseimen.

Így érezheti magát a medve, mielőtt betakarja barlangja bejáratát. Csak átszendergem itt az időm. Aggodalmaim, kétségeim, félelmeim megjátszottak. Csupán az elvágyódásom a valós. De lassú és lusta az elvágyódásom is. A méla tekintet a bagoly röptét követve a kerítésen át, a templomtorony felé. Talán mert a gondolat is megdermed ebben az istentelen dermedésben.

Az ember próbája, a férfi próbája, a költő próbája, a Teremtmény próbája, sőt a Teremtés próbája, Dara Bokra csak kapkodná a fejét idebenn. De én elcsitítom. El bizony. El én.

A gyógyszer hatni kezdett ismét. Kiengedtem. Sőt, a tollam is kiengedett, folyamatosan ír. Ahogy folyamatosan gondolom nem-történetem fonalát. Kedvem telne egy alliterációban alighanem. Aszparanta algopirin. Aztán agyő. Angolkóros aszparáguszok agóniája akadozva aluszik alattam. Aludni akartam, aludni akartam, aludni akartam, csak aludni akartam. Mért nem hagytatok. Rágyújtok inkább. Rosszkedvem is megjátszott.

Az első, kinek e történetet elmesélem, Te leszel. De hogy ki vagy te, még nem tudom. Nem tud-hatom. Rágyújtok, rágyújtok. Az ujjaim el-gémberedtek. Szegény Dara Bokra. Rágyújtok, rá-gyújtok.

Haraptam ezt a füstöt. Megvacsoráztam. Jól-esett. Ez a toll néha feketét fog, néha kéket. Mindkettő a gyász színe. Hahh. Narkomán vagyok vajon. Igen. De a mankók, melyeknek eldobálásáról az előző nem létező regényemben a mellemet döngettem csendesen, most módfelett szükségessé váltak minden mennyiségben. Mert a valós, ám megfagyott gondolataim csak arra várnak, hogy kiengedjenek, s akkor az én gondolataim teljes egészükben. Persze az egy kérdés, hogy én most Ki vagyok igazából, viszont ez már egy másik kérdés, és ugye kérdések, mint olyanok nem is léteznek valójában, mivel válaszok sem semmiképp, ha már az ok-okozati összefüggéseit vizsgáljuk a dolgok mibenlétének, ugye-ugye. És egyáltalán mi is létezik akkor. Jó kérdés.

Szegény Dara Bokra története hamarosan következik. De előbb pisálás, névsorolvasás.

Ebben a hidegben a percek is megfagynak. Könyörtelenül. És még egy tabletta. Agyfogyókúra. Szexkazán.

Azért ha túlságosan felolvasztod a gondolataidat, el is illanhatnak könnyedén. Bár az enyéim inkább cikáznak, rakoncátlankodnak. A kaotikus mozgás demonstrálása a fizikaórán, nyolcvankilenc tavaszán, mikor a tanárnő lábait bámultam. Enyhén szőrös volt. A nosztalgia, ugye.

* * *

Fáradt fejét felemelte mégis Szegény Dara Bokra. A Jó Tündér régen eltávozott. Még az illata is. Az árnyéka is. Dara Bokra bánata valósabb volt a valósnál. A hármasutat bámulta. Érezte, a sötét és a dermedés nem várat soká magára. Úgyhogy nincs mese. Várni kell.

S megindult.

* * *

Az Óra lelkébe belesajdult az éjfél.
Ketyegésem felriasztja a tar ágon nyugvó madarakat.
Menekvés sehová.
Nem is érdemes.
Mondatok.

S ahogy végre végigsuhant a Holt Erdő fái között, a Hajnal hűlt holttestbe botlott óvatlanul. Felnyögött, s gyorsan múló átkot harapott ketté hűvös gyöngyház fogsorával. A lába elé nézett, s a Hajnal felszisszent. A Jó Tündérem feküdt ott kecsesen s élettelenül. Halálában tán még sokkalta szebb volt, mint annakelőtte. Bár Őutána már csak bicegnek a szavak, át szuvas fogak erdején.

S mégis. Kelet felől dereng valami.

* * *

Egyre inkább áttetszővé válnak a vágyak. Csak meghúzódom odúm legmélyén. Más nem is kell. Csak ez az üres szendergés. Táplálkozni, üríteni osonok ki csupán.

Ügyesek a hörcsögök, a távoli rokonaim. Ők vackaikhoz kellemes kis melléküregeket építenek, megrakva megannyi jó falattal, így azután akár soha többé elő sem kell jönniük a Világ Szeme elé. Nos, majd tanulok tőlük.

Meghúzódni. Ez a jelszó. Meghúzódni csendesen és csak kémlelni. De egy idő után már azt sem.

Csak aludni.

(Mert éjjel van. Az őr aluszik, én figyelek. Jobb szeretem fordítva. Álmomban röhögni, hogy csak kémleljen a boldogtalan, én úgysem szöknék sehová. Ha már alhatok. Ugye.)

* * *

nekem LÁMPÁSt adott az Úr a kezembe Pesten, amit azóta is őrzök, hogy világítson a boldogtalanoknak, ha már én, a Vak sehogyan sem láthatom Fényes Arcát a Napnak

* * *

(2001. December 31.)

Két tabletta.

Próbálom dokumentálni az eseményeket.

Furcsamód elkapott valami ünnephangulat. (18:50) Pedig igazán nem számítottam rá. A fiúk mozognak. Én egész este szimatolok. Cannabis, alkohol, bármi. Nem az ünnep miatt. Csak úgy. Lássuk hát.

Senki sem figyel rám. Szerencsére. A zene kellemesen monoton és hangos. Félhomály. A kályha és a cigaretta füstje otthonosabbá teszi a rideg termet.

Most zavarnak.

Ám a történet folytatódik. Mert jegyezd meg, Kedves, a mesének sosincs vége. A gyógyszerek legalábbis megölnek ma este. És most már a zsebemben lapul egy Trodon, valamint kilátásba helyeztek egy-két sört. Utána esetleg még kender is elő-kerülhet. Ma nincs költészet. Ma rituális öngyilkosság van. Ami a legtisztább költészet, csak épp ezért hallgatag és teljesen intim, mint a valós testi szerelem.

A zene átváltott valami híg szarra. Azután meg táplálkozni fogok. Az állat színtiszta költészete. Építek, hogy rombolhassak. Csak ezt fogja követni

Nem tudom már, hol tartottam. Volt a két Ksalol, ezt követte egy sör, majd még egy. Azután Trodon, orron át. Utána sör, és még egy Ksalol. Egy séta most igazán rám fér. Hátha ráakadok még az áhított kenderre. Aztán majd folytatjuk. Kifulladásig persze. Hogyne. Természetesen.

Sosem tudom már, mi volt az előző gondolatom, csak a líra hiánya feltűnő. Azóta pálinkát is ittam az imént. Érdekesmód teljesen tisztának érzem magam, valószínűleg a sokféle szer valamiképp semlegesítette egymást. Csak azért is lenyelek ma minden elérhetőt.

Itt két ember táncol, hárman nézik, egy ülve alszik. Talán ezért írta Rejtő, Hrabal, Bukowsky kocsmákban a könyveit. Ilyen helyeken minden spontánul, egyszersmind nagyszerűen koreografált.

Gátlás nélkül leírok minden lényegtelen dolgot ma este. A terítők valójában lepedők. Mocskosak és gyűröttek immár. A hely lassan átlényegül. De ez valószínűleg csak az én fejemben játszódik le.

Mint minden más a világon. Tegyünk inkább három csillagot, és lépjünk tovább egy teremmel.

* * *

Indulok.

Lassan.